A falon függő képet nézi. Az esküvőjük után készült. Kék szemét a festék hidegebbnek mutatja, mint a tükör, a férje barnájához meg nem kevertek elég tüzet. Lányként azt gondolta, ha a sors összefújja egy izzó szemű legénnyel, őt nagyon fogja szeretni. Hatvan évig szerethette is.
A másik oldalára fordul, nem akar a képre nézni, fél, hogy átfesti az emlékeit. Arca elé húzza a dunyhát, ne lássa azt se, hogy a falióra szemrehányóan mutatja a delet. A temetés óta minden nap tovább maradt az ágyban. Álmában érte jött Jani, s mikor az álmot széttépte a reggel, az emlékeiben lelt menedékre. Csak a dió miatt volt hajlandó felkelni.
Jani mindig a padláson töltötte a délelőttöt. Csavargatta a rádiót, forgatta az antennát. Még elért rajta keresztül egy-két régi bajtársat. Lefelé jövet hozott tíz szem diót. Ebéd után törte meg, ötöt neki, ötöt magának. Utána gyújtotta meg a pipát, hosszú szárú gyufával. Jani halála után ő járt fel a padlásra. A rádió mellett ott hevert a pipa meg a szárított dohány. Bekapcsolta a készüléket. Sistergő hangja a gyufáéra emlékeztette, orrát megcsapta a dohány illata. Lecsukta a szemét, már látta is Janit. Vele maradt, amíg az orra bele nem fásult a dohányszagba. Kikapcsolta a rádiót. Lefelé menet magával vitte a diókat. A konyhában törte meg mind a tízet. Ötöt megevett, ötöt félretett. Várta, hogy megérkezzen az unokája, Jancsi az ebéddel. A maradék öt diót neki adta.
– Jancsi mindjárt ideér – suttogja, de nem kel fel. Ha megteszi és felmegy a padlásra, talán észreveszi a rádió sérült vezetékét mielőtt a kiköhögött szikra éhes lánggá fejlődik és a száraz dohányba harap.
Érzi az illatát. Szorosabbra hunyja a szemét. Már látja is Janit. Magas, szikár alakja kitűnik a többi legény közül. Ő a lányokkal nevetgél, fején búzavirág koszorú. Szent Iván napja van, készülnek a tűzugrásra.
– Jani téged néz – súgják neki a többiek.
Nagyot szökellve ugorja át a tüzet, lekapja fejéről a búzavirág koszorút. A fűzfára kell dobni, jaj, csak fenn maradna! Huss! Bucskázik az ágakon, megakad az egyiken. A lányok nagyot sikoltanak:
– Férjhez mész az őszön!
Hátra fordul, keresi Janit. A füstön át elmosódik az alakja, de úgy is megismeri.
Köhögnie kell. Résnyire nyitja a szemét. Látja a füstöt. Jani magas, szikár alakja feltűnik az ajtóban, szalad az ágy felé, szalad hozzá. Nézi a közeledő férfit, felül az ágyon. A füstöt felkavarja a beáramló levegő. A tűz belobban, lefolyik a padlásról, szétszakítja őket. Jani eltűnik. Hiába keresi. Pedig ott kell lennie, biztosan azt várja, hogy átugorja a tüzet. Meztelen talpa a hideg padlóra ér, feláll, megemeli a hálóingét, futáshoz készül. Nagyot kell szökellnie.
Csörögve hullik a padlóra az üveg. Hátranéz. Jani betörte az ablakot, neki integet.
– Ide! – A füsttől ő is köhög.
Az ablakhoz szalad, Jani megemeli, áthúzza a kereten, elszakad a hálóinge.
– Jól vagy, Mama?
Nem Jani az. Jancsi néz a szemébe. Ő zavartan bólint, felköhögi a belélegzett füstöt, hagyja, hogy Jancsi elvigye a háztól, beültesse a kocsiba. Orrát megcsapja a gulyás szaga, kilöttyent egy kicsi az edényből. Visszanéz a házra, sűrű, fekete füst gomolyog belőle, a teteje már teljesen leégett. Nagyot sóhajt.