novella

Szakály Péter: Majom, spangli és magzat

A humanoid pont úgy néz ki, úgy beszél, úgy ölel, úgy nevet, mint az eredeti, kis mértékben még a személyiségük is fejlődést tud imitálni. Családjuk legtöbbször nem is tud a cseréről. Olyan, mintha elválnál az életedtől. Durva.

– Feláldoznád a hátralévő életed, ha cserébe újraélednél? – kérdezte ez a fura alak, akiről nem tudtam megmondani, hogy most először látom, vagy régi barátok vagyunk.

– Hmmm. Nem tudom. És ha meghalok, akkor az, aki újraéled, emlékezne rám? Tudni fogja, amit én tudok? – kérdeztem, óvatosan fogalmazva. Éreztem a helyzet komolyságát, nehogy elkötelezzem itt magam valami sötét erőnek, aminek hatalma van ilyet ajánlani.

– Nem.

– Akkor mitől lennék ő én?

– Visszatekerem az időt, és a fogantatásod pillanatától folytatódik minden. A szabad akarat miatt persze kisebb-nagyobb mértékben más lehet a történet. Te is jobb vagy rosszabb lehetsz az új életedben.

Ez számomra most érdekesebbnek hangzott, mint az a népszerű városi legenda, hogy a kiégett milliomosok egyszerűen lecserélik magukat egy olyan intelligens humanoid robotra, amely teljes egészében helyettesíti őket hátralévő 40-50 évükben, ők pedig az elméjük tartalmának digitalizálása után új életet kezdenek egy klónozott csecsemő képében. A humanoid pont úgy néz ki, úgy beszél, úgy ölel, úgy nevet, mint az eredeti, kis mértékben még a személyiségük is fejlődést tud imitálni. Családjuk legtöbbször nem is tud a cseréről. Olyan, mintha elválnál az életedtől. Durva. De azért nem annyira, mint visszatekerni az időt 36 évvel.

– És ha újra eljutok ugyanide, akkor elölről kezdődik?

Kérdésem közben az járt az eszemben, hogy igazából soha nem ragadtam meg semmit úgy rendesen az életben. Főleg nem a lehetőségeket. A femme fatale-ok elől elugrottam, az üzleti lehetőségek felbukkanásánál mindig épp másban voltam, az egyetemi indexem tele volt hármassal. Csak tetszelegtem a világnak, hogy az szeressen belém, és minden vesse a lábaim elé magát. “Pedig rá kellett volna ugrani az életre és széttépni, mint egy leopárd, mielőtt az tépett szét engem” – gondoltam most szomorkásan, de elégedetten, hogy milyen pontosan látom a dolgokat.

– Talán újrakezdődik, talán nem. Ezt nem lehet megmondani – válaszolta segítőkészen, amiből kezdtem megérezni a korlátokat.

– Üzenhetek neki?

– Igen.

– Azt üzenem magamnak, hogy amikor válaszúthoz érsz, és tudod, hogy a helyes út a nehezebb, akkor mindig azt válaszd. És hogy fogom megkapni?

– 12 évesen lesz egy erős látomásod.

– Nekem is volt 12 évesen látomásom. Az ágyamban feküdtem, és nem tudtam megmozdulni. Láttam egy fölém tornyosuló sötét alakot, és a hangja a fejemben ordított: “Biztos tudni akarod, milyen a halál? Biztos?”.

– Van ilyen, de ne akard, hogy megfejtsem – mondta a kelet-kínai új szilícium-völgy Shenzen sikátorában egy Nissan orrán guggoló génturbózott majomember-android. Közben egy méretes jointot tekert türelmes mozdulatokkal. A szemem lassan szokta meg a napok óta szemetelő esőtől fekete tükörré vált aszfalton váltakozó neonfényeket.

– Még annyi legyen a látomásában, hogy “Legyél jószívű, mosolyogj, laktózérzékeny vagy, tanulj meg igent és nemet mondani, meg még annyi, hogy 2098 szilveszter, 2109 születésnap, 2115 Simon, 2118 Ella, és mindig mutasd ki az érzelmeidet, mert ez a legfontosabb, és az emberi kapcsolatok… Mondhatok még?

– Mondj!

– A közvetlen családom ugyanaz marad, nem…? Állj! Vissza lehet még csinálni? Inkább maradnék.

– Nem kell visszacsinálni, el sem indítottam. Kevesen választják az újraszületést. Én meg mindig émelygek az újraindítás után, úgyhogy nem fogom elkapkodni.

– Akkor most köszi, nem. Talán majd egyszer.

– Majd legközelebb – bólogatott megértően.

– Te… vagyis mi hányadszor találkozunk?

– Ez a 138. alkalom, hogy felajánlom az újrakezdést.

– És mindig elutasítottam az alkut?

– Különben nem lennél itt.

– Hanem akkor hol lennék?

– Azt ma nincs kedvem megmondani – mondta a csimpánzember, majd rágyújtott.

– Miért kísértesz?

– Miért kísértesz? – ismételte.

– Mi…?

– Mi…? – villantotta ki fogait, utánozva engem.

Szám önkéntelen mosolyra húzódott ettől a játéktól, és most ő is mosolygott. Elvettem a felém nyújtott spanglit és egy gigantikusat szippantottam a majom füvéből.

Ebben a pillanatban ugatásszerű veszekedés hangjai közeledtek.  A majomemberrel egymásra néztünk, aztán a sikátorba néző egyetlen ajtóra. Mögötte dulakodás, aztán zihálás és kín hangjai. Tudtuk ki az. A férfi raktáros a vakcina gyárban, olcsóbban lehet tőle méregdrága, mindentől védő Google oltást szerezni. Ő az az igazi, elöl kopaszodó, hátul hosszú hajú, pecsétes atlétatrikós, hobbi staffordshire terrier tenyésztő. Az asszony online vetkőzik, és havonta egyszer elviszi a mentő. Párszor dugtunk is, amikor a férje többnapos orvvadász túrára ment a cimboráival.

Az ajtó kinyílt, az asszony a vérző hasát fogva kidőlt. A jobb alkarja rendellenes szögben állt. Amikor meglátott, monoklis szemében remény csillant:

– Segíts már Nowanda, bazmeg!

Én most nem szívesen voltam Nowanda. Nem így indult a reggelem, és délután sem utalt semmi arra, hogy este valaki haláltusáját leszek kénytelen végignézni. A nő háta mögött a nyitott ajtón kisugárzó fényt szinte teljes egészében kitakarta egy lassan közeledő alak.

– Honnan a kurva anyádból tudod ennek a faszkalapnak a nevét? – ordította.

– Hé – ordítottam rá, ahogy az asszony hátára lépett.

A következő pillanatban, az eddig a lába mellett lógatott kurva erős sörétes puskával 12 új lyukat ütött belém. Gyönyörű golyók voltak. Kis rajban repültek, és mindenen átmentek. Bőrkabát, melltartó, máj, tüdő, vese, melltartó, bőrkabát.

Amíg én lassan, merev testtel hanyatt dőltem, a majomember szőrös kézfejére támaszkodva komótosan leszállt a motorháztetőről, és amíg a férfi újratöltött, ő odasétált, óriásira tátotta pofáját, elkapta a férfi arcát, és a beépített hidraulikus állkapcsával összeroppantotta. A fájdalomtól a fickó ujja rágörcsölt a ravaszra, és lábon lőtte magát. „Az emberrel nem történhet olyan, ami nem emberi”, tartja a mondás. Akadnak azért kivételek. A sikátor rémének halálsikolyától a harci kutyái szó szerint összehugyozták magukat.

A majomember tudta, hogy itt már senkinek nem érdemes mentőt hívni. Ide nem jön ki a rendőrség, csak a katonaság, az is majd sokkal később. Ezért megkereste a földre hullott spanglit, leült mellém és újra rágyújtott.

– Most még föláldozhatom magam? – kérdeztem halkan, elkenődött rúzzsal.

– Az nem áldozat, ha nincs más választásod – húzta sajnálatra arcát a csimpánz. – De minden oké.

“Minden oké…” gondoltam és a 12 lyukon keresztül különösebb dráma nélkül távozott belőlem az élet.

Reggel, amikor felébredtem, elhatároztam, hogy… mondanám, ha ez egy álom lett volna. De nem az volt. Most újra magzat vagyok. Lebegek.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: