novella

Mics Ildikó: Csonthéj

Róza a verandára terelte Micit, egyedül egy enyhén billegő hokedlit talált, arra ültette le, feltört néhány diót, és a tenyeréből kínálta a puha dióbelet. A lány minden mást figyelmen kívül hagyva, mohón ette. Nem volt könnye, csak amikor mellényelte a falatot.

Mici előregörnyedve állt az utca közepén, kezével a combjára támaszkodott, és torka szakadtából üvöltötte, hogy zsegíssé. A rémülettől megfeszültek az arcizmai, és még annyira sem engedelmeskedtek, mint máskor. Ráadásul alig bírta túlharsogni az esti harangszót, toppantott is a lábával tehetetlen dühében, aztán állt tovább meghajolva, ugyanazon a helyen, mintha odatapadt volna az aszfalthoz.

Róza épp a diót szedte össze a kertben, amikor meghallotta a kongatásba belevesző nyüszítést, majd az artikulálatlan kiáltozást. Felegyenesedett, átnézett a fa ágai között, vöröslik az ég alja, motyogta magában, és kémlelte tovább a lázrózsás horizontot, mintha időt akarna nyerni. Ám a nyüszítés egyre visszhangosabban és fájdalmasabban töltötte be az utcát, és Róza végül elindult a hang irányába. Észre se vette, hogy a teli vödröt is magával cipeli, néhány dió ki is gurult belőle.

Egyből tudta, hogy Mici az, senki más nem beszélt így, kiszámíthatatlanul összemosva vagy elhagyva hangokat, soha nem ugyanúgy, mintha pajkosan, öntudatlanul játszana a szavakkal, magát is szórakoztatva vele. Mici félkegyelmű volt – ahogy a falusiak emlegették, sőt, gyakran a szemébe is mondták –, ezért értették nehezen, amit mond.

– Mi történt? – ordította Róza, mert még mindig szólt a harang.

A lány nem válaszolt, csak lökdösni kezdte a kapujuk irányába, olyan erővel, hogy Róza majdnem orra bukott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, megint az ég vöröse tűnt fel neki, megbabonázva figyelte, de Mici dühösen rákiáltott.

– Nézd! Apáska, jaj, apáska!

Róza csak ekkor pillantotta meg a mozdulatlan testet a kerti szaletli kőpadlóján. Mihály hanyatt feküdt, üveges tekintete mintha egy távoli csillag fényébe feledkezett volna. Mellette törött pohár hevert, a bor maradék cseppjei a padló réseibe szivárogtak. Róza döbbent arccal nézte a szilánkokat.

– Mi a fene van már? Miért ordít ez a szerencsétlen? – dübörgött az udvarba Tóni a szemközti házból. – Na, Jézusom, ennek annyi! – hajolt Mihály élettelen teste fölé.

– Ne mondd így…, ne előtte! – mordult rá Róza, és görcsösen szorította a vödör fülét.

– Me’halt? – kérdezte Mici, csodálkozó zöld szemét le sem véve apja testéről.

Róza bólintott.

– Me’halt, me’halt – ismételgette a lány, és előre-hátra imbolyogva ringatta magát. Sötétszőke dróthaja az arcába hullott, és miközben hátrasimította, ujjával halvány porcsíkot rajzolt a homlokára.

Tóni, gyakorlatias ember lévén, azonnal orvosért és papért indult. Közben a falu éles, vájt fülével meghallotta a segélykérést, és némi bizonytalankodó késéssel betódult a portára. A nagy nyüzsgésben senkinek nem jutott eszébe lefogni a halott szemét, az továbbra is a mindenségbe révedt, miközben az öregasszonyok arról diskuráltak, mi lesz ezzel a szegény árva félkegyelművel. Valamelyikük megjegyezte, de’szen nem is teljesen árva, ám egyikük sem fűzött hozzá semmit.

Róza a verandára terelte Micit, egyedül egy enyhén billegő hokedlit talált, arra ültette le, feltört néhány diót, és a tenyeréből kínálta a puha dióbelet. A lány minden mást figyelmen kívül hagyva, mohón ette. Nem volt könnye, csak amikor mellényelte a falatot.

– Csujnya vagyok – szólalt meg, miután kiköhögte magát. – Csujnya vagyok, ezért me’halt – és keservesen zokogni kezdett.

Mindenki odakapta a fejét, egy darabig sajnálkozva néztek rá, aztán gyorsan a vagyonra terelődött a szó. Rózáig csupán néhány mondatfoszlány jutott el a monoton duruzsolásból, de többre nem is volt kíváncsi. Mindössze néhány hónapja, a válása után, költözött vissza a városból a szüleitől örökölt házba, de azóta értesült minden fontos történésről, amit a közösség évekre visszamenőleg a szájára vett. Tudta azt is, hogy Mihály jómódú ember volt, csak végtelenül szerencsétlen. Azért dolgozott annyit, suttogták, hogy bele ne őrüljön a fájdalomba. A felesége nem sokkal azután hagyta el, hogy kiderült, a gyerekük fogyatékos, és Micit egyetlen szó nélkül Mihálynál felejtette. A férfi nem tört meg, sőt, mintha a csapások csak megsokszorozták volna az erejét. Asztalosműhelyét néhány hónap alatt felfuttatta, alig győzte a megrendeléseket. Mindvégig remeteként élt, egyedül Micit engedte közel magához. Beíratta a falusi iskolába, és az igazgatónak küldött drága ajándékoknak köszönhetően, a lány bukás nélkül el is végezte azt.

Mielőtt a holttestet koporsóba tették volna, Róza odafordult Micihez, és bátortalanul megkérdezte:

– Szeretnéd látni utoljára?

A lány hevesen rázta a fejét, és olyan váratlanul iramodott meg az utca felé, hogy Róza hiába loholt utána a lábszárához ütődő vödörrel, nem érte utol. Csak azt látta, hogy épp az ő udvarába vágtat be, és mire maga is odaért, Mici már a bejárati ajtó előtti lépcsőn ült, és ujjával a járólapok között masírozó hangyákat piszkálta. Róza odatelepedett mellé, és némán figyelte. Aztán behívta a házba. Vizet forralt a csipkebogyó teához, és almáspitét pakolt a legszebb virágos porcelántányérjára. Nem akart rá visszaemlékezni, mikor terített meg utoljára valakinek, és mikor szedte le utána az asztalt. Mici végig szótlan maradt, jóízűen megvacsorázott, még a sütemény morzsáit is összeszedegette, és elmélyülten nézte a tányéron kacskaringózó színes indákat. Végül ahogy volt, kinyúlt sárga kardigánjában, kopottas, fekete plüssnadrágjában, végigfeküdt a kanapén, és reggelig alig mozdult.

Senki nem sejthette, hogy Mihály özvegye – merthogy még csak el sem váltak – másnap megjelenik a faluban, és úgy jár-kel óriási fekete kalapjában, mintha soha el se ment volna.

Mici a temetésig nem mozdult Róza mellől, főleg miután Tóni óvatlanul kibökte, hogy megjött az anyja. A lányt látszólag nem rendítette meg a hír, de amikor a szertartáson először látta meg a kalapja alól közönyösen pislogó idegent, azonnal elkapta a tekintetét róla, és úgy kapaszkodott Rózába, hogy majd leszakította a kabátujját. Keze alatt meggyűrődött az anyag, és amikor Róza gyengéden megpróbált kibújni a fájdalmas szorításból, Mici keservesen jajveszékelni kezdett. Hiába csitították, meg se hallotta, éles fejhangon kántált valamit, közben eltakarta az arcát, és dobogott a lábával. A pap riadtan hadarta a miatyánkot, a falusiak töredelmes arccal hányták magukra a keresztet.

Róza finoman végigsimított Mici fején, egész testét magához szorította. A lány lassan megnyugodott, vonásai elsimultak, és kibontakozva az ölelésből, olyan tisztán, mint még soha, annyit mondott: menjünk haza!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: