trauma/írás

Mózes Zsófi: Terápia

Gyöngyi egy pillanatra kimegy, matat valamit, majd egy szakadt papírzacskóval az ölében tér vissza. A szoba közepére áll és ahogy kiborítja a zacskó tartalmát, a fényes parkettán szanaszét gurul a sok kopott, itt-ott koszos plüssfigura. Válasszunk egyet emlékbe, biztat Gyöngyi, én pedig elveszem azt a színes kis tehenet, ami hozzám legközelebb gurult.

Hiába tombol kint a nyár, a fényesre lakkozott parketta hideg, ahogy hozzáér a meztelen talpam. Zavartan igazgatom magamon a hófehér, csipkés szélű bugyit. Nem tudom, hogy mit kell most csinálnom, hogy mit jelent szexelőset játszani, de nem kérdezek, csak kapaszkodom a fehér fodrokba, amíg tudok. Gyere már, szól rám Réka az ágyról, én pedig gépies mozdulatokkal lépek oda hozzá, és mintha egy üresre vákuumozott térbe érkeznék, szűnik meg számomra a külvilág. Érzem, hogy valami nem jó, de hogy nem beszélhetek erről, azt kérdés nélkül is biztosan tudom. Húsz éven keresztül nem is beszélek.

Gyöngyi az első, akinek mégis elmesélem, hogy mi történt. Amikor nem családi mediátor, akkor igazságügyi szakértőként dolgozik, főként gyerekekkel, úgyhogy ha valaki, ő biztosan jól fogja kezelni. Muszáj, ez a munkája, győzködöm magam, ahogy a Mester utcán kerülgetem a giroszért sorban álló embereket, miközben sietek a rendelője felé. Anyu ötlete volt, hogy keressünk egy szakembert, aki segít megoldani a konfliktusainkat, a terapeutája pedig Gyöngyit ajánlotta. Szerinte ez kell ahhoz, hogy elsimuljanak köztünk a dolgok és újra egy asztalhoz üljünk Rékával. Szerintem nem ezen múlik, de Anyu kedvéért beleegyezem, próbáljuk ki. Ha minden jól megy, többször nem kell jönnöm a mediáció előtt.

Magamat is meglepem az őszinteségemmel, az előző két alkalommal csak felületesen beszélgettünk, nehezen nyílok meg előtte. Nincs érzelmi biztonság, feszengek a rendelőben, hiába a lakásszerű környezet, a sok játék és gyerekrajz a falon. Nem tudom eldönteni, hogy a téma vagy a téglaszínű fotel a kényelmetlenebb, de pár perc után fészkelődni kezdek. Amikor mindent elmondtam, amire emlékszem, Gyöngyi beletúr a seszínű hajába, feljebb tolja az orrán a szemüveget és csak annyit mond, hogy erről fontos lenne beszélni majd, ha mind itt vagyunk. Az ülés hátralévő részében megkér, hogy rajzoljam le a gyerekkori családomat. Nem aprózom el, a pálcikaemberek által képviselt minimalizmusnál alig lesz részletgazdagabb a kép. Bal oldalon Apu téglalap alakú szemüvegkerettel az orrán, mellette én, az ovis koromra jellemző rövid hajjal és rövidnadrágban. Utána Réka és Anyu, mindketten hosszú hajjal, szoknyában. Gyöngyi hunyorogva nézi a rajzot, mintha nem ismerné a szereplőket, mintha nem lenne számára egyértelmű, hogy mit lát. A legkisebb vagyok én, sóhajtok, mellettem pedig Réka, a szüleink pedig a két szélén. Kézbe veszi a rajzot, felváltva nézi a papírt és engem, míg végül arra jut, hogy Aput közelebb éreztem magamhoz gyerekkoromban. Nem vagyok benne biztos, hogy ehhez a megállapításhoz szükség volt a rajzomra, hiszen az ülés elején én magam meséltem neki erről, majdnem pont ezekkel a szavakkal. De nincs időm a Gyöngyi által alkalmazott módszerek hatékonyságán merengeni, tőle meglepő határozottsággal szegezi nekem a kérdést, miszerint nem akarok-e fiú lenni. Tessék, kérdezek vissza, miközben próbálom nem elnevetni magam, de a válaszból kiderül, hogy ne értettem félre semmit. Most ez nagy divat, magyarázza Gyöngyi, és hát rövid hajam volt gyerekkoromban. Kikerekednek a szemeim. Várok egy jelre, amiből kiderül, hogy csak szívat, nem gondolja komolyan, és együtt nevetünk majd az egészen, de némán telnek a másodpercek. Nem, nem akarok fiú lenni, töröm meg végül a csendet.

A mediációig hátralévő hetekben én már nem megyek Gyöngyihez, és bár egyikőjükkel sem beszélek túl sokat, abból, ami eljut hozzám, arra következtetek, hogy Anyu és Réka ráhúz még egy-két alkalmat. Szerintem hiába, de nem szólok nekik. Nem akarom, hogy ez is az én hibám legyen.

A közös ülésre két perccel korábban érkezem, de már csak az üres előszoba fogad. Lerúgom a cipőmet, és anélkül, hogy a fal melletti műanyag dobozból kivennék két papucsot, zokniban megyek be a szobába. A többiek már elkezdtek beszélgetni, nekem Anyu és Réka között hagytak helyet. Gyöngyi velem szemben ül, szinte érzem, ahogy végigmér és gyomron szúr a tekintete. Elgondolkozom, hogy vajon hogyan kellene becsatlakoznom a beszélgetésbe, egyáltalán muszáj-e, ha már elkezdték nélkülem a mediációt, de Gyöngyi nem ereszt. Egyenesen a szemembe néz, úgy teszi fel a kérdést, hogy mi történt velünk, mióta nem találkoztunk. Mármint velünk, hármunkkal, közösen. Hiába mondom, hogy Rékával gyakorlatilag hónapok óta nem beszéltem, Anyuval is sokkal kevesebbet, mint korábban, sok mindenről nem tudok beszámolni. Gyöngyi végül csak azt követően engedi el a témát, hogy a többiek is hozzám hasonló dolgokról számolnak be. Aránytalanul soknak érzem az ezzel töltött időt, elvileg három óránk van itt, de egy már eltelt. Tartunk tíz perc szünetet.

Gyöngyi papírokat vesz elő, tollat találunk a dohányzóasztalon, mondja, de keres valami keményet, amin írhatunk. Újabb percek telnek el azzal, hogy az Réka mögött lévő, régi fafaragásos komód nehezen mozgó fiókjait megpróbálja kirángatni a helyükről. A harmadik fiókban végül talál egy keményebb kartont, egy rajztáblát, meg még valamit, amiről csak akkor derül ki, hogy valakinek a diplomája, amikor Réka szól, hogy ezen azért nem szívesen írna. Akaratlanul is az órára pillantok, nehezemre esik elhinni, hogy ezzel megy el az idő, óránként huszonötért. Gyöngyi végre talál még valamit, amin Réka is fog tudni dolgozni, közben ismerteti a feladatot: írjuk le, hogy mit várunk az itt jelenlévő másik két embertől, és ezek közül mi az, amihez ragaszkodunk. Kényelmetlenül érzem magam, feszengeni kezdek. Már annyiszor elmondtam, hogy mit szeretnék tőlük, de még egyszer sem tudtunk erről anélkül beszélgetni, hogy Réka ne borult volna ki. Szeretném, ha Anyu nem görcsölne többé azon, hogy ugyanazt adja, hogy ugyanúgy viszonyuljon hozzánk, hogy egyformán kezeljen minket. Nem vagyunk egyformák, nagyon nem. Szeretném, ha Réka nem lenne ennyire önző… nem, ezt nem írhatom le, egyenes út a sértődéshez. Szeretném, ha Réka nagyobb tekintettel lenne a környezetére, ha empatikusabb és segítőkészebb lenne. És bocsánatot tudna kérni a hibáiért.

Ha mindennel megvagyunk, egyenként olvassuk fel, és emeljük ki azt, amit a legfontosabbnak tartunk, töri meg Gyöngyi a csendet. Anyutól azt kérem, hogy bátran tegyen különbséget köztünk, hogy ne grammra pontosan mérje ki a szeretetét. Korábban már többször is beszélgettünk erről, így nem éri meglepetésként, amikor azt mondom, hogy ezt a fajta törődést nem érzem őszintének. Rékával folytatom, szeretném, ha tekintettel lenne a környezetére, olvasom a papíromból, de Gyöngyi félbeszakít. Ezt nem várhatom el tőle, mondja. Nem értem, miért nem, kérdezek vissza, de csak az egyre növekvő feszültség tölti meg a teret. Értsem meg, hogy ez nem reális elvárás a részemről. Nem kérdezek vissza, átadom a szót.

Miután mindhárman elmondtuk, hogy mit várnánk a többiektől, Gyöngyi feláll és a szoba sarkában lévő számítógép elé ül. Szerződésbe foglalja az előbb elhangzottakat, mondja, de annyira lefoglalja a számítógép bekapcsolása, hogy elharapja a szavakat. Újabb percek telnek el, mire megnyit egy üres dokumentumot, és már csak mosolygok, amikor két ujjal kezdi gépelni az elvárásainkat. És mi ezért fizetünk, tátogom kikerekedett szemmel Anyu felé, de ő csak legyint. Réka azt szeretné, hogy a vele való problémáimat ne Anyuval osszam meg, mormolja Gyöngyi alig érthetően, hogy a beszéd ne terelje el a figyelmét a gépelésről. Megpróbálom megugrani, válaszolom határozottan, de szemmel láthatóan nem erre számított. A szöveget pötyögő két ujj megáll a levegőben és megint magamon érzem a szúrós tekintetet. Nem mondhatom, hogy megpróbálom megugrani, erre keressünk egy másik kifejezést. Maradjon a megpróbálom megugrani, válaszolom, de Gyöngyi idegességtől elvékonyodó hangon erősködik tovább. Nem engedek, percekig tartó huzavona után végül leírja, amit mondok. Szerencsére a többiek szóhasználata nem okoz problémát, így alig negyedóra alatt a szerződés végére érünk. Kinyomtatja négy példányban, mindenki aláírja mindegyiket, a saját példányomat négybe hajtva csúsztatom a táskámba.

Most, hogy a nehezével megvagyunk, folytatja Gyöngyi, miközben feljebb tolja a szemüvegét az orrán, mondjuk el, hova mennénk legközelebb. A szobára csend telepszik, a szemem sarkából először Anyura, majd Rékára pillantok, de csak néznek maguk elé. Haza, válaszolom végül félhangosan. Gyöngyi láthatóan zavarba jön, nem nagyon tud mit mondani, de Anyu terelésbe kezd, még mielőtt nagyon kínossá válna a helyzet. Milyen jól éreztük magunkat Pozsonyban 2-3 éve, mondja, valami olyasmit el tudna képzelni. Igen, szerintetek jól éreztük magunkat, vágok közbe. Az elmúlt két és fél órában nem nagyon volt tér reagálni egymásra, úgyhogy kénytelen vagyok belé fojtani a szót. Magamat is meglepem, hogy milyen határozottan kezdek bele, hogy pont azért vagyunk itt, mert sem Pozsonyban, sem a Balatonon, sem pedig Budapesten nem érzem jól magam a társaságukban, de nem sok szerep jut nekem, Gyöngyi idegesen félbeszakít. Mit képzelek magamról, hogy a semmiből ledobom ide ezt a bombát, kér számon, amikor ebben neki rengeteg munkája van, ráadásul egy kisebb vagyont is kifizetünk ezért. El akarom mondani, hogy valójában az egész konfliktus gyökere, hogy soha nem beszélünk a problémákról, és pont ő volt az, aki szerint fontos kimondani, hogy Réka miként bántott gyerekkoromban, de hiába kezdek bele újra és újra, Gyöngyi mindig egy kicsit feljebb emeli a hangját. Itt konkrét problémáknak nincs helye, jelenti ki határozottan, és mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit visz magával az elhangzottakból.

Eszembe jut a mondás a galambokkal való sakkozásról, úgyhogy a mediáció hátralévő idejében inkább csendben maradok. Gyöngyi egy pillanatra kimegy, matat valamit, majd egy szakadt papírzacskóval az ölében tér vissza. A szoba közepére áll és ahogy kiborítja a zacskó tartalmát, a fényes parkettán szanaszét gurul a sok kopott, itt-ott koszos plüssfigura. Válasszunk egyet emlékbe, biztat Gyöngyi, én pedig elveszem azt a színes kis tehenet, ami hozzám legközelebb gurult. Réka nehezebben dönt, időnként felemel egy figurát a földről, a szemébe néz, majd visszateszi a kupacba. Ennek fényében nem is csoda, hogy félórával túlléptük a megbeszélt időkeretet, gondolom magamban, miközben gondterhelten sóhajtok. Még pár perc, amíg mindenki megtalálja a maga állatkáját, Gyöngyinek segítünk visszatenni a zacskóba a kevésbé szerencsés plüssöket, majd feláll és megköszöni a jelenlétet. Három és fél óra, adjon-e számlát, kérdezi. Nem kell, mondja Anyu, majd rákérdez a pontos összegre. Azt ő nem tudja kiszámolni, nagyon fáradt, csattan fel Gyöngyi ingerülten, én pedig kínomban elnevetem magam. Réka előkapja a telefonját, pillanatok alatt kiszámolja, hogy mennyivel tartozunk. Nekem csak a keresgéléssel, vitatkozással, hallgatással és gépeléssel töltött, kiszámlázott percek pörögnek a szemem előtt, de nem szólok semmit, szeretnék minél előbb kijutni innen.

Lefelé menet a lépcsőházban parkoló babakocsiba teszem a színes plüsstehenet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: