A férfi összeszorította a szemét, a lehető legkisebb résen próbált kilesni a könnycseppektől egyre fátyolosabbá váló szempillái mögül. Fintorogva igyekezett megakadályozni, hogy a cseppek lecsurogjanak az orra hegyéig, majd onnan tovább. A mobil megszólalása vetett véget kilátástalan küzdelmének. Kézfejével elkente könnyeit az arcán, és felvette a telefont.
– Édes lányom, épp főzök… Anyád neve napja van ma, átjössz, ugye…? Meglepetésed van? Alig várom.
Jobb kedvvel folytatta a hagyma aprítását. Amikor elkészült a főzéssel, elővette az ünnepi abroszt, gyengéden elsimította az asztalon. Több mint egy éve már, hogy felesége megvette.
Átment a nappaliba, leereszkedett a fotelbe, és a kisasztalon levő sakktáblát kezdte tanulmányozni. A világos volt soron, mindig így hagyta abba. Percekig latolgatta a következő lépést. Miután húzott, átült a tábla másik oldalára, és onnan is fontolóra vette az állást.
Végre megcsörrent a kulcs!
Judit magas, vékony lány volt, hosszú, sötétbarna haja szabadon lógott. Mosolyogva nyomott apja kezébe egy cukrászpapíros csomagot, a krizantémot meg lerakta a kőre.
– Kiviszel a temetőbe?
– Én már voltam anyádnál, de elkísérlek, ha akarod.
Ebéd közben nem sokat beszéltek. A sütit átvitték a nappaliba.
– Mikor is jön haza Gábor? – kérdezte az apa.
– Mégis meghosszabbították a szerződését. Egyelőre Londonban marad – igyekezett minél lazábban folytatni. – Hív engem is.
Apja beletemetkezett a krémes majszolásába.
– Ez, végül is, nem meglepetés – dünnyögte.
– De van az is! Találtam egy blogot egy nő írásaival. Az egyik története olyan, mintha anyuról szólna.
– Micsoda? – horkant fel a férfi. – Ki az a nő?
– Nem ismerem. Takács Erzsébet a neve.
– Nekem sem ismerős – ráncolta a homlokát. – Küldd át a linket!
András átült az íróasztalához, és mire beindult a számítógépe, már meg is érkezett az üzenet. Judit az ajtóból nézte apját, aki ujjaival dobolva várta, hogy betöltődjön az oldal.
– Elmegyek egyedül a temetőbe, olvassál csak!
András behunyt szemmel, mozdulatlan feküdt a franciaágy megágyazott oldalán, mintha aludna. De szuszogása nem volt egyenletes. Lábát kidugta a takaró alól. Izzadt a talpa, mint mindig, ha feszült volt. Egyszer csak kipattant a szeme, heves mozdulatokkal felkelt és kinyitotta az erkélyajtót. A kora nyári hűs levegő jólesett neki, kilépett. Cigivel a kezében könyökölt a korláton, és próbált valamit kivenni az alatta elterülő sötétségből. Nem világított a hold, és a frissen lombba borult fák eltakarták a park halvány világítását. A sejtelmes árny egy gyógyszertárba siető, aggódó férjé, vagy egy tolvaj menekül? Szeme lassan megszokta a sötétséget. „Eh, így se látok semmit” – dünnyögött magában. Visszament a szobába, és zavartan nézte az üres ágyrészt. Egy ideje már megszokta, de most újra felzaklatta a látvány. Íróasztalhoz ült, bekapcsolta a számítógépet. A képernyőn rögtön megjelent Takács Erzsébet blogja. A Kapcsolat menüpontra kattintott, és megnyitotta az üzenetküldő ablakot.
Másnap a megbeszéltnél negyed órával előbb ért a presszóba. Míg várta a tonikot, csalódottan nézett körbe. Emlékeiben sokkal szebb volt minden. Már régimódinak tűnt a bútorzat, a falak, lámpák. Megitta az üdítőt és még mindig szomjasnak érezte magát. Végre belépett egy középkorú nő, aki egyenesen feléje indult. András zavartan felállt.
– Betti nővér? Hát maga az?
Miután rendeltek, a férfi lassan, a szavakat keresgélve beszélni kezdett.
– Szerettük magát, lelkiismeretesen ápolta a feleségemet. De nem gondolja, hogy visszaél az emberek bizalmával?
– Nem. – A nő határozottan válaszolt, majd rövid szünet után folytatta. – Haláluk előtt az emberek visszaemlékeznek az életükre. És mit gondol, hányan szeretnék újraélni mindazt, ami velük történt? Na, mit gondol?
András hallgatott.
– Sehányan.
Erzsébet várt egy kicsit a hatás kedvéért.
– Érdekes módon csak akkor tudják, amikor már késő, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Hát ezért írom meg ezeket a történeteket.
–…hogy mit kellett volna másképp csinálni – ismételte. – De nincs joga felelőssé tenni valakit a sorsáért, vagy pláne másnak a sorsáért!
– Az író nem tesz felelőssé, csak ábrázol. A felelősséget mindenki maga érzi.
– Maga nem író, hanem nővér, már megbocsásson!
– Nővér vagyok, aki sokat beszélget a betegeivel. Egyébként – folytatta halkabban –, magyar szakot akartam végezni, csak a szüleim, hát igen, biztosabb szakmát akartak nekem.
– Ó, hát akkor a maga életében is van egy buktató, nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Hogyhogy nem betegedett bele?
– Azt gondolom, háromféle ember létezik. Az első csoportba azok tartoznak, akiknek nincs nagy ambíciójuk az életben, hétköznapi célok boldoggá teszik őket. A második csoport tagjai többet akarnak, kibontakozni, nyomot hagyni. Ha nem sikerül így, hát úgy. Ha nem ebben, hát abban. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik igen magas célokat tűznek ki, amit aztán vagy elérnek, vagy nem. Vagy a kudarcba halnak bele, vagy a sikerbe, mint az a hegymászó, tudja, meg volt egy öngyilkos szépségkirálynőnk is.
– Értem – válaszolt elgondolkodva András. Tulajdonképpen meg volt hökkenve, nem számított egy nővértől ilyen eszmefuttatásra. – Meggyőzően érvel, de mégis azt kérem öntől, hogy Eszterről, és persze rólam, szóló írását törölje. Bízza csak rám, mivel nézek szembe.
Erzsébet maga elé meredt.
– Adjon egy kis időt! Térjünk erre vissza pár hét múlva, jó?
– Személyit, lakcímkártyát és adókártyát legyenek szívesek! – szólt András a tárgyalóasztal körül ülő két házaspárhoz.
András beírta az adásvételi szerződésbe az adatokat. Közben a csendet az idősebb nő törte meg:
– Ha nem vagyok tolakodó – fordult a másik párhoz –, megkérdezhetem, hogyhogy vidékre költöznek? Inkább Pestre jönnek még mindig a fiatalok.
– A férjem kapott egy jó állást vidéken, ezért megyünk el.
– Az jó – bólogatott megértőn. – És nem sajnálja itt hagyni a fővárost? – folytatta, amivel már enyhe grimaszt csalt a nő arcára.
– Kicsit sajnálom – nézett a férjére. – De biztos tudja, hogy van ez. – Nem fordult újra az asszony felé jelezvén, hogy nem kívánja folytatni ezt a beszélgetést.
– Ó, igen – mondta az asszony a sokat tudni vélők idegesítő hangján. – Mi asszonyok megyünk a férjünk után. Fordítva nemigen esik meg.
András keze egy pillanatra megállt. Amint ezt észrevette, azonnal folytatta a gépelést.
– Az angol könyveimért jöttem – állított be este Judit.
András feljebb húzta magát a fotelben.
– Egy pszichológus nem csak az anyanyelvén tud dolgozni? – kérdezte bizonytalanul.
– De apu, tudod, hogy Londonban több százezer magyar él! Gábor szerint fogok találni pácienseket.
– Akartam tőled kérdezni valamit – mondta és a másik fotel felé bökött. – Anyád szokott panaszkodni, hogy miért is nem költöztünk le Szombathelyre?
– Amikor állást ajánlottak neki a főiskolán? Még kicsi voltam, de emlékszem, hogy veszekedtetek.
– Később emlegette?
– Nem.
– Na ugye! Gondoltam, hogy ez az Erzsébet csak kitalálta az irománya kedvéért.
– Vagy anyu a halála előtt panaszkodott neki…
– Hé, kivel vagy te? – vágta oda mérgesen az apa.
Judit tanácstalanul meredt a fotel kissé megkopott mintájára.
– Szeretett veled dolgozni az irodában, kényelmes volt, jó főnök voltál – próbálta vigasztalni.
– Hát nem annyira szeretett. Tudod, nagyon biztatóan indult a karrierje, még huszonéves volt, amikor igazgatóhelyettessé akarták kinevezni.
– Ezt nem is tudtam. És miért nem nevezték ki?
– Anyád komolyan vette a munkáját, nagy ambíciói voltak. Egy értekezleten előadta, miket szeretne megreformálni. A főnökei a kritikát látták ebben. Akkoriban csak azt illett mondani, hogy minden szép és jó, hogy teljesítettük az ötéves tervet. – Két tenyerét az arcára szorította, ujjaival masszírozta a homlokát.
Judit csendben felállt, és megkereste az angol könyveit.
András örült, hogy ezúttal Erzsébetre bízta a hely kiválasztását. Sokkal jobban érezte magát ebben a cukrászdába. Kellemes színek, modern design, süppedő fotelek. A kedve is jobb volt, hiszen ötletekkel érkezett.
– Hogy van? – kérdezte barátságosan Erzsébet.
– Sokat gondolkoztam.
„Tudom” – mondta volna a nő, de nem akarta irritálni.
– Mi lenne, ha átírná a történetet? Költözzenek a szereplői vidékre, fogadják el az asszony állását!
– Biztos benne? Akkor nincs a férfinak fővárosi ügyvédi irodája! Nincs annyi jövedelem. Talán a lányuk sem jár budapesti egyetemre.
– A múltkor azt állította, hogy nincs senki, aki újraélné az életét úgy, ahogy az volt. Na! Hát én is másképp élném újra.
– Bátor.
– Szombathelyről Ausztriába járhattam volna dolgozni, a lányunk bécsi egyetemre ment volna…
– És ha zavarta volna Eszter sikere? Ha elszerették volna maga elől? Ha a szülei megorroltak volna, hogy itt hagyta őket? Ha… – akarta folytatni, de András közbevágott.
– Elég, elég! – Mély levegőt vett. – Mattot kaptunk. Gondolatban visszamentem egy pontig, ahol más irányt lehetett volna adni a játéknak. Akkor is belefuthat az ember a sakkba, meg a mattba is. De talán később. Nem így van? – kérdezte remélve, hogy Erzsébet érti, mire gondol.
– Nézze! Én sose játszom újra egy partit. Mindig a következőben hasznosítom azt, amire rájöttem.
– Maga szeret sakkozni? Alig ismerek ilyen nőt!
Erzsébet meglepődött a lelkes hangon, kissé gyanakodva méregette Andrást.
– Szeretek – válaszolta nem eresztve a férfi pillantását. – De már nincs kivel.
Csönd állt be. A szemük faggatott és válaszolt helyettük.
Enyhe szél rázogatta a sárguló ágakat, minden békésnek tűnt. András az erkélyen ücsörgött, kezében a mobilja. Babrálta a mágnespántos tokot, kinyitotta, majd hagyta becsapódni, újra kipattintotta, elengedte. Érezte ujjai hegyén az erőt. Végül megnyitotta a telefonkönyvet. Judit korábbi számát kitörölte, majd egy céduláról beírta a londonit. Továbbgörgetett a névjegyzékben. Eszter. Rákattintott. Törlés. Biztos? Igen. Lenézett a sárguló lombokra. Úgy tűnt, nem mozognak már, elült a szél. Nagy csend is lett hirtelen. Majd az egyik ág újra megrezzent. Aztán egy másik is.
András finoman feljebb emelte az ujját a képernyőn. Erzsébet. Megérintette.