Most szórakozol velem? – nézett Péter a remegő kezében lévő papírra. Ugye most szórakozol velem? – kérdezte újra, egyszerre ingerülten és gyanakvón. A mindig nyugodt, határozott férfi egyre zaklatottabban vette a levegőt, orrcimpája kitágult, a szívdobbanásai szinte a halántékán lüktettek. A szemben ülő Dodó nem válaszolt, csak bambán nézte barátja arcát. Soha nem látta ilyennek. Akkor sem, mikor kiflit loptak gyerekként a kisboltból. És akkor sem, mikor a szomszédos lakótelep kamaszai négyen támadták meg őket. A gimiben a kora reggeli titkos világmegváltó bagózások, az egyetem alatti vinnyogós füvezések, a számtalan együtt megélt kaland tette igazi véd- és dacszövetséggé a barátságukat. A jogi karon a hátuk mögött sokan arról pusmogtak, hogy több van köztük barátságnál, de ezen ők mindig jót nevettek. Kit érdekel?! Aztán a doktori cím megszerzése előtt megházasodott Péter, a tanúja pedig Dodó volt. Az indokolatlan pletykálás ezzel véget ért.
Mindketten közel voltak a negyvenhez, de ránézésre ezen kívül nem sok mindenben hasonlítottak egymásra. Péter egy pohár whiskyvel ült az asztalnál, grafitszürke öltönyben. Rövid fekete hajában itt-ott ősz szálak, szögletes arcán borosta. Olvasáshoz vékonykeretes szemüveget viselt, most is az volt rajta. Laptopja a bőrtáskában pihent az asztal mellett, egyenesen egy tárgyalásról jött. Vele szemben Dodó egy fehér pólóban ült, bőrdzsekije a karfán pihent. Tükörsima arca kipirult, égszínkék szemébe néha belelógott szőke haja. Hosszú, vékony ujjaival a borospohár szárát fogta, a másik kezével zavartan a hajába túrt. Tekintete idegesen vándorolt a papírról a vörösborra, majd vissza a papírra, aztán végül úgy tett, mintha a szomszédos asztalnál ülő harsány társaság tagjait fürkészné, csak Petire ne kelljen nézni.
Szokatlan volt ezen a helyen a hangoskodás. Sokkal inkább volt megszokott a fáradt, ósdi berendezés, a még fáradtabb, folyton flegma pincér és a kopott, szinte már olvashatatlan étlap. Kint a villogó cégér a bejárat felett legalább olyan régi volt, mint a barátságuk. Már gyerekként is ide jártak, igaz, akkor még két kettesért kérték a csavarosfagyit az utcáról, a kisablakon keresztül. Aztán később itt rúgott be először Dodó. Péter mindig röhögve mesélte a történetet, ahogyan a sarokban álló fikusz cserepébe hányt, miután előre elnézést kért mindenkitől. Hosszú út vezetett az édespezsgőtől a száraz vörösig, szokta mondani Dodó kicsit pironkodva, kicsit nevetve.
Elárultál – nézett rá Péter, és azzal a lendülettel összegyűrte az előtte lévő papírt. Ezt nem teheted velem, megállapodtunk. És most mit vársz tőlem? Boruljak ujjongva a nyakadba? Ezt az egészet te mégis hogy képzeled? És egyáltalán, hogyan, mikor történhetett ez meg?
Dodó szó nélkül kortyolt az italába. Tudta, hogy ebben a pillanatban veszíti el egyetlen barátját. És azt is tudta, hogy valamit mondania kell, hiszen elrontotta, és most egy bocsánattal nem lehet visszacsinálni ezt az egészet. Eszébe jutott, ahogyan 10 évesen megbökték egymás ujjbegyét egy tűvel, amit Peti anyukájának a varródobozból csentek el. A rakéta mászóka tövében ültek, összetapasztották vérző ujjukat és megfogadták, hogy örökre barátok lesznek. Akkoris, ha majd felnőnek, vagy másik városba költöznek, vagy akár másik országba. Mindig.
Tudod, – kezdte félszegen a mondandóját – én sem erre számítottam. Valójában nem számítottam semmire, viszont bíztam abban, hogy nem követek el ezzel hibát. A hogyan és a mikor tán mindegy is.
Hangja elcsuklott. Felállt, a szék hátuljáról leemelte bőrdzsekijét. Akkor én most elmegyek, mondta, és a kijárat felé indult. A harsány társaság néhány tagja még elcsípte, ahogyan arcán hosszú fekete csíkot húznak maguk után a könnycseppek. Péter csak a magassarkú egyre halkabb kopogását hallotta. Mozdulatlan arccal várta, hogy becsapódjon az ajtó.
Kint, a villogó cégér alatt Dodó megállt egy pillanatra. Felvette bőrdzsekijét, mélyen a levegőbe szippantott, letörölte könnyeit, és hívott egy taxit. Igen, Német Dóra névre kérem, Egres utca 26.
Péter üveges tekintettel nézett maga elé. Intett a pincérnek, kért még egy whiskyt. Hosszú percekig ült az asztalnál, aztán kezét lassan a pohárról az összegyűrt papírgalacsinra tette. Odébb görgette, majd utánanyúlt. Szemét egy pillanatra lehunyta, vett egy mély levegőt, és szépen, lassan, kisimította a lapot, melyet néhány perccel ezelőtt Dodó nyújtott át neki, miközben azt mondta: szeretném, hogy tudd, de egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy kimondjam. A lapon csupán egyetlen nyomtatott betűkkel írt szó állt: szeretlek.