novella

Molnár Sára: Isten kutyái

Az eb megfeszül a levegőben, és korát meghazudtoló gyorsasággal gyűri maga alá a betolakodót. Rátelepszik a mellkasára, majd minden moccanásra morog.

Atlasz egész éjszaka vonít. Telehold van éppen, én sem alszom sokat. Este még átszólt Berci, hogy fontos ügyben átjönne hozzám, de kértem, ne jöjjön már, késő van, fáradt vagyok. Reggel Atlasz az udvar közepén ül, görbe háttal, mintha imádkozna. Dobok neki kenyeret, de meg sem rezzen, szólítom, nyüszít, de nem mozdul, nem fordítja felém azt a lompos fejét. Délután lesz, majd este, és még mindig ott ül. Akkor fogok gyanút. Valaminek történni kellett, ha Berci nem jött ki reggel óta.

– Ne menjenek be az udvarra –, mondom a rendőröknek, amikor megjönnek. – Belga juhász ez, betanított rendőrségi kutya, csak a gazdájára hallgat!

– Ó, hát ő az, az öreg rendőr? A híres kutyaidomító? – kérdi meglepetten az idősebbik.

A fiatalabb csak legyint, láthatóan nem érdeklik az aggályaim, látott ő már kutyát eleget, mondja, azzal nyitja a kaput, és belép. Az eb megfeszül a levegőben, és korát meghazudtoló gyorsasággal gyűri maga alá a betolakodót. Rátelepszik a mellkasára, majd minden moccanásra morog. A rendőr segítségért kiált, de Berci nem szól ki a házból, hogy elég. A társa előveszi a pisztolyát, céloz, és mire megszólalnék, lelövi a kutyát. Az állat oldalra dől, a mellkasából ömlik a vér. Halkan morog, ahogy közeledünk felé, de felállni nem tud már. A tekintete olyan ártatlan, mint egy gyermeké. Csak percek múlva ejti le a fejét, és áll meg a rángás a lábában. Akkor kezdek el sírni én is. Nem tudtam, hogy a kutyák ilyen nehezen halnak meg.

Bemegyünk a házba. Berci görcsbe merevedve fekszik a franciaágyon, kicsavarodott végtagokkal, mintha egy szenvedélyes táncmozdulatot dermesztett volna szoborrá a halál. A szeme félig nyitva, a szája tátva, az orra fehér és hegyes. Mellette egy teknőszerű bemélyedés a matracban, a kutya vacka. Mióta a felesége lelépett, Atlasszal osztotta meg az ágyát. Infarktus, mondja a rendőrségi szakértő később, és kérdi, kit értesítsenek. Ne fáradjon, senkije nincsen, én temetem el, mondom, miközben próbálom felkötni az állát a sálammal, és lecsukni azt az átható kék szemét.

Egyidősek vagyunk, öt éve szomszédok. Minden reggel, mielőtt sétálni indult a kutyával, behozta nekem a postát. Vásárolt is, ha beteg voltam. Kért, hogy költözzem hozzá, majd gondoskodik rólam. Szerettem, ahogy ilyenkor ellágyult az arca, mégis kitértem a kérdés elől. Van nekem házam, mondtam. Nem akartam szóbahozni a rendmániáját, a makacsságát, a katonás, kioktató természetét.

A temetését aprólékosan eltervezte már előre, tudtam, mit kell tennem. Hamvasztást akart, és egy csokor fehér krizantémot az urna mellé. Atlaszt is altassák el, és hamvasszák el vele, úgysem tudna megszokni másik gazdát, győzködött a konyhámban, miután felhasogatta a fát, és én behívtam egy italra. Végülis igazat adtam neki. A hamvakat aztán szórjam szét a kőomlásban, ahol annyit barangoltak a kutyával. Nem tudom, ki bírok-e én még oda menni.

– Papot ne hívj, Magda! – kérte. – Inkább te mondj egy rövid beszédet, hisz jobban ismersz. És zene ne legyen, tudod, hogy nem szeretem a zenét.

Istenről azért ejthetnék egy-két szót, tette hozzá elgondolkodva. Mióta kutyákkal foglalkozik, elkezdett hinni benne. Az nem lehet, hogy csak az embernek ne legyen gazdája. Mindannyian Isten kutyái vagyunk, arra jött rá. Gonoszak, kegyetlenek, de végsősoron taníthatók.

Mostanában azonban nem beszélt temetésről, sőt, ahogy a hetvenedik születésnapja közeledett, egyre izgatottabb lett. Egy reggeli kávézáskor megkérdezte, el tudnám-e képzelni, hogy vele töltsem el a hátralévő életemet. Keze közben az abrosz csipkés szélét babrálta, a szeme meleg párába burkolózott.

– Most már igen, Berci, hisz nem sok van hátra! – válaszoltam nevetve. Megsértődött, nehezen bírta a szarkazmusomat.

A háznak ázott kutyaszaga van, a padló poros és kutyaszőrös. Tipikus legénylakás, sehol egy díszpárna, szőnyeg, vagy függöny. Semmi szín, vagy puhaság. A csészék szabályos sorban állnak, a fülükkel kifelé, hogy könnyű legyen megfogni őket, a cipők katonás rendben sorakoznak az előszobában.

Annál feltűnőbb az éjjeliszekrényen a csokor virág, mellette pici, díszes ékszerdoboz.

– Mi az, tán nősülni készült az öreg? – kérdi a fiatalabb rendőr röhögve.

Reszket a kezem, ahogy kiveszem a csokorból a kártyát. Magdámnak nagy szeretettel, ez áll rajta.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: