A könyvekkel, papírokkal, vízzel teli kancsókkal, gyertyatartókkal, mindenféle jellegtelen tárgyakkal telizsúfolt asztalon a férfi tekintete minduntalan megakadt a poharakon, az üvegükbe csiszolt indák és levelek peremén játszadozó, vakító fénypontocskák fájón szúrták a szemét. Felállt, a függönnyel kezdett bajlódni. Beakadt valahol, rántott rajta egyet. Sikerült behúznia, kizárva a kintről betörni akaró fénysugarakat. Visszaült a székre, végigsimította a bajuszát; idegen, zavaró szőrszálak, ki nem állhatja őket. Körbenézett, de hiába keresett mást, az üresen kongó szobában minduntalan a rogyásig telepakolt asztalon állapodott meg a tekintete. Az jutott eszébe, hogy van ebben valami félelmetes – talán mágia, isteni vagy ördögi jel –, amit ő maga nem érthet.
A vele szemben ülő fiatal nő félretolt egy-két tárgyat az asztalon és végre letette a papírjait.
– Jól van?
– Ma száz napja – bólintott a férfi.
Ennyi idő telt el, mióta otthagyta a szeretőjét, a féltékeny, mégis csábos, segítőkész, titkos testi-lelki társát. A végén már a nap minden percében együtt voltak, nem is tudott volna nélküle élni. A létezéshez kellett – ezt érezte egykor. Bátorító ölelését vágyta minden tudományos előadása előtt. Hiába nézte át százszor is a dolgozatait, a lámpaláz mérgező ragacsként szorította össze a száját, ilyenkor a szeretője csókjától varázsszerűen megkönnyebbült a színfalak mögött, kilebegett a pulpitushoz, és felszabadultan magyarázta a másoknak oly nehezen érthető elméleteit. A vastaps is a szeretője érdeme volt, ki másé lett volna. Az együtt töltött órákban megfeledkezhetett minden bajáról. Elillant a felgyülemlő, folyvást csak halogatott feladatok ólmos súlya, a fejében kattogó határidők, a szokásos családi gondok, a fia felháborító viselkedése az iskolában, az állandó, jelentéktelen, mégis egyre dühítőbb perpatvarok a szomszédokkal, az elnyert kutatási pályázatok tisztaságát firtató adóhivatali levelek, a nyirkos idő: minden rossz, nyűg, panasz, kolonc szertefoszlott. E titkos viszony lökte tovább, napról napra: az életbe. A lopott reggeli csókok, a délutáni simogató összebújások, a titkos esti találkák – ez számított csak igazán.
– Ki tudja beszélni a barátaival?
Kivel tudná? Barátai már rég nincsenek. A futó kalandnak indult szerelem elején ők sem sejthették, hogy baj lesz. Aztán egyre gyakrabban kérdeztek rá, károgtak, adták kéretlen, szörnyű tanácsaik. A végén már felindultan kiabált velük. Hogy képzelik? Nem barát az, aki utálja az ember szerelmét. Egyre kevesebbet hívták. De jobb is volt így. Az utolsó barátja ordítozva vágta a fejéhez, hogy elveszít mindent, amiért él, a szeretője lassan egyre több mindent csikar ki tőle, fogja már fel, először csak kisebb dolgokat, az idejét, a karrierjét zúzza szét, aztán a házat, a családját, végül gonosz kacajjal a lelkét tépi ki. Hogy láthatják a szerelmét ilyen gonosznak, alantasnak? Így hát a férfi nem találkozott többé a barátaival.
– Nincsenek már, nincs akivel beszélhetnék, csak maga, és a gyűléseken az emberek.
– Keresse fel őket, fontos – nézett a nő a szemébe. A férfi fészkelődni kezdett az egyre keményebb széken. Ilyen idegesítően kényelmetlen ülőalkalmatosságok lehetnek a purgatóriumban – gondolta. Nehezen viselte a nő anyáskodó tekintetét. Húsz évvel fiatalabb, és ő osztja itt a tanácsokat. Kénytelen elviselni. Most már jobban látja: ide juttatta az az alakoskodó, ellenállhatatlan bájjal ölelő lidérc.
Túl későn ismerte fel, milyen alattomos a szeretője. Fában a szú. Lassan rágta szét az emlékeit. Egy reggel nem emlékezett a fia előző napi érettségi báljára. Máskor a már korábban elvégzett teszteket kezdte újra az egyetemi laborban. A felesége is egyre ridegebb és feldúltabb lett. Mintha előző este mondott volna valamit, amiért bocsánatot kellene kérnie. De tudta, hogy nem mondhatott otromba szavakat, hiszen ő nem olyan! A szeretője pedig mindig mindent jónak látott, amit a férfi csinált, babusgatta, simogatta, ölelte, édes mámorba csókolta, hogy felejtsen el minden gonosz pillanatot és helyet, életének csökött részeit, nem kellenek, mert csak mi számítunk – búgta a férfi fülébe folyvást és ellenálhatatlanul.
Rászokott, hogy kora délután eljöjjön a munkából. Eleinte senki sem firtatta, hova megy. Ő volt az ünnepelt tudós, napilapok kedvelt interjúalanya. Ki szólt volna?
– Sikerült állást találnia?
A férfi a fejét rázta. Az utálatos munka. Egyik helyről kirúgták, tárt karokkal várták máshol. Újra és újra. Ördögi körforgás. Pénz kellett, sok pénz, a szeretője egyre többet követelt. Végül már nem hívták sehova. Sem az egyetemek, sem az újságok. Az előadások elmaradtak. Bajuszt is azért növesztett, hogy ne ismerjék fel a régi kollégái. Nem bírta elviselni a szánalmat a szemükben.
Egyre később, csak éjszaka támolygott haza. Otthon veszekedés várta. Aztán már csak az őrjítő csend.
– És a felesége?
– Tudja jól. Egy éve nem láttam.
A férfi ösztönösen nagy levegőt vett, aztán óvatosan fújta ki, mintha örökre benn akarná tartani. Folyton koszos vájárok csákányozzák a gyomrát, a tüdejét, lapátolva ki mindent, amit ott találnak. Lassan nem marad benn semmi, csak a fojtó levegő. Minden sóhajtással kevesebb lesz ebből is. Fájdalmasan meredt előre. Ilyen emberrel mit kezdjen egy asszony? Csak a bőröndre emlékszik. Ahogy a felesége hajigálta bele azt a sok ruhát, a képeket a falakról, a nyaralásokból hozott kacatokat. Szólni próbált, hiszen ezek közös emlékek, de mintha rácsos kriptában ülne, úgysem tud kijutni, úgysem tud odamenni a feleségéhez. Megsimogatná, megölelné. Szemével kérhetné, hogy ne menjen el – hiába, még ekkor is a szeretőjére gondolt, a kéj ígérete görcsösen a fotelbe nyomta, vámpírként szívta az erejét, és ő tompán bámulta a bőröndöt, a ruhákat. Nem bírt mozdulni.
– Most is gyötri az a visszatérő álom? A fenyegető bőrönd? Írhatok gyógyszert, az segíthet.
A férfi összerezzent. „Bőrönd”. Még a gondolatától is kirázza a hideg. Ahogy repülnek a ruhák, a képek, a tárgyak, bele a ragadozó szájába. Miféle kínokat kell kiállnia, milyen nyeszlett praktikákhoz kell folyamodnia, hogy kibírja a leküzdhetetlen vágyat, elfelejtse a szeretője csókjának bódító ízét.
– Igen. Jó lesz, írja fel – mit segíthet ezen valami kemikália, méreg a méreg ellen.
– Hogy érzi, kitart?
A férfi az üres poharakra nézett. Élni kell. Muszáj. Valahogy.
– Végleg hűtlen lettem, tudja? Nem iszom soha többé.