novella

Laczik-Pintér Edit: Apám arca

A mentők pár perc múlva megérkeztek. Nem akartam látni, és nem akartam tudni semmiről. A hátsó kertbe menekültem.

Apám arcán ott ül a kétszer megkísértett halál. A halál, melyet kétszer hívott meg magához, mert fájt neki az élet, de nem akart örökre megválni tőle, csak elment a végső határig.

Van egy kis házi könyvtára, színes füzeteket tart benne, amolyan naplóféléket. Régóta ír bele, híreket, képeket gyárt, és közben darabokra szedi a lelkét. Titokban gyakran elolvastam kamaszként, így aztán mindenről tudtam, ami zajlott benne. Sokszor készült elmenni, de sosem gondolta komolyan, igaz, ezt már csak felnőttként látom ilyen tisztán. Kamaszkoromban sokszor görcsbe rándult a gyomrom, amikor azt írta, nincs értelme tovább élnie, elhagy minket örökre. Akkor még fogalmam sem volt arról, néha a lélek is tud annyira fájni, hogy nem képes másra, csak segélykiáltásra, aztán már arra sem, elnémul örökre.

Apámnak kétszer volt gyógyszer túladagolása. Dühös voltam rá, nem értettem, hogy tehetett ilyet, képes lett volna itt hagyni engem, akit állítólag a legjobban szeret a világon. Utáltam a gyengeségét, és gyűlöltem az élethez való tehetségtelenségét. Csak arra vágytam, hogy nekem is normális apám legyen, aki erős, bátor, mint a többieknek, legalábbis akkor úgy képzeltem. Szégyelltem, de belül, titokban nagyon is szerettem, és ez a kettősség megőrjített.

Volt, hogy napokon keresztül kísérgettem, mert rendszerint azzal ijesztgetett bennünket, hogy a vonat alá megy. Eleinte még a kezét is fogtam vagy inkább szorítottam, mintha attól tartottam volna, hogy egy óvatlan pillanatban elszökik tőlem, és akkor mindennek vége. Emlékszem a csillag alakú forradásra a kézfején, a bőr sima és fényes volt rajta, mint a selyem. Néha arra gondoltam, nem is heg ez, hanem valami titkos jel, amit én nem érthetek.

Szegény nagyanyám – mert ekkorra anyámmal már elváltak egymástól – nagyon féltette apámat, én pedig a kísérgetéseken kívül nemigen tettem mást. Igazából nem is tudtam mit kéne tennem, még csak kamasz voltam. Olyan sokszor fenyegetőzött már apám azzal, kilép az életéből, hogy egy idő után immunissá váltam a szavaira.

Aztán második alkalommal én találtam rá.

Május volt, az érettségi a nyomomban loholt. A kertünkben méhek zsongtak az almafák körül, a levegő megtelt a tavasz bódító illatával, és én a pokolba kívántam mindenkit, aki kitalálta az érettségit. Nem tanulni vágytam, inkább szerelmesnek lenni, ülni egy padon a parkban, a gesztenyefák alatt, beszívni az illatukat, szeretni, ölelni, gondtalannak lenni. Helyette otthon görnyedtem a könyveim felett, tanulni próbáltam, de hirtelen úgy éreztem el kell mennem nagyanyám házához. Apám már egy ideje nála lakott. Magam sem tudtam, miért akarok odamenni, hiszen nagyanyám előző nap utazott el szívszanatóriumba, apám meg az újságíró haverját látogatta meg valahol Tolnában, legalábbis nekem ezt mondta. A kapu zárva volt. Felálltam a betonpadkára, átnyúltam a kerítésen, hogy elhúzzam a belső reteszt. A fémpánt hideg volt, mint anyám szíve, miután apámmal külön lettek. Bejutottam végre. A ház, a kert, a mozdulatlanság csendes magányába burkolózott, csak a galambok búgtak valahol az öreg eperfa lombja között. A biztonság kedvéért megrángattam a bejárati ajtó kilincsét, biztosan bezárta-e nagyanyám, aztán igyekeztem elillanni onnan, mintha a saját idétlen aggódásomat szerettem volna mihamarabb elfeledni. Mégsem sikerült, valamiféle tétova kényszer visszacsalogatott. A titkos rejtekhelyről, a muskátli cserép alól, előszedtem nagyanyám pótkulcsát. Bementem. Apám a belső szobában, az ágyon feküdt, és habzott a szája. Rángatni kezdtem, kiabáltam vele, de nem reagált.

A mentők pár perc múlva megérkeztek. Nem akartam látni, és nem akartam tudni semmiről. A hátsó kertbe menekültem. Annyira gyűlöltem ekkor, és mégis annyira féltettem őt! Tudtam, hogy bent kellene lennem, és fognom a kezét, de képtelen voltam rá. Egyre dühösebben rugdostam a kerti budi falát. Már sajgott a lábam, de nem hagytam abba, azt akartam, hogy fájjon, hogy most nekem is fájjon. Nem kísértem be a kórházba, képtelen voltam rá, csak a mentőorvos volt vele. Becsaptam magam mögött a kaput, és futni kezdtem, mintha az életem múlna rajta. Az arcomon takonnyal keveredett könny csurgott. Rohantam át a városon, fejemben a gyerekkori, közös emlékeinkkel, a kígyófánkkal, amire vasárnaponként felmásztunk a parkban, a Dunakanyarral, ahol a nyakában vitt fel a hegyre, mert annyira megijedtem egy fekete siklótól, a vicces mesékkel, amiket csak nekem talált ki…

Azon a délutánon mindent elvett tőlem, pár perc alatt felnőtté tett!

Anyám rögtön látta rajtam, hogy baj van, ahogy beléptem a kapun. Bőgtem, és egy perc múlva lehánytam a sárga rózsák tövét. A hányás keserű íze marta a torkomat, öklendeztem. Addigra már anyám is odaért, arcára kiült a rémület.

– Mi történt? Mondd már, az Isten szerelmére! – faggatózott kétségbeesetten, közben igyekezett letörölni a hányás nyomait az arcomról. Képtelen voltam megszólalni. Mit is mondhattam volna, talán azt, hogy cserben hagytam az apámat, és most megannyi kérdés, szemrehányás tolong a fejemben?

– Megint gyógyszert vett be… én találtam rá – préseltem ki magamból a szavakat, de még mielőtt anyám bármit is mondhatott volna, hirtelen kifordultam az öleléséből, és elrohantam.

A kórház nem volt messze tőlünk, csupán pár utcára. Hatalmas volt, csak bolyongtam a kietlen folyosóin. Fogalmam sem volt, hová viszik azokat, akik elvesztették a hitüket, de aztán egy nővértől megkaptam a választ. A pszichiátria volt az összesarabolt lelkek újrafoltozója vagy legalábbis szerettem volna ezt hinni, de hamar rájöttem, hogy csak a lelkek temetője. Valami furcsa, édeskés szag kúszott minduntalan az orromba. A gyomrom felfordult, újra öklendezni kezdtem. Leültem egy székre. Kemény volt és hideg, szinte sütött a szoknyámon keresztül. Végre valahonnan előkerült egy orvos. Közölte velem, hogy apám gyomrát kimosták, de a szíve megsínylette a sok gyógyszert, infúzióra tették. Nem engedtek be hozzá aznap, másnap meg hiába mentem, már sehol sem volt. Saját felelősségére távozott a kórházból, a pszichológus segítségét elutasította.

Apámmal, miután kijött a kórházból, nem beszéltünk a történtekről. Nem tettem neki szemrehányást. Mélyen eltemettük magunkban mindazt, ami történt. Az önvád, a félelem és a düh még sokáig kínzott, míg aztán évekkel később, az egyetemen egy pszichodráma csoportban megkaptam végre a feloldozást. Újraéltem a szégyent, a haragot, az önmarcangolást, de ezúttal nem én voltam a főszereplő, hanem valaki más. Valaki más történetében játszottam, mégis az egész olyan volt, mintha az enyém lett volna.

Most béke van bennem. Nézem apám arcát, az idő rég kibogozta rajta a szenvedések gordiuszi csomóját. Nézem, ahogy a fiammal sétál a kertben, megsimogatja a fejét, cinkosan összenevetnek. Arcán ott ül a kétszer megkísértett halál, de neki már nincs szüksége rá.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: