scifinovella

Jules Winkler: A kompozíció szabályai

Ugyanaz a téma az egyik fotósnak lehet ijesztő, a másik számára viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is vonzó. Az elkészült képnek is lehet ilyen szándékolt hatása. Én szeretnék rólatok kedvező képet alkotni.

1.

Állítottam a lámpafejeket tartó karokon, így az ultraibolya fény jobban megvilágította a sziklafalat. A vörös, zöld és kék tartomány, amelyre az emberi szem érzékeny, nagyon szűk részét jelenti csak az elektromágneses spektrumnak, így a látható fényen túli világ nagy része ismeretlen számunkra. Éppen ezért voltam éjszakai merülésen a norvégiai Gulenben: feladatom a láthatatlan élővilág dokumentálása volt, és a fjordban tenyészett a Föld egyik legnagyobb csupaszkopoltyús csigakolóniája; a környéken évről évre új, eddig ismeretlen alfajokat fedeztek fel a kutatók.

Alattam a fjord több száz méteres mélysége ontotta magából az éjszakai állatok tömegét, amelyek a holdfény felé vándoroltak. Fölöttem a hajótest melletti kötél végére akasztott villanófény mutatta az irányt hazafelé. Minden a helyén volt. Bőven maradt még légzőgázom, ráértem megtalálni a legjobb szöget a felvételhez. A fekete fényben fluoreszkáló állatok és növények – amelyek többségét a nappali merülésekről már jól ismertem – idegen lényekként, vibráló színekben pompáztak a keresőben, éles kontrasztot alkotva a jellegtelen, szürkés környezettel.

Újra a sziklafal felé néztem. A hozzám legközelebb eső párkányra a nemrég felfedezett új faj, a Gulenia orjani egyik különösen szép példánya mászott ki egy üregből, és hozzáfogott tojásokat rakni. Mérgező, vörösesbarna nyúlványai beborították az egész testét, háta közepén és az áttetsző, hosszan előrenyúló fogókarjain fehér sáv húzódott. Élességet állítottam: a fogókarok, amelyek segítségével a csiga a vízben terjedő kémiai ingereket érzékelte, a kamerám fókuszában voltak. Ha jól sikerül a felvétel, címlapra kerül!

Eva Fish, az ügynököm szerezte ezt a munkát, miután Szíriából hazatértem. Fish fotótörténészből avanzsált világszerte ismert ügynökké; mindenki őt kereste, akinek háborús vagy természetfotósra volt szüksége. A hazatérésem után a kocsimban vártunk az Erzsébet hídi dugóban, amikor a mellettünk veszteglő hetes busz légfékje váratlanul sziszegni kezdett, én pedig ösztönösen fejemre szorítottam a kezem, és összegörnyedtem: a tüzérségi lövedékek becsapódás előtt éppen ilyen hanggal jelzik az érkező pusztulást. Újra magam előtt láttam az a szír lányt, aki mögött az a gránát becsapódott, és a következő pillanatban, amelyet a sorozatfelvételre állított kamerám borotvaélesen rögzített, a lány testrészeivel keveredő véres földdarabok terítettek be. A tábori kórházban arra eszméltem, hogy rázzák a vállamat, és Fish szólongat, akárcsak most, aggódva.

– Mi lenne, ha visszatérnél a természetfotózáshoz? – kérdezte.

Nem válaszoltam. Amikor odaértünk az ügynökséghez, kiszállt a kocsiból. Távolodó barátom után bámultam, a hőségben az aszfalt fölött remegett a levegő, aztán magas, barna alakja eltűnt a forgóajtóban, én pedig másnap elfogadtam a guleni megbízást.

Lassan lélegeztem, mozdulatlanul lebegtem. Az újralégző készülékből egy-két buborék szállt csak a felszín felé, így a búvárkodás keltette zajoktól mentesen hallgattam a tengert; a víz időtlenséget sugallt. Az áramlás közelebb sodort a sziklapárkányhoz, ezért újra élességet állítottam, majd a keresőben megkomponáltam a képet. Majdnem jó. Kicsit még közelebb úsztam a csigához, alig észrevehető uszonymozdulat kellett csak hozzá. A makró-objektív felnagyította az állat fejrészét. Exponáltam. Ellenőriztem a képet, aztán megkezdtem a felszínre emelkedést.

A merülés után alig bújtam ki szárazruhámból, amikor Olaf, a helyi producer a telefont nyújtotta felém, és odasúgta: az ügynököd keres!

– Azonnal indulnod kell a bergeni reptérre, ott vár egy gép. Új expedícióra küldelek. A mostani megbízást felfüggesztették. Olafot már eligazítottam. Siessetek! – Fish bontotta a vonalat, a hajó pedig teljes gőzzel elindult a kikötő felé.

2.

Fish kitett magáért – vagy a megbízóknak nem számított a pénz: egy Dassault Falcon 900 LX repülőgép várt a terminálnál. A kabinban azonban nem voltam egyedül, az ESA, az Európai Űrügynökség képviselője egy pohár italt szorongatva köszöntött. A kezembe nyomott egy adag whiskyt, de ezen kívül nem közölt velem semmit, amíg fel nem szálltunk.

– Köszönjük, Szeredy úr, hogy elfogadta a felkérésünket – mondta ekkor a nő.

– Miről van szó? Talán megérkeztek az UFO-k?

– Pontosan.

A mosoly lefagyott az arcomról.

– Persze! Nem látok nagy fekete űrhajókat az égen.

– Ez nem egy hollywoodi film. – Komoran nézett rám, aztán ivott egy kortyot, és folytatta: – Két nappal ezelőtt a Föld összes űrügynöksége egyszerre kapott üzenetet egy földönkívüli intelligenciától. A rádióamatőrök szintén vették az adást, a bináris jeleket könnyen dekódolták, és a közösségi médián közzé is tették tegnap az üzenetet.

– A hajón nincs netünk…

– Az idegenek kapcsolatfelvételt kezdeményeztek velünk, azt kérték, hogy küldjünk fel hozzájuk egy űrhajót a fajunk képviselőivel – közölte.

– És hogy jövök én a képbe?

– Az ENSZ Biztonsági Tanácsa koordinálja a bolygószintű választ, az ESA a végrehajtó. Valamelyik New York-i PR-guru kitalálta, hogy mivel nem lehetett titokban tartani az idegenek érkezését, célszerű lenne dokumentálni a találkozót, a főtitkár pedig rábólintott. Nem tudjuk, milyenek az idegenek, de még ha úgy néznek ki, mint Cthulhu, akkor is olyan képet kell róluk készíteni, hogy az emberiség ne essen pánikba. Ez a maga dolga. Amúgy is mindenféle bizarr lényeket fényképez a tenger mélyén, testhezálló a feladat.

Széttártam a karomat.

– Na és hogy néznek ki?

– Mint már mondtam, nem tudjuk. Az idegen űrhajó – vagy amit annak gondolunk – az Északi-sark fölött van. Bizonyos multispektrumos érzékelőkkel észlelünk egy anomáliát, valószínűleg az az. Sajnos a radaron nem látszik, elnyel mindent. Mintha egy fekete test lenne.

– Semmit sem tudunk róluk?

– Csak rádiókapcsolatban vagyunk. Egy módon léphetünk előre, ha eleget teszünk az idegenek kérésének, és odaküldünk egy tárgyalódelegációt. Egy hét múlva lesz repülésre kész az űrsikló, addigra a legénységet is felkészítjük. Itt van az összefoglaló dosszié, lásson neki.

A Falcon időközben elérte a repülési magasságát. A kapitány tájékoztatása szerint alig fél óra múlva megérkezünk Kölnbe, az ESA űrhajóskiképző-központjába. Hátradőltem a halványsárga bőrülésben, és hozzáfogtam az olvasáshoz.

3.

Gyorsan híre ment a közösségi médiában, hogy engem is beválogattak a delegációba. Fish remekül építette a hírnevemet. Titkolózásra esély sem volt, így az űrügynökségek és a mögöttük álló kormányok inkább engem toltak előre a delegáció többi tagja helyett. A neves fotós találkozik az idegenekkel! Fish némiképpen csillapította az irántam való érdeklődést, de a nagyközönség elvárásai egyre nagyobb súllyal nyomasztottak. Eddigi munkáim során az emberi őrületet és a természet szépségét egyaránt megmutathattam, a mostani megbízatás azonban minden eddiginél jelentősebb kihívás volt: én adhatok arcot a földönkívülieknek.

Egy héttel később geostacionárius pályára álltunk az Északi-sark fölött. A felkészítésem – dacára búvárkodási tapasztalatomnak – igencsak megviselt, de ahogy a többi társamat elnéztem, ők sem bírták jobban a különféle zérógravitációs gyakorlatokat. A parancsnokunk és a helyettese, az első tiszt persze igazi űrhajós volt, de mi újoncokként megszenvedtük az elmúlt napokat. Rajtam kívül még egy magas rangú diplomata, „a Föld követe”, és egy xenobiológus kapott helyet a csapatban.

Hajónknak ez volt a második küldetése, a kereskedelmi űrkutatás legmodernebb kapszulájában készültünk a sorsdöntő találkozóra. A szűkös kabinban alig fért el a fotósfelszerelésem, de feltételként szabtam, hogy azt hozom magammal az útra, amit szükségesnek ítélek.

A parancsnok jelentette helyzetünket a központnak, aztán átkapcsolt a belső hálózatra.

– Az idegen hajó mellett vagyunk.

– Látjuk is? – kérdeztem. A kabinban összezsúfolt tengernyi kijelző mellett parányi kajütablakok voltak, és azokon keresztül csupán a néha-néha feltűnő Föld kékjét láttam. A többiek is idegesen nézelődtek, csak a hivatásos űrhajósok tudták értelmezni az adatokat.

– Semmi sincs a képernyőn, tehát a csillagok és a Hold hiánya a feltűnő. Az a valami kitakar mindent, de mégsem látszik a helyén semmi. Álcázótechnológiájuk lenne? Sem optikai, sem radarkép nincs.

A tisztek rádióztak a központtal, állítgatták a szenzorokat. Vártunk. A követ egy idő után feltette a kérdést, amit már számtalanszor megvitattak az irányítóközpontban, de senkinek sem volt használható ötlete:

– Hogyan megyünk át? Amennyiben persze van hová…

– Nem látszik zsilip, de talán arrafelé – nagyított bele a parancsnok az idegen hajó felé irányzott külső kamera képébe, amikor helyettese közbevágott:

– A központ az anomália növekedését jelzi, és…

Hirtelen csend lett, szikrák pattogtak az ülések fémrészein, ózonszag terjengett, kézfejemen felmeredtek a szőrszálak, mintha elektromágneses mező hatása alá kerültünk volna. A rádióösszeköttetés megszakadt a Földdel, és az összes csatorna elnémult. A tisztek újra belemerültek a szenzoradatok értelmezésébe; eközben a kabinban egyre melegebb lett, persze lehet, hogy csak én éreztem úgy, hogy kezd forró lenni a levegő. Autogén tréninggel próbáltam megnyugtatni magam, de az ideges suttogások közepette lehetetlen volt ellazulni a klausztrofób, szűk kajütben. Úgy éreztem, hogy a kezünkbe adtak egy kibiztosított gránátot, és mi a félelemtől izzadtan várunk a sorsunk beteljesülésére.

– Központ, vétel – próbálkozott a parancsnok, de nem kapott választ. Valami más foglalta le a csatornát.

Üdvözlünk benneteket.

A gépi hang a bináris fordítón keresztül érkezett, az összes hangszóró egyszerre lépett működésbe, és ezt a két szót ismételgette. A kabinban ijedten néztünk egymásra, pedig számíthattunk rá, hogy ők kezdeményeznek.

– Mi történt? Parancsnok! – A követ kezdte kicsatolni magát az ülésből. A xenobiológus is mozgolódott.

– Maradjanak a helyükön! Úgy tűnik, az anomália körülvett minket. Más magyarázat nincs. Megszűnt minden kapcsolat a külvilággal, leszámítva ezt az átkozott hangot.

– Mi legyen? Mit tudunk csinálni? – kérdezte a biológus.

– Leadjuk a „békével jöttünk” adást. Aztán várunk.

A parancsnok a legnagyobb teljesítményre állította a rádiót, és a bejövő adás hullámhosszán elkezdte sugározni a szöveget. Vajon beválik a fehér zászlóként alkalmazott üzenet? Választ mindenesetre nem kaptunk. A parancsok a követ kérésére még néhányszor leadta az adást, eredménytelenül. A helyettesét továbbra is a műszerek foglalták le. A xenobiológus felém fordult, az arca sápadt volt, pupillája kitágult. Elméletben mindenki nyitott az ismeretlennel való találkozásra, de a frontvonalban állva gyorsan megkérdőjeleződik, vajon mennyire bölcs dolog a túlzott kíváncsiság. Én mindig nagy lendülettel ugrottam bele a különféle megbízásokba, de már az első lövésnél vagy az első cápa láttán biztos voltam benne, hogy teljesen elment az eszem, és a jövőben csak kolibriket fogok fényképezni. És már megint itt vagyok, és innen nincs visszaút, ezt végig kell csinálni.

Végül a parancsnok a követtel konzultálva úgy döntött, hogy kimegyünk, bízva abban, hogy a saját érzékeink többet mutatnak, mint a megvakított technika. Rábólintottunk, és beöltöztünk. A felkészítéskor gyakoroltuk a kabin elhagyását a medencében, és számtalan, űrsétákon rögzített 3D-s filmet is megnéztem, de egyik sem készített fel arra a szívszorító bénultságra, amit a zsilip nyitott csapóajtaján betóduló, fény nélküli üresség okozott. A nyúl ürege ehhez képest hívogatóan otthonos. A xenobiológus hátulról kissé meglökött, így magamhoz tértem. Megkapaszkodtam a zsilipkamra egyik keresztrúdjában, szabad kezemmel magam elé rántottam az EVA öltözékemhez kapcsolt fotósládámat, aztán a követ után löktem magam. Kint voltam? Vagy éppenséggel bent valami másban?

Enyhe nyomást éreztem, mintha szél fújná a szkafanderemet. Képtelenség. A sugárzásmérő enyhe növekedést jelzett, de még a biztonságos határértéken belül. Sodródni kezdtünk, eltávolodtunk az űrhajónktól, amelynek helyzetjelző fényei lassacskán feloldódtak a sötétségben.

Bármerre is néztem, nem láttam semmit. Hogyan fogok így fényképezni? A delegáció többi tagjának – ebből a szempontból – talán egyszerűbb a feladata, az első kapcsolatfelvételhez kidolgozott eljárásrendhez tartják majd magukat, nekik beszélniük kell.

– Valami van előttünk – jelentette néhány perc múlva a parancsnok.

Halványkék derengés sejlett fel néhány méterre tőlünk. Közelebb érve láttuk, hogy a kékes fény embernagyságú gömböket vesz körül, amelyek középpontjából sugárnyalábok eredtek, majd a gömb belső felületébe ütközve elnyelődtek, és folytonosan mozgó vékony, színes vonalakat, fraktálokat, hurkokat, gyűrűs formákat hoztak létre. Ezek lennének a földönkívüliek? A látvány hatására újra gyermekké váltam, amikor a CERN mikrokozmosz kiállításán villódzó plazmagömböket bámultam vég nélkül, a semmiből előtűnő villámokat, a gömbfelületen szétoszló ártalmatlan energiát, amely követte az ujjaimat, akárhol is érintettem meg az üveget.

– Körülfogtak minket! – Xenobiológusunk kiáltott bele a rádióba, közben csapkodott a karjával, mintha a vízfelszínre akarna úszni, levegő után kapkodva. Valóban: mögöttünk, alattunk, fölöttünk újabb tárgyak vagy lények jelentek meg.

– Jelentést kérek! – A parancsnok higgadt hangja megnyugtató volt. – Mi ez a kékes fény?

– Cserenkov-hatásnak tűnik. Enyhe emelkedést regisztrált a dózismérő, amikor megjelentek a gömbök, de most már normál értékeket olvasok le – válaszolta az első tiszt. – Különös. Ionizáló sugárzást kellene mérnem, de minden érték rendben. Úgy tűnik, nem vagyunk veszélyben.

A követ közbeszólt:

– Próbáljuk meg újra az adást! Talán most észlelik ezek a valamik.

A gondosan betanult üdvözlőbeszédet bináris kódként sugározta a követ szkafandere. A rádióadás adatcsomagjai kavicsokként csapódtak a gömbfelszínbe. A fodrozódó felület érzékelhette az üzenetet, mert elszíneződött és új formákba rendeződött a rajta tekerkőző fraktálminta. A sugárnyalábok most már nemcsak a gömb közepéből kifelé tartottak, hanem a felszínről befelé is megindultak. Vajon megértették az adást? Hirtelen észbe kaptam, kinyitottam a ládámat, és kivettem vákuumbiztos gépeim egyikét, hogy lefotózzam a lényeket.

4.

Fényképezőgépemmel a kezemben lassan körbeforogtam, a legjobb beállítást keresve. Ha ezek a gömbök az idegen lények, elég nehéz lesz igazi portrét készíteni róluk, hiszen arcuk nincs, és a szemek is hiányoznak. De miért számítottam emberszerű megjelenésre? Egyáltalán, hogyan kezdjek neki? Egyik lény a másik után került a keresőmbe, időként a társaim is a kompozíció részei lettek, de még nem exponáltam. Nem láttam elég jól a részleteket. Közelebb kellene jutnom az egyikhez. De hogyan? Integessek neki, vagy én lebegjek oda? Eszembe jutott egy cápás merülés a Galápagos-szigeteken: forgatócsoportunk a fekete, sziklás aljzat fölött lebegett, és a körülöttünk úszkáló kalapácsfejű cápákat figyeltük, remélve, hogy közelebb jönnek, különben nem lesznek szép felvételeink. Hosszú percek teltek el, mire szabályossá vált a légzésünk, és senki sem tett hirtelen mozdulatokat. A több tucat egyedből álló raj egyre szorosabb gyűrűt vont körénk, mígnem egy jó ötméteres példány kivált közülük, és egyenesen felém indult, hogy megnézzen magának. Felemeltem a betokozott kamerát. A monitoron egyre nagyobbá vált a cápa. Gyere csak közelebb…

Kövess!

A gépi hang kalapácsütésként ért, és összeugrott a gyomrom. Úgy tűnt, hogy forgolódásom közepette az egyik gömb közelebb került hozzám, vagy talán én sodródtam oda? A többiek nem hallották ezt a rádióadást, nem reagáltak a hangra, ezek szerint csak nekem szólt a hívás. Olvasott a gondolataimban? Mivel úgyis azt egyeztettük le a csapattal, hogy én majd önállóan dolgozom, mély levegőt vettem, és a küldöttséget hátrahagyva egy másodpercre beindítottam a fúvókákat. A belső rádión jeleztem, hogy indulok fotózni. Az első tiszt nyugtázta az adást. Hamarosan eltűntek a tárgyalást övező fények. Követtem az alakzatból kilépő lényt. Néhány perc múlva nyomást éreztem a mellkasomon. Valami lelassított, majd megállított. Bekapcsoltam a külső rádióadót, a delegációtagok belső csatornáit lenémítottam, majd beszélni kezdtem:

– Mi vagy te? A gömb? Vagy az csak egy védőburok, mint a mi szkafanderünk?

– Ez egy szigetelőpajzs, nekünk nem kell védőburok. Ez benneteket véd, különben az elektromágneses sugárzásunk roncsolná az alkotóelemeiteket.

– És akkor hol vagy te? Nem látok át a pajzson.

– A ti fajotok számára nem vagyunk láthatóak abban a tartományban, amelyet érzékelni tudtok.

– De mi vagy te?

– Ti azt mondanátok, hogy tiszta energia.

Egymással szemben lebegtünk, néma csendben. Hogyan fogjak hozzá? Izzadtam az öltözékemben, a kesztyű bélése hozzáragadt az ujjaimhoz. Tettem néhány óvatos mozdulatot, nehogy fenyegetésnek érezze a lény, aztán hozzákezdtem a feladatomhoz.

– Engem azért küldtek, hogy készítsek rólatok fényképfelvételt az emberiség számára. Ha nem láthatunk benneteket, akkor hogyan készítek rólatok képet?

– Mi az a fényképfelvétel?

– A fényképfelvétel vagy fotó az emberek által látott külső világ egy kis keretbe foglalt, onnan kiemelt darabkája, amit fotográfus a fényképezőgép keresőjén keresztül kiválaszt, a kompozíció szabályai szerint elrendez, majd két dimenzióban rögzít. Igazából a témánkról visszaverődő, látható fényt fogjuk be. Innen ered a neve is. Fényírás. Ezt utána sok ember meg tudja nézni, és az általunk rögzített fotó alapján ismerik meg azt a részét a világnak, amit mi láttunk. A képeknek jelentése van.

A szigetelőpajzson hullámok rajzottak szét, majd a felület kisimult.

– Egyébként nem ismerik a saját világukat az emberek? Ők nem érzékelik azt, amit te? Erre kell a kép? Információt rögzít?

– Igen, de a puszta adatnál többet zár magába. Egy fotográfus a saját gondolatai, érzései, céljai szerint komponálja meg a fotográfiát. Ugyanaz a téma az egyik fotósnak lehet ijesztő, a másik számára viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is vonzó. Az elkészült képnek is lehet ilyen szándékolt hatása. Én szeretnék rólatok kedvező képet alkotni. Ehhez viszont meg kell ismernem benneteket, látnom kell, kik is vagytok valójában.

A beszélgetés közben vigyázva, nehogy hozzáérjek, az energialényt lassacskán körbelebegtem, kerestem a megfelelő nézőpontot. Egy gömb azonban minden szögből nézve ugyanolyan gömb. A gépi hang újra megszólalt.

– A körülöttünk levő világ ugyanolyan mindenki számára. Hogyan lehet különböző az egyes egyedeknek? Mi a beérkező információt teljes terjedelmében, hiánytalanul rögzítjük. A valóság leírása nem lehet többféle, minden csakis egyféleképpen rendeződhet el. Amint eltároltuk, a részünkké válik.

– A világ valóban ugyanolyan, legalábbis azt hiszem. Azonban az, hogy mi mit értünk, vagy éppen mit fogunk fel belőle, egyénenként különbözik. Mindenki mást tart fontosnak. Minden fotós a saját szemével látja az őt körülvevő világot. Miután egy fotográfus eldöntötte, mit akar ebből megmutatni másoknak, a fényképezőgép segítségével kiválasztja és rögzíti a valóság azon metszetét. Nagyon régen, az emberiség hajnalán őseink rajzokat készítettek, így adták át a tapasztalataikat, a megszerzett információt a többiek számára. A képkészítés ősibb módszer az írásnál. De talán egyszerűbb, ha megmutatom, hogyan is készül egy fotográfia.

A fényképezőgépet a sisakom elé emeltem. A gömb felülete pulzált, a minták folyamatosan váltakoztak rajta. A lény, vagyis a védőpajzsa betöltötte a keresőt. Exponáltam. A képet visszanézve láttam a kékes derengésű pajzsot, de ez csak a felület volt. Ennél többet akartam kihozni belőle. Megpróbáltam a pajzs mögé fókuszálni, változtattam a gép beállításain, rekesz, zársebesség, érzékenység, de nem jutottam közelebb a lényeghez.

A gömb felülete élénken kéklett, a mintázat bonyolultabbá vált.

– Nem elegendő, ha a saját érzékelőiden keresztül tapasztalod meg a külső világot?

– Nekem elegendő lenne, de sajnos teljes egészében nem emlékeznék rá egy idő után. A látottak, a kép teljes információtartalmát nem tudjuk eltárolni az agyunkban, csak nagyjából, valójában leginkább a látvány keltette érzésekre emlékszünk. Töredékek maradnak meg. Ezért kell a fénykép. Az emberek csak azt fogadják el igaznak, amit képen látnak. Ha nincs kép, nincs történés sem.

– Mi minden információt végérvényesen rögzítünk a beérkezés pillanatában.

Néhány percig hallgattunk, ezalatt még több felvételt készítettem róla, de akárhogyan is helyeztem el a képben, akármilyen szögből, alulról vagy felülről közelítettem hozzá, kudarcot vallottam. Ez nem portré, ez csak tárgyfotózás.

– Engem hogyan érzékelsz? – kérdeztem. – Van szemed? Látószerved?

– A rólad visszaverődő és az általad kibocsátott sugárzást érzékelem.

– Az emberek a visszaverődő fényt a látószervükben, a szemben levő kis biológiai receptorok segítségével érzékelik. Ezek alakítják át elektromos jellé, és az agyunk dolgozza fel a jeleket, alakítja vissza képpé.

– De ezek a receptorok nagyon szűk tartományt érzékelnek csupán. Vakok vagytok.

Vállat vontam a szkafanderben.

– Nem vagyunk tökéletesek. Még egy próbát teszek. Várj!

A felkészítés során kaptam további vázakat is. Az egyiknél eltávolították az infravörös szűrőt, asztrofotósok használnak ilyet. Noha ugyanolyan gyújtótávolságú objektív volt rajta, mint a hagyományos gépen, a gömb most nem fért bele a keresőbe, mintha sokkal közelebb jött volna. A mintázata is más volt, vöröses színű. Az eddig látott pajzsfelület mintha ennek a belsejében lenne. Elvettem a szemem elől a gépet. A lény ugyanott lebegett, mint korábban, és ugyanúgy nézett ki.

– Megváltoztál?

– Nem. A paramétereim ugyanazok, mint eddig.

