novella

Karig Luca Sára: Lecsó

De hát a Ratkó Anna tehet erről is, hogy te most itt vagy. Na meg az apád. Megszülettél, úgy néztél ki, mint egy szőrös citrom.

Ma ebédre lecsót készítek! A lányok imádják – döntötte el magában Kati, szombat délben, a családi ház tágas konyhájában, a hűtőjük előtt állva.

Panni és Lotti is tucatjával hozta az ötösöket a héten a suliban, úgyhogy van mit ünnepelni! Még az is lehet, hogy tortát is sütök! Ahogyan elképzelte a mosolygó arcukat, úgy érezte, az egész testét átjárja a boldogság. A torták tetejére mindig porcukorból hintett mintákat kreált, a lányok legnagyobb örömére. Papírból vágta ki hozzá a sablont, hol mosolygó arcot, hol virágot, hol napocskát. Sütni-főzni Judit néni tanította meg még kamaszkorában, aki a szomszédjukban lakott. Sok időt töltött nála gyerekként, jobb volt, mint otthon egyedül. Tőle tanulta meg a lecsófőzés praktikáit is. Hogy a fűszerpaprikának zsírban kell oldódnia, de nem túl magas hőfokon, mert akkor megkeseredik. Ezért kell rögtön ezután hozzáadni a paradicsomot, hogy az gyorsan levet eresszen. A paradicsom héját pedig forró víz alatt a legkönnyebb lehámozni. Ez is fontos lépés, nehogy benne maradjanak az ételben a kunkorodó héjdarabkák, miután a többi része már szétfőtt.

A hagymát, paprikát, paradicsomot mind gondosan kikészíti a fa vágódeszkára, miután megmosta őket. A pult felett, hatalmas üvegablakon át ömlenek be a konyhába a szeptemberi napsugarak, és csillogó fénymázzal vonják be a friss zöldségeket.

Mindig is egy ilyen konyhára vágytam! – mélázik el Kati. Ebben a pillanatban igazán boldognak érezte magát. Szeretett főzés vagy mosogatás közben elrévedni a nagy kertes ház ősfáinak nyugtató zöldjében, amire a mosogatónál állva pont jól rálátott. Mióta anya lett, úgy érezte, ezek azok a rövid, ritka, múló pillanatok, amikor meg tudja élni azt, hogy valami érte, és csakis őérte van. Ilyenkor őszintén hitte, hogy a koraőszi szellő neki táncoltatja a faleveleket az ablak előtt, és a fatörzsön felszaladó kismókus is neki rója épp le tiszteletét. Úgy érezte, hogy mindez, ott és akkor, csakis az ő szemének szép és az ő lelkének kedves. Senki másnak. Imádta a lányait. Úgy érezte, tőlük lett kerek az élete. De mégis, néha szüksége volt ezekre a pillanatokra.

Vajon Ő is csak ilyen pillanatokra vágyott? Ez a gondolat hirtelen kirántja Katit az idilli állapotból, és boldogságát felváltja a szorongató lelkiismeretfurdalás.

Pont ma öt éve, hogy meghalt. A főzés monotonitása elindítja emlékei áramlását.

– Éva rosszul van! – hívta fel akkor, késő este, ijedt hangon egy közös ismerős. Kati rögtön mentőt hívott Éva lakására, ami egykor az ő otthona is volt. A mentő gyorsan kiért, Évával már a kórházban találkoztak, aki már alig volt magánál.

Az az utolsó mondat…! – gondol vissza Kati arra az estére, az utolsó párbeszédükre. Remegő kezében hirtelen megáll a kés, amivel éppen a hagymát pucolja. Könnyei áztatni kezdik az arcát, mellkasa előbb némán rázkódni kezd, majd felszakad belőle egy rövid hangnyi sírás. Nem enged ki ennél többet magából, a fájdalomtól torzult arcát pár másodpercre a saját vállába, és kamillaillatú ingjébe temeti. A fogait erősen összezárja, szemöldökét szorosan összevonja, mintha így próbálná erővel bent tartani a kitörni vágyó, súlyos könnycseppeket. Újra nekifog a hagymavágásnak.

