novella

Aigner Ditti: Mennyire?

Amikor tizennégy évesen összetörtem a kocsiját, akkor sem mutatott különösebb érzelmet. „Veszek másikat.” Máig nem tudom, rájött-e, hogy szándékosan vezettem neki a falnak.

Délfelé járt már, amikor bekanyarodtam a sövénnyel szegélyezett, tükörsimára aszfaltozott útra, melynek végén a házunk állt. „Magánterület” – állt a táblán, elriasztandó az illetékteleneket. Mindig is viszkettem ettől a fontoskodó kiírástól. Mi bizony gazdagok vagyunk, látjátok? Olyan gazdagok, hogy a családfő szülinapjára élőzenés partit rendezünk, hát érezd magad megtisztelve, hogy bejuthattál ebbe az illusztris társaságba. Nyomorékok. Két órát maradok, aztán tiplizek innen.

Nagyseggű BMW-k és Audik álltak mindenhol. Basszus, már most mennyien vannak. Biztos megint tele lesz a ház politikusokkal meg felkapaszkodott senkiháziakkal, akik a családi bizniszből próbálnak részesedést szerezni. Görcsbe rándult a gyomrom. Jó lett volna valami tömény.

Márton, az inasunk igazította el az érkező autókat, ki hova parkoljon. Őszintének tűnt az öröme, amikor felismerte a kocsimat. Közelebb sietett a leengedett ablakhoz.

– Üdvözlöm, Gábor! Már nagyon várják odabent.

– Milyen hangulatban vannak? – kérdeztem, indokolatlanul halkan, hiszen épp nem is volt a parkolóban rajtunk kívül senki.

– Nagy nap ez az édesapjának – nézett rám Márton, mintha egyszerre dorgálna meg és közben esedezne bocsánatért. Még mindig nem tudok rájönni, mi tartja már ennyi éve a szüleim mellett. Annyit nem fizetnek neki. Talán ő még több mindenről tud, mint én. Ahogy telnek az évek, egyre jobban sajnálom ezt az embert.

A mélygarázsban gyorsan megkötöttem a nyakkendőmet, amit előző nap hosszas nyűglődés után választottam ki valahol a Fashion Street-en. Dóri besértődött, hogy ma nem hozom magammal, ezért hiába kértem, nem jött el velem, hogy segítsen. Hülye ribanc. Világéletemben utáltam a nyakkendőt. Két órát még talán kibírok benne. A kesztyűtartóban megtaláltam a laposüvegemet, még volt benne egy korty pia. Meghúztam, mielőtt kiszálltam a kocsiból. Csak két óra – motyogtam magam elé.

A lehető legkevesebb emberrel kívántam találkozni odafent. Semmi kedvem nem volt az erőltetett csevegésekhez, olyanokkal, akik lófaszt sem tudnak rólam, csak azt, kinek a fia vagyok. „Ó, az édesapja csodálatos ember!” „Bizonyára hamarosan Önt is a vezérkarban köszönthetjük, ha az édesapja átadja a stafétát!” Azt, meg a kurva anyátokat. Apám természetesen másoknak soha nem beszélt arról, hogy mennyire nem akartam soha a cég működtetésében részt venni, hiába küldtek a külkerre, aztán meg a közgázra. Az ő szemében egy semmirekellő vagyok. Még az is lehet, hogy igaza van.

A nappalit betöltötte a teraszról beszűrődő esztrádzene. Középkorú, öltönyös férfiak pöffeszkedtek a kanapén, mint egy csapat kövér kandúrmacska. Kötelező kellékként ott ült mellettük a parfümfelhőbe burkolt, szarrá plasztikázott feleségük, a szeretőjüket nyilván nem hozhatták magukkal. Az egyikük hangosan hahotázni kezdett, minden fej felé fordult. Nem volt már szomjas ő sem. Pacsi, haver.

Besurrantam a konyhába és elcsórtam egy szendvicset a kikészített tálcáról. Tudtam, hogy anyám sápítozni fog, majd szidja a szobalányt, hogy hiányzik róla egy tétel, de nem érdekelt. Reggel óta nem ettem.

– Hát te mit keresel itt? – éreztem egy kezet a derekamon. A számban még ott volt a szendvics utolsó falatja, amit már tudtam, ha törik, ha szakad, most kell lenyelnem, mielőtt megfordulok.

– Anya… Szia.

Az előkészületeket jött felügyelni. Rám nézett és máris felvette a mártír szerepkört.

– Már egy puszit sem kapok? – sóhajtotta. Megpusziltam a púdertől illatos arcot. Anyám, mint mindig, csak az arcát tartotta, soha meg nem kockáztatta volna, hogy elkenődjön a rúzsa.

– Igazán elmehettél volna fodrászhoz. És ez a nyakkendő! – csóválta meg a fejét. – Apádéból mindjárt adok egy másikat. És töröld meg a szád, hogy nézel ki.

Követtem a gardróbszobába. Valahol megkönnyebbülés volt, hogy a vendégek messze, csak az anyám van jelen. Pont, mint gyerekkoromban.

Apám szinte soha nem volt otthon. Vagy dolgozott, vagy üzleti úton volt. Ha mégis hazajött, az ablakból figyeltem a kocsiját, aztán a lépcső tetején ülve vártam, mikor lép be az ajtón.

„Mutasd meg, mennyire szereted Apát!” – ezzel fogadott mindig. Olyan szorosan kellett megölelnem, amennyire csak bírtam. „Csak ennyire? Hát te nem is szeretsz engem!” Olyan sértődött lett a hangja, hogy mindig elfogott a rettegés, hogy ki fogok kapni. „Nem, Apa, szeretlek, nagyon-nagyon!” Ha már a sírás kerülgetett, akkor bezavart a szobámba. „Most mit bőgsz, buzi vagy? Na, takarodj!” Nem tudtam, mi az, hogy buzi, de utána már féltem, nehogy véletlenül rosszul válaszoljak és az legyek. Sem a bánatom, sem a rettegésem nem érdekelte.

Amikor tizennégy évesen összetörtem a kocsiját, akkor sem mutatott különösebb érzelmet. „Veszek másikat.” Máig nem tudom, rájött-e, hogy szándékosan vezettem neki a falnak. Bár másik gyereket is vehetett volna magának helyettem. Pedig akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem vagyok buzi. A titkárnője vette el a szüzességem. Lyuksógorságba kerültünk.

– Ezt vedd fel, megy a szemedhez – nyújtotta oda anyám a nyakkendőt. – A kislányt nem hoztad magaddal? Mi is a neve? Nóri?

– Dóri – morogtam.

– Ja, igen, tényleg – anyám gondolatban már régen máshol járt. – Itt vannak a Juhászék is – nézett rám sokatmondóan.

– Na és?

– Esztike is velük van – váltott anyám cinkosabb hangra, hirtelen olyanná vált, mint egy kisiskolás lány. – Szerintem még mindig odavan érted.

– Aha.

Igen, Eszti… Máig előttem van a csillogó szeme, ahogy fekszik mellettem, miután megdugtam a szülei ágyában. A vacsora után meglógtunk az asztaltól, szüleink folytatták a bájcsevejt, fel-feltörő nevetés és pohárcsilingelés szűrődött fel az alsó szintről, Eszti pedig mutatni szeretett volna valamit nekem. Néhány hét múlva töltöttem be a tizennyolcat, Eszti még csak tizenhat éves volt.

Mindent megkapott első szóra, a pénz sosem volt akadály. Számára ez volt a szeretet. Azt mondta, azóta szerelmes belém, hogy kisgyerekként bújócskáztunk a céges karácsonyi összejövetelen. Akkor nyúltam először egy lány bugyijába.

– Én nagyon tudnálak szeretni – lihegte a fülembe.

Szegény kis Esztike, látszik, hogy egész este erre készült. Kigomboltam a nadrágomat.

– Igen? Mutasd meg, mennyire.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: