novella

Kelemen Ágnes: Csak egy tánc – 1. rész

Ha Párizs a szerelem fővárosa, akkor Havanna a szenvedélyé, mert itt lassan már mindenről ez jut eszembe.

Alig bírom kinyitni a szemem, a fény egészen a koponyám belsejéig hatol. Szörnyen fáj a fejem. Kell még néhány perc, de lehet, hogy annál sokkal több is, mire magamhoz térek, és rájövök, hogy reggel van, nekünk pedig ez az utolsó napunk Kubában. Illetve az utolsó utáni, mivel ma délután utazunk haza. Hangokat hallok magam körül. A barátnőim azok, gondolom, már készülődnek. Uh, azt nekem is kellene lassan. Egy frászt, ráérek még! Tegnap már szinte mindent összepakoltam, mintha éreztem volna, hogy a mai napomat feláldozom a mojitó oltárán. Ugyanis, azok itt nem ízetlen, vizezett utánzatok, hanem eredetiek és baromi erősek. Jesus Christ! Ki ne mondjam még egyszer, hogy mojitó, mert nem biztos, hogy elérek a fürdőszobáig.

– Ne, ne már! Hagyjatok még egy kicsit! – védeni próbálom magam a támadásba lendült barátnőimtől. Ordít a telefonjukról a végtelenített Camila Cabello, és fejükbe vették, hogy lerángatnak az ágyról. Azt hiszem, nekik még nem tűnt fel, hogy már nem a buliban vannak.

Nem értem, ők mitől vannak ennyire jól, én meg mitől nem, de biztosabbnak érzem, ha továbbra is vízszintesben maradok. Ötletem sincs, hogyan fogom túlélni a hazautat. Ráadásul, nem elég ez a gyötrelmes macskajaj, az egészet tetézi a Kuba és Amerika közötti örökös sértődöttség, aminek köszönhetően nincs közvetlen járat az Államokba. Át kell szállnunk Cancunban, ami nem ötperces kerülő lesz. Soha többé nem iszom.

Közben kiderül, hogy a barátnőim le sem feküdtek aludni. Azt mondják, olyan későn értünk haza, hogy nem látták értelmét. Aha, biztosan. Én alig emlékszem valamire az estéből, azt sem tudom, mennyit aludhattam. Talán egy órát, talán annyit se. Te jó ég! Most jut eszembe! Hát, én annyira jót álmodtam! Istenem! Nem akarok felkelni, amíg meg nem tudom a végét. A fal felé fordulok, és a fejemre szorítom a párnát, hogy ne halljak semmit. Aludni próbálok.

Mindig álmodok valami hülyeséget, ha alkoholt iszom nem sokkal lefekvés előtt, ez a mostani viszont egészen jóra sikerült. Este volt, Havanna utcáin sétáltunk. Arra a tetőteraszos helyre igyekeztünk, ahol még a holiday elején jártunk. Imádtuk!

A La Guarida pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a valóságban. A romos épületben hosszan tekergett a lépcső egyre magasabbra, a falakon remekül megfért egymás mellett a kubai zászló, a Fidel felirat, valamint Ché Guevera arcképe. Fölfelé igyekeztünk a lépcsőn, amikor majdnem elbotlottam egy alvó macskában. Nem jött zavarba, aludt tovább. A földszintről két félmeztelen alak figyelt minket. A bal kezüket a napbarnított, hordóméretű hasukon pihentették, a jobbal pedig időnként megigazították a szájukból kilógó, méretes szivart. Az első emeleten egy tágas, üres terem fogadott minket. A fejünk fölött mindenfelé huzalok keresztezték egymást, a sárga falak tövében összegyűlt a lepergett vakolat. Az álmomban viselt királykék ruhám művészien passzolt a fal színéhez, mintha én magam is a díszlet része lettem volna. A második emeleten már sorban álltak az emberek az étterem bejáratánál, mi azonban elfordultunk jobbra, és a bár felé vettük az irányt. A pultnál megláttam Robertót.

Robertóval négy napot töltöttünk együtt, ő volt az idegenvezetőnk. Nem rajongok túlságosan a múzeumokért, meg a szervezett túrákért, viszont az a helyzet, hogy soha nem voltam még ennyire fogékony a kultúrára, mint amikor Robertóval jártuk a havannai forgatagot. Roberto iszonyat jó pasi, úgyhogy joggal jelent meg az álmomban is. Úgy értem, láttam már nála helyesebbet, magasabbat és izmosabbat is, de férfiasabbat aligha. Az amerikai srácokban nincs meg az a megmagyarázhatatlan tűz, ami Robertóban lángol, és ami csúnyán megéget, ha túl közel merészkedsz hozzá. Te pedig, jól tudod, hogy fájni fog, mégis hagyod, hogy megperzseljen.