A pár évvel ezelőtti stroke-ját nem vettem talán elég komolyan, vagy nem elég időben.

– Miattad remeg azóta is a kezem! Mint egy vénasszonynak! – visszhangzanak a fejében Éva szavai, és összeszorul a torka.

Talán, ha akkor épp jobban lettünk volna… hívására rögtön szaladtam volna hozzá, otthagyva a vendégséget, és ő akkor előbb, időben kórházba kerül? De nem engedte a telefonban, hogy mentőt hívjak. Én pedig engedelmeskedtem neki.

Éva sosem engedte, hogy törékenynek lássák. Sőt mi több, megjelenésével mindig kivívta környezete csodálatát. Gyönyörű nő volt, ezt tudta is magáról, sőt, azt is tudta, hogy ezáltal valamiféle hatalma van bizonyos emberek felett. És ezt nem volt rest kihasználni.

Kati éppen egyedül lakott a közös lakásukban. Éva havi egy-két napot volt csak otthon, az év legnagyobb részét külföldön töltötte. Kati érettségijekor viszont hazautazott és Katit ez nagyon boldoggá tette. Talán végre most anyja is büszke lesz rá, elvégre nem volt könnyű dolga, jópár félévet magántanulóként kellett elvégeznie a sok utazás és költözés miatt, amikor épp neki is vele kellett tartania.

– Fiam, ne lepődj meg, ma este az István itt fog aludni. Tudod, a fogorvosunk. Szerelmesek vagyunk. De ha apádnak elmondod, remélem tudod, hogy mindkettőnknek annyi. Számítok a diszkréciódra – mondta, amikor Kati elindult utolsó vizsgájára. Istvánt aznap este látta maguknál először és utoljára, de az évek során még számtalan helyzetben felmerült az igény a diszkréciójára.

Kati eközben épp a csemegeszalonnát vágja. Ezt is Judit nénitől tanulta, hogy sokkal több ízt ad az ételnek, ha olaj helyett ezt használja zsiradékként. Egyre hangosabban csattan a kés éle a fa vágódeszkán, miközben aprít és szeletel.

– Költözzél már el tőlem, elviselhetetlen vagy! Mit lógsz folyton a nyakamon? Sokba is kerülsz – ugrott be Katinak az a pillanat, amikor a közös lakásban egyszer csak fogta magát, és ezekre a gyakran ismételt mondatokra tényleg pakolni kezdett. Annyiszor mondta ezt már Éva, évek teltek el, mire Kati engedelmeskedett.

– Nem is akartam gyereket, hányszor mondtam már neked. Hát még lányt! A fiúk legalább rajonganak az anyjukért. De hát a Ratkó Anna tehet erről is, hogy te most itt vagy. Na meg az apád. Megszülettél, úgy néztél ki, mint egy szőrös citrom. Mondtam, kizárt dolog, hogy ez az én gyerekem, ott akartalak hagyni a kórházban. Csak aztán apád megvásárolt tőlem egy forintért, jelképesen. Azt mondta, ha nem én, akkor ő hoz téged haza.

Kati, miután elköltözött, újságot kezdett árulni az utcán, fél évig csak kiflit és tejfölt evett, hogy az összekuporgatott pénzéből fussa egy parányi albérletre. Tizenkilenc éves volt ekkor.

A szalonnazsíron üvegesedő hagyma illata hirtelen mintha megtöltené a gyomrát. Eszébe jut a koplaló gyerek, aki ő volt hajdanán. Éhes volt, de mégis boldog. És mindenekelőtt független.

– Te olyan lassan csinálsz mindent, hogy az valami nevetséges! – Ahogy megszólalt fejében a jól ismert hang, Kati hirtelen gyorsabban kezdte szelni az imént megpucolt paradicsomokat. – Nem fog téged senki más elviselni. De sok szerencsét hozzá! – mondta akkor Éva, búcsúzóul, amikor Kati, a bőröndjeivel együtt elhagyta a közös otthont.

Évek óta élt már Andrással, a lányok is megszülettek már, amikor Éva egyik este megjelent a házuk előtt.

– Rendkívül fontos témában szeretnék beszélni – mondta, ahogy Kati ajtót nyitott, meglepetten. – De nem veled, Andrással.

A gyerekek már aludtak. A felnőttek leültek a nyikorgó, fa étkező asztal köré. Éva szigorú tekintettel húzott elő egy jegyzetfüzetből kitépett, teleírt papírlapot. Kati feszülten figyelt, miközben az asztal alatt András kezét szorította. A szobában megállt a levegő.

– Nos, azért jöttem, kedves András, hogy segítsek magának. Hogy megmutassam, hogy milyen ember valójában Katalin, a maga felesége. Több évet éltem vele, mint maga, nekem aztán elhiheti. Megkeserítette az életemet. Most még talán időben van, fogja a két gyereket és kerülje el jó messzire. – Ekkor a listáról olvasni kezdte tételesen Kati bűneit. Katinak hirtelen elviselhetetlenül fullasztónak és levegőtlennek tűnt a saját étkezőjük. De elfogta a tehetetlenség, szinte megbénult, se mozdulni, se megszólalni nem tudott, csak ült és nézte a nőt, ahogyan a gyűlölettől teljesen átszellemülve magyaráz, ördögi higgadtsággal a tekintetében. Még mindig gyönyörű, ennyi év után is, gondolta magában. A szavakat egy idő után már nem is hallotta, csak nézte Éva önelégült tekintetét, magasra ívelt, tökéletes szemöldökét, és éles sarkú, rúzsozott ajkait.

– A nyaralásunkon hagyta, hogy az én szemem károsodjon, eszébe sem jutott odaadni az ő napszemüvegét, amikor én a szobában felejtettem a sajátomat. Ilyen ember ez, a maga felesége! Egy hálátlan, lelketlen némber! – ez az egyetlen vád, ami megmaradt Kati emlékezetében a papírlap több tucat pontja közül.

Elkészült közben a lecsó. A pikáns kolbász bordó zsírja enyhén megfestette a csillogó sárga paprikák felszínét. A felvert tojás éppen jó állagú, még szinte egy kissé folyós, tetejéről isteni illatú gőz párolog.

– Rühellek főzni. Erre is te kényszerítettél. Melletted muszáj volt, azt csak nem hagyhattam, hogy éhen halj – Kati próbálja elcsitítani Éva halhatatlanná vált hangját a fejében, de most mégis úgy érzi, kevésbé sikerült jól ez a lecsó, mint általában.

Öt éve…öt éve próbálok megbocsátani. Hogy könnyebb legyen elengedni téged. Mormolja magában Kati. Régóta foglalkoztatja a gondolat, hogy vajon készen áll-e már erre, vagy kész lesz-e valaha is. A lecsót leveszi a tűzről, leül egyedül az étkezőasztalhoz, András és a lányok még sehol. Kezébe temeti az arcát. Lecsukja a szemét, és így szinte ott érzi és látja magát a kórházban, öt évvel korábban, az utolsó találkozáson.

– Kati! Jó, hogy ideért! – Mondja az ápoló, kedves hangon, ahogy berontott az osztályra.

– Hogy van? – kérdezi Kati.

– Hát, nem jól. Már a szobatársaival sem gonoszkodik, mint legutóbb – mondja az ápoló, szomorú mosollyal az arcán, kezével mutatja az irányt Éva ágya felé.

– Anya, itt vagyok, anya, én vagyok! – rohan oda Kati anyja ágyához.

– Jaj aranyoskám, milyen kedves, hozta megint a gyógyszereket?

– Anya, én vagyok az, Kati!

– Jól áll magának ez a sárga felső, jobban, mint a kék ápolói köpeny. Jól tette, hogy lecserélte!

– Anya, én vagyok az, nem az ápoló, én vagyok az, a lányod, Kati. Kérlek, nézz rám, megismersz?

– Kati? A lányomat is épp így hívják. De maga nála sokkal kedvesebb.

– Anya, kérlek ne hagyj itt, nagyon szeretlek! Hallod, Anya? Szeretlek!

– Jaj aranyom, milyen kedves! Szívesen elcserélném magát a lányommal. – A szavak nehéz, rekedtes hangon hagyták el Éva száját, majd ráncai kisimultak és nem nyitotta ki többet a szemét.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: