Mikor apuka hazaér, pityogva kuporodok az ölébe. Mindig így szoktuk, segítek neki megfújni a levest, amit anyuka tálal elé vacsorára. De most nem a leves miatt bújok az ölébe, ma vigasztalást keresek nála bánatomra. A fejemet a mellkasára hajtom, egész az álla alá, a nyaka meleg, a kockás flaneling gallérján érzem a reggeli borotvakrém illatát.
Nagyon fáj a lábam, ezért pityogok, pedig anyuka már bekötötte tiszta zsebkendővel, miután szépen lemosta alkoholos vattapamaccsal. Csinos kis masnit kötött a zsebkendő végére, hogy könnyen ki tudjuk oldani, ha le kell cserélni alatta az ecetes borogatást.
– Az Éva néni tacskója harapott meg – mesélem apukának, – hazafelé az oviból, a kisháznál. Tudod apuka, ahol lyukas a kerítés, és mindig félek. Pedig anyuka fogta a kezem, de az a csúnya kis vakarcs egyszer csak mégis kibújt a lyukon. Még az ünneplős harisnyámat is elszakította, amit anyuka vett nekem a karácsonyi ünnepségre. És most nagyon kell bicegni, pedig anyuka azt mondta, csak egy kis karcolás – szipogom tovább.
Apuka cirógat és letörli szememről a krokodilkönnyeket. Elveszem kezéből a csíkos rongyzsebkendőt, és hangosan belefújom az orrom.
– Na jól van, ezt most jól kitrombitáltad magadból! – mondja, és együtt nevetünk azon, hogy trombitáltam.
Apuka almát tesz a sparhelt szélére, mert tudja, hogy ez a kedvenc édességem. Amíg lecseréljük a borogatást, a sárga almahús omlóssá olvad a fényes héj alatt. Apuka félbevágja, fahéjas cukrot hint a tetejére, és segít kikanalazni a vajpuha, mézédes pépet. A lüktető fájdalom lassan szűnni kezd a vádlimban, az alma felvidítja az arcomat. Apuka megígéri, hogy legközelebb bedrótozza azt a lyukat, hogy ne kelljen félni.
– Még nagyon fáj? – simogatja a lábam.
– Nagyon – mondom, de már huncutul nevetek.
Apuka óvatosan felemeli a lábam, puszit nyom a kötésre.
– Meglátod, mire menyasszony leszel, elmúlik!
És tényleg. Mire menyasszony lettem, elmúlt. Csak a sütőben puhuló alma illatára emlékszem.