Az első együtt töltött napon megtanultunk mojitót készíteni. Pár kanál cukor, jó sok menta, annál is több rum, jégkockák, latin zenék, csillogó bőr és már el is felejtettük, hogy a világ nem csak Kubából áll.

Eleinte kicsit noszogatni kellett Robertót, végül aztán megadta magát, és megmutatta, hogyan táncolnak a kubaiak. Elállt a lélegzetem! Olyan ritmus nem is volt a zenében, mint amilyenre ő mozdult. Legalábbis, az én füleimnek nem. Ő erre azt felelte, hogy ez olyan dolog, amit nem hallani, hanem érezni kell, és, hogy menjek oda, megmutatja nekem. Odamentem. Soha nem volt még részem ilyen szenvedélyes tizenöt másodpercben, és majd meghaltam a folytatásért.

– Ennyi elég lesz, köszi – ugrottam el inkább. Iszonyúan zavarba jöttem.

Akármennyire próbált irányítani, képtelen voltam úgy mozdítani a csípőmet, ahogyan ő kérte. Éreztem, hogy totál hülyét csinálok magamból. Meg is kértem, hogy felejtsük el a dolgot.

– Neked ez a véredben van! Ti itt zenére fogantok és táncolva jöttök világra, én viszont nem így születtem.

– Most megleptél – mondta. – Úgy tudtam, az amerikai lányokból hiányzik a szemérmesség… hogy rámenősek és vakmerők.

– Sztereotípia – legyintettem. – Ne dőlj be ennek.

– Vagy, csak rossz rumot tettünk a mojitódba? – kérdezte mosolyogva.

– Inkább nem eleget! – nevettem én is.

Valóban, soha nem neveztek még szégyenlősnek, aminek nem feltétlenül van köze ahhoz, hogy amerikai vagyok, de tény, hogy nem igazán ismertem a félelmet. Eddig a pillanatig. Tánc helyett leültem, mielőtt újra megtapostam volna Roberto lábát. Magamnak is alig mertem bevallani, ám azon kaptam maga, hogy azt kívánom, bárcsak rontanának el valamit a koktélomban, hogy legyen bátorságom végigtáncolni egy számot Robertóval. Csak egyetlen egyet. ‘Majd egy másik életben’ – sóhajtottam.

Havanna annyira különös hely. Kívülről a roskadozó épületeket látni, a szemetet, a sok kóbor állatot. A helyiek az út közepén sétálnak, az ezeréves, színes veterán autók között, nehogy rájuk essen valami a házak homlokzatáról. Minden olyan romosnak tűnik, de ha beljebb nézek, akkor a pezsgő élet rögtön elkap, és beszippant. Gyerekek fociznak az utcán, a kapuk előtt pedig lépten-nyomon dominó játszmákba feledkezett idősekbe botlani. Apró asztalok mellett, sámlikon ülnek, a kitárt ablakon át kiszűrődik a Cuba Isla Bella, mellettük, a járda szélén pedig egy fiatal pár szemmel láthatóan egyre közelebb kerül egymáshoz. Minden olyan szabad, bár Roberto szerint alig van olyan dolog, ami ne lenne szabályozva. Az éttermeket például látni sem lehet, el vannak rejtve. Nem olyan régen még azt is tilos volt üzemeltetni, úgyhogy az emberek kénytelenek voltak titokban dolgozni.

A második napon az egyik ilyen, első ránézésre lakóháznak tűnő étterem erkélyén ültünk, onnan figyeltük az utcán elhaladókat. Szerettük volna tudni, hogy miről beszélnek, amit sajnos annak ellenére sem értettünk, hogy már a felénél jártunk a latin-amerikai spanyol kisszótárnak, amit az utazás előtt szereztünk be.

– Gondolom, nektek nem tabu a szex, vagy igen? – kezdte Roberto, amikor megkértük, hogy fordítson nekünk. – Csak azért kérdezem, mert vannak országok, ahol nem szívesen beszélnek róla, sőt, az asztalt is rám borítanák, ha szóba hoznám.

– Roberto, az Államokból jöttünk, szerinted van bármi gondunk a szexszel? – válaszolt a barátnőm.

– Így gondoltam én is, de megtanultam, hogy nem szabad felülni a sztereotípiáknak – Roberto rám kacsintott –, szóval, ha egy kicsit is értenétek a nyelvet, és az utcán sétálgatnátok, azt hinnétek, hogy itt mindig mindenki csak a szexről beszél.

– Miért? – vágott vissza a barátnőm vigyorogva. – Itt mindig mindenki csak a szexről beszél?

– Tulajdonképpen igen, majdnem mindenki. Legalább annyira természetes, minthogy levegőt veszünk és vizet iszunk. Sokat beszélünk róla.

Ezek után csoda, hogy Robertóval álmodtam? Ha Párizs a szerelem fővárosa, akkor Havanna a szenvedélyé, mert itt lassan már mindenről ez jut eszembe. A meleg, és a pára miatt képtelenség a ruhát elviselni magunkon, ami azért elég sok mindent megmagyaráz. Én már attól megőrülök, ha táncolni látom Robertót, és mindennek a tetejében közli, hogy ők úgy falják a szexet, mint mások a fánkot, vagy mint az őrült amerikai lányok a mojitót Kubában.

Szóval, az álmomban Roberto a tetőteraszon, a bárpult előtt várt ránk. Mindegyikőnknek kért egy mojitót, mi mást, aztán még egyet, és még egyet, majd megkérdezte tőlem, hogy táncolok-e vele. Egyből igent mondtam, ő meg kivette a kezemből a poharat, letette a pultra, és egy emelettel feljebb vezetett. Ez a rész le volt zárva, amikor a valóságban itt jártunk, pedig nagyon szerettem volna ilyen magasról csodálni a várost. Most pedig, a képzeletem gyönyörű játékában még ez is sikerült. Pazar volt a kilátás! Azt mondta Roberto, szeretné, ha így emlékeznék Havannára, majd hirtelen közelebb húzott magához. A zenét még odafönt is lehetett hallani, én pedig ezúttal nem futottam el. Levetettem a cipőmet és hagytam, hogy Roberto vezessen, hogy oda tegye a kezét, ahová akarja. Táncolni kezdtünk. A Malecón és a város fényei halványan megvilágították a tengert, láttam, ahogyan a hullámok lágyan ringatóztak a víztömeg tetején. Úgy éreztem, nem mi táncolunk a zenére, a ritmus igazodik hozzánk. A romos háztetők mintha díszletek lettek volna azon a színpadon, ahol Roberto és én voltunk a főszereplők.

Nagyon melegünk volt. Roberto inge hosszan ki volt gombolva, próbáltam nem feltűnően bámulni az izzadtságtól egyre fényesebb mellkasát. Azt képzeltem, nem a tánc izzasztja, hanem én, amikor hozzáérek. Időnként olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a ruha is alig fért el közöttünk, máskor egy karnyújtásnyiról néztünk egymás szemébe. Nem érdekelt, hogy nem tudom a lépéseket, vagy, hogy valószínűleg én vagyok a legügyetlenebb nő, akivel Roberto valaha táncolt. Megfordított, és szorosan a hátamhoz simulva a fülembe súgta, hogy figyeljem a tengert. Figyeljem a hullámokat, és próbáljak velük együtt mozogni. Azt mondta, a hullámok épp úgy táncolnak, ahogyan mi, visszahúzódnak és előre törnek, hogy találkozzanak a parton a homokkal.

Végül nem egy számot táncoltunk végig, hanem sokat, az összeset, az egész éjszakát. Nem akartam, hogy vége legyen, azt akartam, hogy tanítson még, hogy mutasson még többet. Magából is. Éppen kigombolni készültem Roberto ingének utolsó gombját is, amikor a barátnőim fejbe vágtak egy párnával, én pedig felébredtem. Fogalmuk sem volt, hogy életem legszebb álmát szedték darabokra.

Hát, ennyi volt. Két órával később már a repülőtéren várunk a beszállásra. Velem még mindig forog a világ, mindenhol a mosdó jelet figyelem, hogy tudjam, hova kell futnom, ha rám jönne a rosszullét. A fullasztó, falak közé szorult levegő se segít rajtam, alig tudok lélegezni. Komolyan nem értem, a barátnőim hogy a fenében vannak még mindig talpon. Habár, most, hogy ülünk, ők is kezdenek megzuhanni. Egymásra dőlve próbáljuk feleleveníteni az előző estét. Apró puzzle darabokként ragasztjuk egymáshoz a megmaradt pillanatokat, és a másnaposság mellett egyre jobban úrrá lesz rajtunk a post-vacation blues. Az egyik barátnőm elindítja a telefonján az Ahora Quien-t Marc Anthonytól, és megegyezünk, hogy Kubától nem  lesz egyszerű megválni. Hiányozni fog ez a különleges karibi világ, persze, azért jó lesz visszakapni a kényelmes, modern életemet is. Az internetet, például.

Az internetről jut eszembe, hogy tegnap este óta rá se néztem a telefonomra, pedig már biztosan nagyon keresnek az otthoniak. Megnyitom a galériát, hátha segít emlékezni. Gondolom, tele van a tegnap este készült szelfikkel, és tényleg, többszáz új fotót találok, és akkor majdnem lefordulok a székről, ugyanis ott van a tetőterasz, meg én is a királykék a ruhámban, Robertóval az oldalamon.

Két olvasatlan üzenetem is van. Az egyik a vőlegényem, a másik pedig Roberto. Mindketten jó utat kívánnak, és mindketten várnak vissza. Ráadásul, utolsó emlékeim szerint, Roberto nem is tudja a számom.

Kikapcsolom a telefonom, becsukom a szemem, és hátradőlök a széken.

Bassza meg, kurva sok volt a mojito…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: