trauma/írás

Zeck Julianna: Születésnapomra

Ha megszimatolta, hogy lesz egy esemény az életemben, ami fontos nekem, nem bírta ki, hogy azt szét ne zúzza teljesen. Olyan erővel volt féltékeny a figyelmemre, hogy néha már nevetnem kellett.

Napok óta ismételtem magamban a mondatokat, hogy tisztán és pontosan tudjak fogalmazni. Tudtam, szükségem lesz minden erőmre, hogy szakítani tudjak vele. Tűpontosan begyakoroltam a szöveget, elmondtam magamban többször, és eldöntöttem, hogy semmilyen megjegyzése, könyörgő hangja, a mód, ahogyan kimondja a nevemet, nem fog eltántorítani attól, hogy szakítsak vele. Felhívtam telefonon, igen telefonon, mert féltem attól, mi történne, ha nyilvános helyen tenném meg. Féltem a kiszámíthatatlan reakciójától, hogy esetleg ordítani fog és megaláz, vagy hangosan könyörögve szerelmet vall, hogy mindenki lássa, mindenki tudja, hogy ő mennyire szenved és mennyire szeret, és hogy az ő szíve, akár egy hősszerelmesé. Azt semmiképp sem akartam, hogy feljöjjön hozzám, mert ott aztán tényleg semmi nem korlátozta volna őt, hogy éjszakába nyúlóan hisztizzen vagy akár hajnalig üvöltözzön velem. Azt is tudtam, hogy világgá fogja kürtölni, hogy én képes voltam telefonon szakítani vele és, hogy mennyire gyáva vagyok, és összetörtem a szívét, és nála jobban senki sem szenved. De én csak arra tudtam koncentrálni azon a meleg szeptemberi napon, nem sokkal a születésnapom előtt, hogy el tudjam mondani határozottan, amit akarok. Ez a szakítás volt a legszebb születésnapi ajándék, amivel meglephettem magam.

Nem azt mondtam el, amit tényleg gondoltam, hogy neki segítségre lenne szüksége, és nézzen szembe azzal, amit tett, mert akkor már tudtam, hogy nem értené, amit mondok. El kellett engednem a reményt, hogy valaha is felfogja, mit tett velem. Teljesen hiányzott belőle az empátia, a megértés, az odafigyelés képessége, egyetlen másodpercet sem tudott eltölteni úgy, hogy ne ő legyen a középpontban. Számonkért, vádolt, gyanúsított, üvöltött, zsarolt, ha csak egy pillanatra is elfordítottam a tekintetemet a problémáiról. Azt mondtam, hogy feltettem magamnak a legfontosabb kérdéseket és mindegyikre nemmel válaszoltam. Nem tudom vele elképzelni a jövőmet, nem akarok tőle gyereket, nem akarok vele élni, és hogy vége. Ezt mindenképp ki kellett mondanom, magam miatt is.

Úgy éreztem, repül a lelkem. Semmilyen fájdalommal nem járt az elvesztése, örültem, hogy végre megszabadultam tőle. De csak ezután jött a feketeleves. A napi húsz-harminc telefonhívás, üzenetek minden lehetséges fórumon, a munkahelyi telefonon is naponta többször keresett. Eleinte még elolvastam, amiket írt, és válaszoltam is, de az a rengeteg vádaskodás, ítélet, könyörgés, fröcsögés és nyúlós indulat, ami azokban a levelekben volt, arra késztetett, hogy kizárjam őt az életemből. A legfájdalmasabb időszak csak ezután kezdődött. Folytonos önváddal és gyötrelemmel telt, mert hiábavalónak éreztem a vele eltöltött éveket. Visszagondolva, nem emlékeztem magamra, egyetlen emlékem sem volt arról, én hogyan éreztem magam, mit gondoltam, honnan hová jutottam. Az én életemből két év kiesett, és a végére elfelejtettem magamat. Mikor ezt megértettem, végre elkezdtek potyogni a könnyeim, hogy meggyászoljam azt a két évet, amikor nem voltam jelen az életemben, amikor minden időmet és energiámat az ő gondolatai és problémái töltötték ki.

Emlékszem, mennyit dühöngtem azon, hogy életem legfontosabb pillanataiban volt mindig a legkegyetlenebb. Ha megszimatolta, hogy lesz egy esemény az életemben, ami fontos nekem, nem bírta ki, hogy azt szét ne zúzza teljesen. Olyan erővel volt féltékeny a figyelmemre, hogy néha már nevetnem kellett. Az a végletekig elszánt arc, amivel ecsetelte, hogyan lehet fontosabb nekem, hogy felvesznek-e arra a szaros munkahelyre, mint ő, mosolyt csalt az arcomra. Ilyenkor bedühödött és szétdúlta az egész lakást, miközben pénzért kutatott a táskámban, hogy elmehessen inni. Válogatott fenyegetőzések és érzelmi zsarolások közepette, sértődötten és a saját fájdalmától ittasan kivonult. Többnyire sikerült elérnie, hogy rongy embernek érezzem magam. Ez is az ő szavajárása volt.

Hajnalban jött haza, én próbáltam úgy tenni, mintha aludnék, de nem sokáig bírta és szándékosan csapkodott, hogy felébredjek, és folytathassa hol öntömjénező, hol áldozatszerepbe bújtatott bántásait. Nem átallott dacból és azért, hogy megmutassa mennyire férfi, kiköltözni aznap estére a teraszra és max hangerőn filmet nézni a laptopjáról, azzal a biztos erkölcsi tudattal, hogy ő egy ilyen nővel nem alszik egy ágyban. Volt, hogy reggel egy hálózsákban találtam meg az ajtó előtt. Milyen romantikus, lám, mire képes a szerelem, de ez nem szerelem volt. Sokkal inkább egy másik ember megsemmisítésére tett kísérlet. Undorral tudtam csak ránézni, és már sejtettem, hogy el kell meneküljek, de annyira ragadós volt a tekintete, hogy minden pillanatban magamon éreztem az esdeklését, azt a hideg vádat, hogy ő miattam ilyen. Én tettem ezt vele, és a világ, ami mindig ellene van, ő meg csak küzd harciasan, mint egy igazi háborús hős, aki a nagy csaták előtt a szerelme fényképét szorítja a szívéhez, végül legyőzi az ellent, és mikor hazamegy,a szeretett nőt egy másik férfi karjaiban találja. Ezeket a nagyszabású szavakat és történeteket azért gyártotta, hogy leplezze belső ürességét.

Hosszú hónapokba telt, mire összeszedtem magam, hogy megtervezzem a menekülésemet, mert ez az éhes tekintet mindenhová elkísért. Ha kicsit is felszabadult voltam és jól éreztem magam, azonnal ott termett, hogy a vállamba kapaszkodva elnehezítse lelkemet, ha rosszul voltam, ő kivirágzott és lakodalmat ült boldogságom romjain. Kéjesen rajtam tartotta a szemét, mintha figyelne rám, de csak a pillanatot várta amikor elgyengülök és elszívhatja a maradék erőmet is.

Évekkel később, mikor már túl voltam mindenen, ami vele kapcsolatos, egy baráti beszélgetés közben újra előkerült a neve. A gyomrom már nem rándult görcsbe, de biztosan tudtam, hogy olyasmit fogok hallani, amin nehéz lesz nem felháborodni. Neki köszönhetem, hogy a veszélyérzetem, mint egy jelzőlámpa, figyelmeztet. A barátnőm nagyon szeretetteljesen és együttérzően beszélt róla, nem is kellett volna mondania semmit, én már tudtam, milyen panaszáradattal és hazug játszmákkal húzta be őt a világába. Ez egyszer nem csalódtam benne, a barátnőm pontosan azt mondta el, amit vártam. Neki évek múltán is ugyanazok voltak a problémái, amit ugyanazokkal a szófordulatokkal mesélt: szinte láttam szenvedő arcát, ahogy könnyes szemmel vall az életéről és végeláthatatlan szenvedéseiről.

Egyre azonban nem számítottam. A mi történetünkről is beszélt a barátnőmnek, akivel egyébként évek óta nem találkoztunk, hogy ő mennyire szenvedett miattam, és én voltam a nagy szerelme, és hogy úgy hagytam el, ráadásul telefonon, hogy én voltam a menyasszonya. Megdöbbentem, hogyan tud valaki a múltból így utánam nyúlni nyálkás csápjaival és felhasználni a nevem önző céljaira, és így meghamisítani a múltat?! Már azért is, mert én csak egyszer voltam menyasszony, és nem az övé. Hazudott, ez a szintű hazugság a barátnőmet is meglepte, de én láttam a szemében a halvány kételyt, hogy talán én nem mondok igazat, talán tényleg egy kegyetlen némber vagyok, aki mások érzelmeivel játszik. Tudtam, hogy minden próbálkozásom kudarcba fulladna, amivel próbálnám meggyőzni őt az igazamról. Egy huncut mosoly kezdett bujkálni bennem, hogy sebaj, így legalább két életem van, ha nem több, attól függően,hogyan szőjük emlékezetünkben egymásról a történeteket.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: