novella

Pásztor Andrea: El nem választ

Sosem hirtelen indulatból oldottuk meg a konfliktusainkat. Átgondoltuk, megrágtuk, érleltük. Csak aztán egyeztettünk, emlékszel?

– Csak még ezt az egyet Pannikám… még ezt az egyet!

– Nem lesz jó, Apu! Megint felmegy a cukrod, mint a Bazsi születésnapján.

Alufóliát tesz rá, és már viszi is kifelé a tányért Anna lányunk, nehogy még egyet vehessek a Rákóczi-túrósból, amit a születésnapodra sütött. Mindig is ez volt a kedvenced. Csak azt nem értem, minek hozza, ha nem ehetem?! Minek kínoz, hiszen tudja, milyen édesszájú vagyok! Ha annyi minden más mégis, ez biztosan nem változott az elmúlt évek alatt. Egyébként Bazsi születésnapján sem azért lettem rosszul, mert sok lett volna a dobostortából! Azért lettem rosszul, mert Marci, a kedvenc unokánk – illetve neked is biztosan a kedvenced lenne – előtte húsz perccel még a hasamon ugrált. Csak Anna erről nem tud, mert nem csak Marci, hanem én is bajba kerültem volna. Így is folyton rendre int a lányunk, ha Marcival fityiszt mutatunk egymásnak elköszönéskor, vagy ha arra tanítom, hogyan tud a két tenyerét összekulcsolva vizet spriccelni a fürdőkádban. Ha látnád, te sem hagynád. De ezen nem csodálkoznék. Panka kiköpött olyan, mint az anyja.

– Apa, vigyázz magadra este! Szólj, ha érted kell menjünk! …és légy szíves, ne igyál sok pezsgőt! – így köszönnek el a gyerekeink már az ajtóban állva.

– Hogyne vigyáznék! De azért úgy megpörgetem a táncparketten a lányokat, hogy a lábuk nem éri a földet – nézek pajkosan Marcira.

Amikor elmennek végre, Anna, a férje és a gyerekek, na meg persze a fiunk, Bazsi, csak ketten maradunk: te meg én. Jó, nagyon örültem, hogy itt voltak egy kicsit, ahogy harmincnégy éve minden születésnapodon, de éppen ideje, hogy kettesben maradjunk. Meg akarok valamit beszélni veled… Tudod, én nem titkoltam előtted sosem semmit. Annak idején, harmincöt évvel ezelőtt így beszéltük meg. Mi erre esküdtünk fel egymásnak. Most is ott lóg az eskü szövege a hálószobánkban: Én, Pintér Gyula, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy Kiss Ilonát, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen. Aztán te is megesküdtél. Ámen. Anyukám, sose felejtem azt a pár percet! Gyönyörű voltál! A menyasszonyi ruhád úgy állt rajtad, ahogy senki máson. A hajad kiengedve, éppen csak a válladig ért. Lógott lefelé, húzta a saját súlya. Abban az időben ez nem volt szokványos. Mindenki tupíroztatta, daueroltatta. De mit érdekelt téged a divat! Te mindenhogy a legszebb voltál, főleg a kisugárzásod miatt. Olyan határozott és céltudatos tekintettel néztél bele a világba, hogy az embernek kedve lett élni is tőle. Szerencsés vagyok, hogy a férjed lehetek. Mindig is így éreztem. De harminc évvel ezelőtt még nem gondoltam, hogy mennyi mindent kell majd végigcsinálnunk együtt. Á, fogalmam sem volt erről az egészről. Te talán tudtad már akkor is. Mindig előrelátóbb voltál, mint én. Anna is ilyen. Már most spórolt Marcinak, meg a két kislánynak, hogyha majd egyetemre mennek a fővárosba, tudjon nekik lakást venni. Vagy legyen lehetőségük esetleg külföldön tanulni. Na, ilyen Panka. Pont, mint te.

Viszont most meg kell veled valamit beszélnem… Annak idején is így ment ez köztünk. Sosem hirtelen indulatból oldottuk meg a konfliktusainkat. Átgondoltuk, megrágtuk, érleltük. Csak aztán egyeztettünk, emlékszel? Leültünk szépen a tévészobába, amikor a gyerekek nem voltak ott, és egymás gondolataira reagáltunk. Veled még vitatkozni is öröm volt! Egyenrangú félnek érezte magát a másik melletted. Meggyőző és meggyőzhető voltál. Úgyhogy később, amikor olyan fiatalon az orvosok diagnosztizálták nálad az Alzheimer-kórt, értetlenül álltunk a dolog előtt. Te, aki akkor még javában dolgoztál a Miskolci Törvényszék Cégbíróságán, mint titkárnő, te, akit mindenki ismert és tisztelt a városban, te, akinek még a nénikék is Jó napot Pintérasszony-t kiáltottak, szép lassan elkezdtél megváltozni. És elsősorban nem azért, mert a betegséged lefolyása felgyorsult volna, hanem mert valamilyen érthetetlen oknál fogva, ezt a terhet nem bírtad el és idő előtt feladtad. Szerettelek, Ili, és mindig is szeretni foglak, egész életemben. De negyvennégy évesen már téged ápoltalak és bajlódtam a két kamasz gyerekünkkel. Aztán a diagnózis után két évvel ott álltam az ágyad felett, amiben már csak az élettelen tested volt. Intéztem a temetésed, miközben Anna épp az érettségire próbált valahogy felkészülni, Balázs meg mindenféle kamaszbajba keveredett. Nehezen birkóztam meg ennyi mindennel, mégis tartottam magam. Sosem nehezteltem rád. És sosem lettem hűtlen hozzád, sem az emlékedhez. Beiskoláztam a gyerekeket, felneveltem őket. Minden nap megemlékeztünk rólad, minden ünnepen ott voltál velünk és minden születésnapodat ugyanúgy megültük, mintha itt lettél volna még köztünk. A sírodhoz is ellátogatok egy héten legalább háromszor. Ez így is marad, hiába változnak meg most egyes dolgok.

Teljesen hülyének érzem magam, mert azon aggódom, mi van, ha megtudod, mi lesz, ha elmondom. Azután mi következik? Pedig, ha látsz is valamit onnan, ahol most vagy, akkor ezt is. Akkor talán előbb tudtad, mint én. Ilikém… most mégis eljött az a pont, amikor le kell üljek veled beszélni erről. Még Pankáéknak sem mondtam el. Addig nem, amíg neked nem tudom. Ők csak annyit látnak, hogy a városi nyugdíjas klubnak minden programján ott vagyok. Szerintem azt is sejtik, hogy ezeken az eseményeken jól érzem magam. És meg kell mondjam, attól egyáltalán nem tartok, hogy ők mit fognak hozzá szólni. Megkockáztatom, talán még örülnének is neki. Drága Ilikém, mindig te maradsz a legfontosabb. Mégis el kell mondjam, hogy egyedül már nem megy. Találtam egy társat az utolsó évekre. Talán tizen-, vagy huszonévekre. Azt persze nem várom el, hogy örülj ennek a hírnek, de reménykedem, hogy legalább nem szórod rám az átkaidat emiatt. Már, ha vannak. Amit kötve hiszek. Ilike, drága Ilike, lassan el kell köszönnöm, mert mindjárt itt a busz, ami felveszi a vendégeket. Köztük engem is. Ma este új életet kezdek: táncba viszem a barátnőmet és megkérem, hogy legyen a menyasszonyom.

Ja igen, még valami: a nevedet ezentúl nem tudom használni úgy, mint ezelőtt, mivel őt is Ilikének hívom. Ildikó. Ez a neve.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: