novella

Erdődi-Juhász Ágnes: Nem beszél

Féloldalt feküdt, bal karját egészen maga alá gyűrte, a jobbal épp nyúlt az éjjeliszekrény felé, amikor megakadt testében a mozdulat. Mint egy játékrobot, amiből épp kifogyott az elem.

Nagyanyád elaludt, mondja. Ülök a sámlin, anyám sápadtfehér arcát nézem, vonallá préselt ajkaiból kifut a vér, a szája széle lefelé biggyed. Különös jelentőséggel ejti ki a szavakat, megnyomja mind a hat szótagot, egyenként koppannak a konyha zsírpecsétes csempéjén. Nem néz rám, az ölében összekulcsolt kezére mered, kapargatja a körömágya mellett felszakadt bőrdarabot. Akkor majd holnap adom oda neki az ajándékot, mondom fáradtan, s talán kissé közönyösen is. A táskámért nyúlok, abban vannak benne, anyámnak képeslap, nagyanyámnak szentkép, a durva szövet szálai közé mélyen beitta magát a Galya-tető pora. Nem úgy… elment, végleg. Fogalmam sincs, miről beszél, hogy mehetett el, miközben alszik, ezen gondolkodom, pedig elmúltam kilenc, ministráltam is már halott mellett, a káplán gyászmiséjén én fogtam a szenteltvizet, kaptam érte ötszáz forintot. Nem most, három napja. Ma ugye péntek van…  vasárnap temetjük. Azt mondja, próbált hívni a táborban, de senki sem vette fel a vezetékest.

Minden olyan volt, mint egy átlagos napon. Vigasztalni szeretne, hangja csak néha csuklik el. Langyos vízben mosdott a hokedlire állított lavórban, anyám segített ráadni a lilavirágos hálóinget, galambszín haját vékony varkocsba fonta, a füle mellől kilógott egy-egy göndör tincs. Sosem lehetett hátrasimítani őket, rögvest kiugrottak a fonatból. A szemüvegét az éjjeliszekrény tetejére tette, ahogy mindig, mellé a fogsorát – cuppanni szokott, amikor kiveszi –, a vízzel teli kerámiatálba ejti, poros nyálhártya lebeg a felszínén, alján úszkálnak az átnedvesedett morzsadarabok. Imára kulcsolta a kezét, a felpócolt párnákra dőlt, és nem mozdult többé. Úgy maradt.

Álmában érte a halál, higgyem el, nem szenvedett, anyám ezt már lágyan mondja, hangja duruzsol a fülemben, dübörgő dobhártyámon alig hatolnak át a szavak. Arról nem beszél, majd csak évekkel később, amikor már a sajátjától fél, hogyan talált rá másnap reggel. Féloldalt feküdt, bal karját egészen maga alá gyűrte, a jobbal épp nyúlt az éjjeliszekrény felé, amikor megakadt testében a mozdulat. Mint egy játékrobot, amiből épp kifogyott az elem. A feje hátracsuklott, mintha a nyakcsigolyája kipattant volna a helyéről, és már nem lenne semmi, ami a törzsével összetartaná. A lábai összegabalyodtak – anyám ezt a szót használja –, egy szivacsdarabokkal kitömött, hosszúlábú rongybabára gondolok, aztán próbálom elképzelni nagyanyám lábszárát, milyen volt életében, de csak az üregesre száradt nád jut eszembe, meg a főtt csirkeláb a vasárnapi húslevesben. Anyám nem mert hozzányúlni, pedig megígérte neki, hogy ő fogja felöltöztetni, ne lássák mások a leapadt, öregségtől megereszkedett melleket. Szatyorban adta oda a ruhát a hullaszállítónak, nagyanyámat végül nem is simogatta meg. Nyitva volt a szája, félt, hogy a kezébe harap, fog nélkül is fájna, talán még jobban; pedig úgy tervezte, most az egyszer tényleg kedves lesz. Később sokat tűnődtem azon, nagyanyám mit keresett a kisszekrény tetején: a szemüvegért nyúlt, vagy a fogát akarta a szájába visszatenni. Anélkül sosem szólalt meg, azt hiszem, szégyellte az öregséget. Az utolsó pillanatban vajon látni akart még, vagy úgy érezte, inkább beszélnie kell?

Ne sírj, mondja anyám, leguggol mellém, a karja, mint puha gyapjúkendő, hátulról fogja át a vállamat. Eddig eszembe sem jutott, hogy kellene, szégyellem magam, hogy nem tudok, csak majd a temetésen, amikor a gödörbe leengedik. Azt képzelem, hogy ő dörömböl odabent, nem a kemény, szikkadt rögök kopognak a deszkákon, hallom, ahogy a csontos öklét őrjöngve veri a tölgyfakoporsó fedeléhez. Arra gondolok, hogy nem vágtam le a kezét, nem tudom majd fogni elalvás előtt, én ezt terveztem, nem a simogatást, mint anyám. Valahogy tartósítani is kellene. Anyám bedobja a gödörbe a szegfűt, nézem, ahogy a sírásó lapátolja rá a földet, a szirmok közé apró kövek peregnek, véletlenül a rossz kezemet nyújtom ki, a taknyos zsebkendőm ejtem a koporsóra a virág helyett.

Forró a nyár, izzadok a libatoll paplan alatt, nem kapok levegőt, lerúgom magamról a takarómat. Gyűrögetem a fülcimpám, egyre erősebben, így próbálok ébren maradni. Három nap után vérezni kezd, kidörzsölte a fülbevaló, sírok, amikor anyám kiveszi. A vart hiába morzsolom, nem jó érzés, mintha homokszemcsék lennének az ujjaim között, a száradt vérlemezkék fémes szagától hányingerem lesz. A combomat csipkedem inkább, benyúlok a pizsamafelsőm alá is, haladok felfelé a hasamon, körmeim közé csippentem a bőrt. Úgy, ahogy a macska szokta megfogni játékból, mielőtt magáról megfeledkezve egyre szorosabbra zárja az állkapcsát, majd tépni, marcangolni kezd.

Elalszom.

Siket bácsi ébreszt, kifolyt a padra a nyálam, a rotring nyoma ott marad a homlokomon.

Nocsak, ilyen unalmas a környezetismeret?, kérdezi. Igazából Nemesréti Gusztáv a neve, a Siket csak ráragadt, mert, ha valaki azt mondja Petire, hogy süket, mindig mérgesen néz és csóválni kezdi a fejét, mintha le akarná rázni az orráról a sötétbarna, rücskös szemölcsöt. Jegyezzétek már meg végre, hogy siket, morogja. Peti nem hall semmit, így született, beszélni sem tanult meg, olyan a hangja, mint a dízelmozdony kürtje, néha vinnyogva felsikít. Az első padban ül, onnan még tud szájról olvasni és mindig írásban felel. Egyszer beugrottam utána a tanmedencébe. Azt hitte, már lehet menni úszni, hogy az osztályfőnök azért integet. Nem hallja, amikor mondják, hogy az oktató késik és a habszivacs deszka igazából nem is tartja fenn az embert. Kapálódzik, mint a kabóca nagyanyám esővizes hordójában, járnak a végtagjai mindenfelé. Megsajnálom, csak miután beugrok utána, jut eszembe, hogy én sem tudok még úszni, most ketten fuldokolunk. Az ofő húz ki, pedig rajta nincs fürdőruha, csak az utcai, csöpög belőle a víz a medence melletti elfolyóba, az oktató ad neki egy köntöst, abban jön haza a buszon. Legszívesebben elverném ezt a két debil gyereket, mondja a söfőrnek. Peti tényleg nem hallja, én csak úgy teszek. A többiek hetekig éneklik hogy két szerelmes pár, Petinek szívecskéket rajzolnak a levegőbe, látom az arcán a bárgyú vigyort. Az enyém paprikavörös, bebújok a pad alá, mintha valamit keresnék, pedig csak egyszer gondoltam rá úgy, amikor a mindenféle színű ceruzáját nekem adta örökbe.

Nem unalmas a környezet, szeretném hazudni a tanárnak, de egy hang sem jön ki a torkomon. Meghalt a nagyanyja, mondja a padtársam, az arca gyászosabb, mint az enyém. Siket bácsi nem szól, visszamegy a tanári asztalhoz, nem is néz többet felém, óra után hív csak oda és kérdezi meg, hogy mi a baj. Félek elaludni, mert lehet, hogy én is úgy maradok. Ezt nem mondom neki, csak gondolom. Meg, hogy azóta gyűlölöm az átlagos napokat, de aztán úgyis az lesz mind, mert nem merek semmit másképp csinálni, nehogy a végén széthulljon a világ körülöttem. Néha azt hiszem, én tartom össze a gondolatommal a dolgokat, vagy lehet, az egészet én képzelem. Ha nem figyelek oda, vagy sokáig csukva tartom a szemem, minden szétreped, mint a focilabdával megrúgott üveg. Talán, ha nem mentem volna el egy hétre, ottalvósra, nagyanyám még most is élne. Érzem, ahogy gyűlik a szemem sarkában a könny. A mennyországban vajon a keresztnevükön szólítják a holtakat, vagy ott már csak hívek lesznek?

Mi van, ha nem is halt meg?, bukik ki belőlem, a tornacipőmet nézem, zöld a gumi az orrán, befogta a fű, fogkrémmel tisztítom majd meg. Ha úgy temettük el, hogy hallotta még dobolni a koporsó tetejére csapódó göröngyöket? Lehet, hogy ott bent még érzett is mindet.

Miután leáll az ember szíve, az agy legfeljebb tíz percig működőképes. Ezt Siket bácsitól tudom meg, kilencévesen, az összekarcolt tábla előtt. Talpam alatt ropog egy krétadarab, miközben előre-hátra billegek. Ez azt jelenti, mondja kissé fontoskodva, hogy a temetésen már egészen biztosan nem érezhetett semmit. Könnyek peregnek az arcomon, hüppögök és a pulcsim ujjába törlöm a taknyos orromat. Siket bácsi felemeli a kezét, talán meg akar ölelni, de rájön, nem lenne illendő, óvatosan visszaejti az ölébe. Megnyugodtál most már, ugye – nem tudom eldönteni, hogy kérdezi, vagy inkább mondja, talán azt hiszi, a megkönnyebbüléstől rázza a zokogás a vállamat. Siket bácsi összecsapja a naplót, az ajtó felé megy. Nem érzett a koporsóban semmit sem, szól vissza a küszöbről, de akkor már azért sírok, hogy tíz percig még igen.

Az agy egyes részei fokozatosan, kívülről befelé állnak le, ezt már a pszichológusom mondja, húsz évvel később. Nem nézek a szemébe, a sarokban a fikusznak poros a levele. A halál olyan, mint a múzeumban az őr, aki teremről teremre halad és szisztematikusan, sorrendben kapcsolja le a fényeket. Utoljára marad a memória a hippokampusszal; ott rögzülnek a hosszútávú emlékek. Nem egy pillanat, fokozatos dolog, mondja, s én a tíz percre gondolok. Már nem nagyanyámat, vagy anyámat sajnálom, most a saját halálomat rettegem. Ne sírj, ez nem félelmetes, víziónak, vagy álomnak képzeld el, amiben felvillan egy-egy régi emlék.  Ez csak egy védelmi mechanizmus, hiszen a szervezet azokat neuronokat próbálja megóvni, egészen a legutolsó pillanatig, amikben kódolva van, hogy kik voltunk, és mit tettünk az életünkben. A pszichológus rám mosolyog, a felső ajkáról lekopott a rúzs, az alsón még látszik néhány bíbor festékpetty. Viszonozni próbálom mosolyát, de a szám széle megremeg. Ha nem tudom, ki vagyok, vajon hogyan védem majd magam meg?

Álmomban az űrben vagyok, nincs rajtam szkafander. Azt mondják, a légüres térben nincsenek hangok, én mégis hallom őket. A Mirandán gregorián kórus énekel, a Neptunuszon csikóhal vagyok, felettem csatahajók ágyúja ropog. Az Uránuszon hangvillát pengetnek a fülem mellett, a Szaturnusz gyűrűin bolyongva sikítanak a pokolban rekedt lelkek. A légkörbe sodor a napszél, a gravitáció húzni kezd a Föld felé, segítséget kiáltok, senki nem hallja meg, a sikításomra ébredek. 

Az izzadtságtól nedves, ráncosra gyűrt lepedőn fekve nagyanyámra gondolok. Szerintem látni akart. Kevésbé fáj az embernek, ha nem hall, vagy ha beszélni sem tanul meg. 

(Másodközlés; eredeti megjelenési helye az Athenaeum Kiadó gondozásában kiadott A világot szétszerelni Nem lehetséges történetek című kötet.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: