Azonnal kiszúrtam Petrát a villamoson. Szinte ki se látszott a bojtos sapka, a sál meg a szájmaszk alól. A fejét lehajtva olvasott. Szabad volt mellette az ülés. Nagy levegőt vettem és elindultam felé. Mégiscsak megérte bejönni kalkulus előadásra! Későre járt, kevés utas lézengett a kocsiban, a vártnál gyorsabban közelített hozzám a hatalmas, piros bojt. Vajon emlékszik, hogy az előző órán tőlem kért tollat? Nem ciki, ha tudom a nevét? Vagy tegyek úgy, mintha nem kerestem volna meg Facebookon? Pont egy kanyarban értem mellé. Megrázkódott a padló a talpam alatt, kerékcsikorgás hasított a fülembe. Ki akartam várni, míg egyenesbe jövünk, ám egy döccenés az ülésre lökött. A karfába vertem a térdem.
– Szia, Kristóf!
Petra szeme mosolygott a maszk fölött. Karácsonyi fényfüzérek szaladtak mögötte a párás ablakon. Egy pillanatra bevillant az óriáskerék – felülhetnénk rá, csak le kéne szállni a sarkon –, majd robogtunk tovább a Széchenyi tér mellett. A sapkája alá igazított egy szőke tincset. Pillantásom az ölében heverő füzetre csúszott. Messziről felismertem a négyzetrácsos lapon kunkorodó integráljeleket.
– Tanulsz?!
– Te nem szoktál ZH előtt? – kérdezett vissza derűsen, majd az arcomra telepedő iszonyat láttán komolyabb hangnemre váltott. – Tudod, a harmadik beugró…?
Forgott velem a villamos. A fülem is sípolt. Vagy csak megint kanyarodtunk? A harmadik kalkulus ZH-nak kellett volna megmentenie a félévemet!
– Biztos most írjuk?
– Az előző óra végén is mondta.
Valami derengeni kezdett. Valami háttérzaj, súlytalan cincogás a katedra irányából, miközben Petra megfordul a székén és az asztalomra teszi a tollat.
– Szerintem hazamegyek – habogtam. Félig felemelkedtem az ülésről, de Petra a kabátom ujjánál fogva visszahúzott. Belelapozott a füzetébe.
– Ezt fogja kérdezni! – bökött egy rusnya formulára. – Esetleg kicseréli a konstansokat. A lakótársam szerint az utolsó ZH-n nem szokott szívatni.
Életemben nem láttam azt a formulát. Petra gyaníthatta a helyzet súlyosságát, mert magyarázatba fogott mély, dallamos hangján. Az f(x) folytonos és korlátos, tehát alkalmazható a Newton-Leibniz tétel. Nagyokat bólogattam. Rémlik a primitív függvény? Dehogy rémlett. Petra mondta tovább, a szeme se rebbent, a homály pedig lassacskán eloszlott a fejemben. Akkorra értünk a feladat végére, mikor sípolva becsapódtak az ajtók az Aradi téren.
– Basszus – szűrte a fogai között a lány. Brusznyai kényes volt a későkre.
Bocsánat-félét mormoltam, Petra rálegyintett. Felvillant előttem az óriáskerék képe, de nem mertem vele előhozakodni. Szótlanul hallgattuk a villamos csörömpölését a következő megállóig. Ott leugrottunk és táskáinkkal a kezünkben végigrohantunk a Boldogasszony sugárúton. Átfújt a szél a kabátomon. Lassítottam volna, de nem akartam Petrát feltartani. Mire a Hősök kapujához értünk, szúrt a mellkasom a hidegtől. A sarkon posztoló gépfegyveres katonák mellett kissé visszavettünk a tempón, majd berobbantunk az Irinyi udvarába. Üres volt és sötét, egyedül a tantermek ablakain szűrődött ki fény. Nem sokban tartottak órát ilyen későn. Odafönt, a 217-ben még égtek a lámpák. Mintha egy magányos vonat fúródott volna az éjszakába. A diákok épp a kabátjaikat hámozták le magukról. Gyorsítottunk. Ha sikerül felérnünk, mielőtt Brusznyai becsukja az ajtót, megmenekültünk. Beszaladtunk a lépcsőházba, felsprinteltünk két emeletet. Egy szerencsétlen fiút a falhoz lapítottunk, egy másik a lengőajtóból tántorodott vissza. Végre rákanyarodtunk a teremhez vezető folyosóra. Trappolásunk visszhangot vert a szunnyadó épületben.
– Ezaz! – ziháltam a kelleténél kicsit hangosabban. Maszkos arcok fordultak felénk a 217 előtt kígyózó sorból. Brusznyai doktoranduszai oltási igazolványokat ellenőriztek. – Végre egy járványügyi intézkedés, aminek értelme is van!
Győzedelmesen Petrára vigyorogtam, de megkönnyebbülés helyett félelmet találtam a szemében. Könyékig merült a hátizsákja gyomrában.
– Nem hoztál oltásit?
– De, itt kéne lennie.
Átragadt rám az aggodalma, növekvő idegességgel rángattam elő a pénztárcámat. Kitelt volna tőlem, hogy az ellenőrzés bevezetésének első napján otthon hagyom azt a nyavalyás kártyát.
– Megvan! – rikkantottam. Petra kezében is ott sárgállott a lapocska, mégsem ujjongott velem. Egy sófoltot piszkált a bakancsa orrán.
– Személyit, oltásit! – bődült el mellettem az egyik doktorandusz. Húsos tenyerét követelőn az orrom alá tolta. Alaposan megforgatta a két igazolványt – Mehetsz!
A 217-ből nem csak a katalógus miatt nem volt okos dolog késni. Két gépteremből alakították át a nyáron, kiütötték a közöttük lévő falat, ezzel kaptak egy hosszan elnyújtott, nagy létszámú előadótermet, melynek hátsó feléből semmit nem lehetett látni. Hallani is mindössze akkor, ha a mikroport úgy akarta. Így hát nem tudtam leolvasni a tábláról, meddig írhatom a beugrót, amit Brusznyai másik segédje tett elém az utolsó padban. Mivel rögvest továbbszaladt, hogy szétválasszon két sugdolózót, rákérdezni se bírtam. Nem mintha számított volna – Petra feladatát kaptam. Még a konstansok sem változtak benne. Körbefordultam, Petrát kerestem, ezen muszáj volt összemosolyognunk, de a lány még mindig az ajtóban ácsorgott. A doktorandusszal vitatkoztak.
– Professzor úr, gond van! – kiáltott fel a segéd.
– Ne szarakodjon, Popovics! – morgott Brusznyai a katedráról. Öles léptekkel elindult felénk. – Vagy van igazolványa, vagy nincs. Ha nincs, küldje haza, majd online feleltetem!
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire átért a termen. A sutyorgó diákok elnémultak, csak a tollak kopogása és a tanár léptei törték meg a csendet.
– Mi van, Popovics, mit nem tud megoldani? – Brusznyai csípőre tett kézzel megállt a doktorandusz mellett. Alig halkította le a hangját.
– Valaki más személyijét hozta.
– Mondtam, hogy az enyém! – csattant fel Petra.
– Adja ide!
– Az áll benne, hogy férfi. A kép is… Látja, professzor úr?
– Tanár úr, a diákomat nézze! Azon újabb kép van.
– Szekeres Péter? Maga lenne Szekeres Péter?
Levetették vele a maszkot. Petra krétafehérre sápadt a szeplői alatt. Reszketett a szája széle.
– Jövőre fogok új személyit csináltatni – hadarta rekedten. – Akkor legalább a képen úgy fogok kinézni, ahogy kéne.
Popovics és Brusznyai gúnyos pillantást váltottak.
– Küldje haza – nyomta Brusznyai az igazolványokat a doktorandusz kezébe. – Elkésett.
– De hát…
– Nem hallod, Petike? Elkéstél!
Brusznyai sarkon fordult, nem várta meg, míg Popovics Petra orrára vágja az ajtót.
– Hát maga?
Csodálkozva vettem észre, hogy a padsorok között, Brusznyai útjának kellős közepén állok. Dőlt belőle a nikotinszag, löttyedt táskák csüngtek a szeme alatt.
– Üljön le, öt perce van befejezni a ZH-t.
Bárcsak odavágtam volna egy csípős félmondatot vagy keményen a vállának ütköztem volna, de csak eloldalaztam mellette. Popovics szélesre tárta az ajtót. Az arcára fagyott a vigyor, ahogy összenéztünk.
A piros bojtot az egyik lépcsőfordulóban értem utol. Zavartan méregettük egymást a maszk fölött. Petra szemében könny csillant, sietve letörölte.
– Nincs… – Megbicsaklott a hangom. Nagy levegőt vettem, újból nekifutottam. – Nincs kedved felülni az óriáskerékre?