Fiatal voltam, huszonéves. Tele világot megváltó tervekkel, álmokkal. Nyitott szívvel mindenre, ami a világból érkezik hozzám, legyen az a zene vagy a színpadi szereplés. És akkoriban még megérintett a múlt.
Gyakran eljártam az akkori Felszab térhez, a Duna utcába egy zsidó nénihez. Mária volt a neve. Ebédet hordtam neki a közeli hivatalból, pénze kevés, a magánya annál nagyobb. A férjét megölték a háború idején.
– Auschwitz – suttogta, amikor először kérdeztem, és lehajtotta a fejét. – Szürke napok fekete gyászszegéllyel hímezve.
Amikor megérkeztem hozzá, kinyitotta az ajtaján a keskeny kémlelőnyílást, és megnézett magának. Tetőtől talpig. Nem nyílt ki másnak az a kis ablak, csak a postásnak és nekem. Gyanakodott mindenkire, nem bízott senkiben. Mennyi fájdalmat őrizhet hangtalanul, csak erre gondoltam.
Egyetlen szoba, és egy beugró a falban, konyhának sem merném nevezni, a falba épített polcon porceláncsészék, aranyszegélyű tányérok sorakoztak.
Minden látogatásomkor kitett néhány apró üvegpoharat az asztalra, a fehér csipketerítőre. Tojáslikőrrel koccintottunk. A szájához emelte, ízlelgette, aztán csettintett a nyelvével.
– Mindig csak veled iszom, lányom, a postással nem lehet. Még félreértené – nevetett fel hangosan.
Ezüstös tincsekre emlékszem, a kézfeje hófehér, vékony, kék erek futottak rajta. Nyolcvan évesen is hetente eljárt egy közeli fodrászhoz, berakatta a haját. Hullámosra kérte, mint amilyen fiatal korában volt. A háború előtt.
– Nem állt meg az élet, lelkem – mondta egy nap –, gyűröm magam alá a sorsot, kijátszom, becsapom az éveket. Eddig még sikerült.
Akkoriban hosszú, barna hajam volt, a fenekemig ért. Felfogtam lófarokba, vagy kontyba tekertem a fejtetőmön. Egy nap az ujjai közé fogott egy fürtöt, közel emelte a szeméhez, hunyorogva nézte.
– Szép a hajad, vastag, sűrű. Miért dugdosod? – nézett rám szemrehányóan. – Mutasd meg a világnak! Hadd ragyogjon a napfényben, kapjon bele a szél, kócolja csak össze! Anyámnak a térdéig ért, nem szégyellte.
A szobájában őrizgette a relikviákat, amelyek a férje után megmaradtak. Egyszer megmutatta nekem. Az apró rézkulcs fordult a zárban, megreccsent a sötétbarna szekrény ajtaja. Erősen húzni kellett kifelé, évek óta nem nyithatták ki. A polcokon, több rétegben egymás fölött, régi rádióalkatrészek hevertek, kopottak voltak.
– Ez volt a munkája – suttogta, mintha féltve őrzött titkot árulna el. – Érdekelte minden zörgős vacak, apró, fényes darabka. Ha összerakta végül, mintha varázslat lenne, megszólalt benne a világ. Hallgattuk a zenét, táncoltunk rá itt, a szobában.
Leporoltuk őket. Egyenként rakosgattunk vissza mindent a szekrénybe, aztán kulcsra zártam. Emlékek. Meg ne szökjenek!
Hetente takarítottam nála. Ha nem pontosan a helyére tettem vissza valamit, az apró poharakat, a porcelán nippeket, odalépett mellém, finoman igazította meg a millimétereket.
– A dolgoknak helye van az életünkben, drágám! Jól érzik magukat ott, ahol vannak. Nem szabad őket hosszú időre elmozdítani.
A szobája falán cirkalmasan díszített, aranykeretbe foglalt festmények lógtak. Megfeketedett réteg rakódott rájuk, néha alig volt kivehető a szín.
– Mózes a kőtáblákkal – mondta –, az meg ott Ráhel, fia született. Nekünk nem volt gyerekünk. – A képeken összekuszálódtak az ecsetnyomok. Én nem láttam semmilyen alakot, ő viszont tudta, hogy ott vannak.
Mária néni. Minden szavát, mondatát őrzöm. Az utolsókat is. Ott csengenek a fülemben, segítettek túlélni.
– Győztes vagyok, drágám! Én visszajöttem.