A ládámból egy újabb átalakított vázat vettem elő, majd ultraibolya szűrőt csavartam fel az objektív frontlencséjére. A keresőben a burkon belül egy további héj látszott, csak más mintázattal és liláskék színben. Végre mélyebbre jutottam!

– Réteges a pajzsod? Mintha egyszerre több rétege is lenne, de csak az átalakított fényképezőgépeken keresztül látom őket.

– Igen.

Töprengtem.

– Minden hullámhossznak külön rétege van?

– Igen.

– És te ott vagy mindennek a közepén?

– Mindenhol ott vagyok.

Közelebb lebegtem hozzá. A felületét figyeltem, próbáltam mögélátni, belesni a belsejébe. A tőle jövő, rám eső fény egy része visszaverődött rólam, és torz tükörképként láttam viszont szkafanderes alakomat a mintázatban. A vonalak újra és újra átrendeződtek, hurkot vetettek, mintha az árnyékom tóba dobott kavicsként bolygatta volna meg a fénylő rétegeket. Belenéztem az UV-szűrős gépbe, és láttam, hogy a belső rétegen is visszatükröződöm, csak halványabban, s más részletek váltak hangsúlyossá a mintázaton. Az idegen lényben magamba láttam.

– Minden pajzsrétegen ott a tükörképem?

– Igen. Minden réteg más részecskékre reagál.

– Neked is van tested? A pajzsrétegek mélyén? Hogy nézel ki valójában? Én azt szeretném látni. Azt kellene megmutatnom a többi embernek, hogy lássanak téged, illetve a fajotokat.

– Amit nem láttok, az miért érdekel benneteket?

– Éppen azért, mert nem látjuk.

– A fajod érzékelési tartományának növeléséhez alapvetően módosítani kell az érzékelőrendszeredet.

– Meg tudod tenni?

– Igen. De az átalakulást nem lehet visszafordítani.

– A fényképezőgépemet nem lehet érzékenyebbé tenni?

– Nem.

Mély levegőt vettem. Én lehetek az első, és talán az egyetlen ember, aki valóban láthatja őket. Megéri a kockázatot. Közelebb lebegtem a gömbhöz, és kinyújtottam a kezem. A mintázat félrehúzódott, és a pajzs kisimult, mintha csak azt várná, hogy érintsem meg. A kezem akadálytalanul hatolt át a felületen. A mintázat körülvette a csuklómat. Semmit sem éreztem. A másik kezembe vettem az UV-szűrős vázat, és belenéztem. A gömbbe nyújtott ujjaim végén az ultraibolya réteg fénylett. Még mélyebbre toltam a karomat, ekkor a szkafander kesztyűje átlátszóvá vált, és megjelentek csupasz ujjaim. Minél beljebb jutok, annál áttetszőbb leszek? Úgy járok, mint Röntgen felesége, aki a kezéről készült felvételre nézve azt mondta: „láttam a saját halálomat”? A sugárzásmérő enyhe emelkedést jelzett, de más nem utalt veszélyre. Szembenéztem már rosszabb esélyekkel is, lefotóztam minden ember alkotta borzalmat, amit csak lehetett. Ez életem lehetősége.

– Mi lesz velem?

– Rögzítem a rólad szóló információkat, és ahol kell, átírom, hogy érzékeld a teljes spektrumot. Ezután az új konfiguráció lesz a végleges.

– Utána látni foglak?

– Igen.

5.

– Szeredy, jelentkezzen! Vége a tárgyalásnak. Készen van a portréval?

A parancsnok körülnézett. A távolban látott egy kéklő gömböt, amerre a fotós indult korábban, a többi lény eltűnt a kapcsolatfelvétel után.

Az első tiszt a helyzetjelzőre nézett.

– Az EVA jeladója szerint ott van, annál a lénynél.

A csoport irányba állt, és bekapcsolták a fúvókáikat. Mozgásba lendültek.

– Szeredy, jelentkezzen már, az istenért! Mi van magával? – kiabált a követ.

A fotós végre válaszolt. Nyugodt volt a hangja.

– Minden rendben. A portré még nem készült el, de rajta vagyok. Hamarosan látni fogom a lényeket a védőpajzsuk nélkül.

– Várjon! Mit akar tenni? – kérdezte a parancsnok. A csapat gyorsított.

– Ha nem látom meg az igazi arcukat, akkor hiába jöttem magukkal. Remélem, a tárgyalás jól ment. Ne várjanak rám!

– Mindjárt ott vagyunk – szólt az első tiszt.

A sisaklámpák fényében végre megpillantották Szeredyt. Éppen közöttük és a lény között helyezkedett el. A fotófelszerelés szétszórva lebegett körülöttük. Egy fényképezőgép lassan forogva felfelé sodródott.

– Maradjanak itt! – Az első tiszt megállította a csoportot, és oldalirányú manővert kezdett, hogy jobban lássa, mi történik a gömbnél. A biztonság kedvéért leeresztette a sisak infraszűrőjét, és így látta, hogy a fotográfus már a pajzs eddig rejtett, vöröses rétegén belül lebeg, és egyre közeledik a lény középpontja felé. Szeredy kitárta karját, mintha magához akarná ölelni az idegent. A tiszt ösztönösen hátrahőkölt, aztán kompenzálta a zsigeri mozdulat okozta egyensúlyvesztést, majd végignézte, ahogy a burok hirtelen kitágul, magába zárva a fotográfust.

A delegáció tagjai a döbbenettől bénultan lebegtek, moccanni sem mertek. Ahogy a lény látható és eddig láthatatlan rétegei áthaladtak Szeredyn, a fotós teste szeletenként feltárult előttük: az emberi bőr, zsír, vér, víz, szövetek, csontok, agyvelő; mintha csak a fotós egészalakos, nagy felbontású MRI szeleteit látták volna kivetítve a gömb felületén. A mintázat folyamatosan hullámzott a test lenyomata körül, ahogy az egyre több rétegen hatolt át, mígnem teljesen eltűnt a burokban. Ekkor robbanásszerű fény vakított el mindenkit. A műszerek kiugróan magas, kemény gammasugárzást érzékeltek, és vészjelzést adtak le. Egy pillanattal később az űr vette körül a delegációt, és felragyogott alattuk az Északi-sark csillogó, fehér jege. A küldöttség tagjai magukhoz tértek. Szeredy szkafandere lebegett előttük, de látták, hogy a fotós már nincs benne.

– Indulás vissza a hajóra! – utasította őket a parancsnok. Senki sem ellenkezett. Az első tiszt hátramaradt, és összegyűjtötte a felszerelés darabjait a ládába, majd az üres szkafandert magához kapcsolva visszatért a kapszulába. Az űrhajó kommunikációs rendszere feléledt, és közvetítette a központi adást. A földi megfigyelők észlelték, hogy az anomália váratlanul eredeti méretére csökkent, és egyre gyorsulva, sebesen távolodni kezdett tőlük. Az adatok szerint a Nap felé száguldott.

6.

Fish felnézett az esti égboltra. Vele együtt sok ezren utaztak Izlandra, mert az előrejelzések szerint az évszázad napkitörése volt várható, és mindenki az északi fényt akarta lencsevégre kapni. Ő is felállította az állványát, és készenlétbe helyezkedett. A hazatérő delegáció a történtekről mélyen hallgatott, csak annyit közöltek vele, hogy Adam eltűnt az idegen űrhajóban. Szeredy fényképezőgépeit neki adták vissza. Az összes memóriakártya fehér képkockákkal volt teli, értelmezhető képet nem tudtak kihozni belőlük. Az incidenst követően Fish befejezte az ügynökösködést, és ő maga is fotózni kezdett.

Az aurora borealist váró turisták az internet és a speciális appok segítségével követték a legfrissebb híradásokat a koronakidobódásról. A hírek szerint Carrington-esemény nagyságrendű kitörés volt várható, és a népszerű összeesküvés-elméletek szerint mindezt a földönkívüliek okozták, azért, hogy elpusztítsák az emberiséget.

Egyszer csak felmorajlott a tömeg, és sietve mindenki kikapcsolta zseblámpáit, fejlámpáit. Az égbolt fényleni kezdett. Ahogy a fler elérte a Földet, a töltött részecskék átadták energiájukat a légköri részecskéknek, a protonok elektronokat fogtak be, és gerjesztett hidrogénatomokká válva a vörös, a kék és a zöld színű tartományban fényt sugároztak.

Fish odahajolt a keresőhöz, és megkomponálta a képet. Az exponálás pillanatában az addig diffúz, fátyolszerű jelenségben Szeredy arca sejlett fel.

Mosolygott.

(Másodközlés; eredeti megjelenési helye a Galaktika magazin 359. száma.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: