P.G. emlékére
2021. november 2.
Hallgatni arany. Nem mondok el neki semmit róla. Jobb lesz úgy.
Van egy fotó a családi albumban, amelyen már betegen, zsebre dugott kézzel áll a tornácon, tekintete a távolba néz és mosolyog.
Mesélte egyszer a szomszéd, hogy bár boltvezető volt, munka után első útja a kocsmába vezetett. Már dülöngélve, kissé pityókásan fordult be az utcába. Mamát bizonyosan megviselte halála, hiszen elsőszülöttje volt. De mama sem beszélt nekem erről sohasem. Én meg nem kérdeztem.
Hiába nyaggat, nem mondok el semmit neki róla.
Ennyi volt, több sírhoz nem megyünk, főleg nem egy iszákos, mihasznáéhoz nem.
A régi kisszekrényben láttam utoljára a házi dolgozat füzetét.
Úgy rémlik, mintha valamikor olvastam volna benne egy történetet.
1958. november 2.
Házi dolgozat
Sikerült, és én boldog voltam
Hárman vagyunk testvérek, a legfiatalabb 1952-ben született. 1953-ban nehéz helyzetben éltünk. Édesapám távol a városunktól dolgozott. Édesanyám otthon végezte a munkát, mint szövetkezeti bedolgozó és a háztartást vezette. Nagyon le is volt soványodva, hiába volt pénzünk, nem kaptunk az alapvető élelmiszerekből sem annyit, amennyi a családunk szükségletét fedezte volna. Édesanyám a kisebbik testvéremet nem hagyhatta otthon egyedül, ezért én voltam a család bevásárlója.
Az egyik nap is elmentem a boltba, hogy a részünkre kiszabott kenyéradagot megvegyem. Ez az adag elég kevés volt, két kilogramm sem. Ezen a napon történt, mikor bementem a boltba, a boltos bácsi – akkor még így hívtam – azt mondta, adnak több kenyeret is. Én megvettem kettőt és szaladtam haza. Mikor hazaértem, boldogan mondtam: édesanyám, nem kell most már éheznünk, lesz elég kenyér. Én akkor annyira örültem, amiért sikerült több kenyeret vennem, hogy örömömben hozzá kezdtem sírni. Ez az esemény elég mély nyomot hagyott bennem, míg élek nem tudom elfelejteni. Bízom benne, hogy a következő generációknak nem ilyen örömökben lesz része.