– Elengedem a haragot, elengedem a félelmet, elengedem a dühöt – mantrázza félhangosan a szürke kanapén ülve. Átkozottul fázik.
A húszas éveiben járó nő testét mérgek eszik, a lelkét darabjaira törte a betegség. Pizsama, köntös és a puha paplan, ebből áll a délelőttje. A fájdalom állandó, tompa, gyenge, de ott van. Behunyja a szemét.
– Elengedem a haragot, elengedem a félelmet – morzsolja a paplan csücskét. Nagy levegő, orron be, szájon ki. Megpróbálja kifújni a rossz dolgokat, ahogy az a tucatnyi természetgyógyász tanácsolta neki, akiket az anyja szabadított a nyakára. Lassan már olyan a lakása, mint az átjáróház, mindig jön valaki. Blokkot oldani, szellemgyógyítani, előző életekben kutakodni. Hogy hisz-e benne? Szeretne, de nem megy. Az anyja viszont nem képes leállni, gyógynövényekkel, füstölőkkel, ásványokkal pakolta tele a kis lakását, ráadásul még oda is hívott valakit, hogy állapítsa meg, milyen vízerek és káros zónák húzódnak a lakás alatt.
– Mármint három emelettel alatta – próbált érvelni, vagy legalábbis jelezni, hogy ez már neki is sok, de az anyja konkrétan megsértődött. – Ha egy ilyen bagatell dolog miatt akarsz meghalni, kislányom, akkor tessék, nyugodtan – húzta fel az orrát, mire Réka sóhajtott egy nagyot. Végül is nem abba fog belehalni, hogy fél méterrel odébb kell tolni az ágyat. Igaz, hogy így nem fér el az éjjeliszekrény, de az aprócska szobában most már amúgy is felesleges a kettő. Az anyja meg legalább életében először anyaként viselkedik. Levest főz, borogat, simogat. Réka nem így nőtt fel, de sokáig nem is gondolkodott ezen. Csak most, hogy már nem dolgozik, hogy van ideje. Hogy nincs ideje.
– Májrák – közölte bársonyos hangján a diagnózist a belgyógyász egy ködös októberi reggelen. A kórház csendes volt, a fájdalom akkorra már állandósult, és a lány a lelke mélyén érezte, hogy fél. A kórház bocsánatkérőn csendes volt és félelmetesen hideg. Halk léptekkel suhantak az emberek a folyosókon, a betegek köntösbe és reménybe burkolózva, a nővérkék a műszak, az orvosok az adminisztráció végét várva. Mindenki bujkált. Ki a betegség, ki az ágytálak, ki a papírhalmok elől.
– Egy a húszezerhez – mondta még a sármos-borostás fiatal orvos, aki borostyánszínű szemeit le-lesütötte. Mindene megvolt és most semmije sincs, gondolta Réka úton hazafelé. A villamos unottan zakatolt és a nő arra gondolt, hogy vajon mikor lesz vége. Az ablakra lehelt, majd a közepébe szívecskét rajzolt. Pár másodperc, ennyi volt, eltűnt a varázs. A rák viszont maradt. Jött a műtét, a terápia jeges-fémes rémülete, a hit, a hitetlenség, a remény, a reménytelenség. Minden változott, egyvalami megmaradt. Az élet. Hogy meddig? Arra még a latin szavakkal dobálódzók sem tudták a választ. Százalékok, esélyek, tippek, az őrjítő bizonytalanságban az anyja szeretete volt az egyetlen biztos pont. Bármit megtett volna érte.
– Harmincnyolc, harminckilenc – sorakoznak a kihullt hajszálak. A háborúban veszteségekkel is számolni kell. Mióta nem dolgozott, megismerte a házat, ahol élt. A kínais dobozokkal éjfélkor hazaeső lányból egy otthonülő, fáradt nő lett. Tűsarkú és long island iced tea. Stop. Üdv nyuszis mamusz és máriatövis tea. De ebben is volt azért valami jó. A fájdalom nem vészes, bár állandó. A szomszéd srác menetrend szerinti élete, reggel hétkor Carson Coma. Nem tolakodóan, de mégis átkúszik Réka lakásába a dallam. Hétfőn veszek egy csónakot, kedden úszok egy jó nagyot. A dallam tapad, a tea kihűl, csengetnek. A szürke-fehér csendbe beront a vörös. Az anyja. Két nagy szatyorral érkezik, nyomában egy angyalarcú teremtés.
Az anyja a konyhába vonul, ők ketten az aprócska hálószobába mennek. Úgy ülnek le egymással szemben, mint régi barátnők, mint cinkos tinik, akik tarotkártyát vetnek majd és titokban megisznak egy egész pohár csokilikőrt.
– Miért én? – teszi fel a kérdést a fehér ruhás lánynak.
– Tele vagy haraggal – néz a szemébe a lány, de Réka nem akarja ezt hallani. Sokszor az igazság pofon vág. Réka nagy levegőt vesz, és hogy megnyugodjon, a haját csavargatná. Ha lenne még. Önkéntelenül is a füle felé nyúl, majd mikor észreveszi magát, leteszi a kezét.
– A máj a düh székhelye. Ide gyűlik a harag, a félelem, az irigység, a stressz. Amíg nem tudsz megbocsátani másoknak és magadnak, addig nem fog működni – közli száraz szeretettel a lány. Nem babusgat, nem ítélkezik, magnóliaillata szép lassan teríti be a parányi szobát.
– Nem hiszem, hogy ezen múlna. Egy egyszerű döntésen. Ha most azt mondom, hogy megbocsátok mindenkinek és magamnak is, akkor eltűnik? – eltorztul az arca egy pillanatra, de észbe kap, és nyugalmat erőltet magára. Ha már a lelkében tombol valami megmagyarázhatatlan.
– Ha csak mondod, akkor nem. De ha így is érzel, akkor lehetséges. Ha megbocsátasz, a harag elolvad, mint jég a hó alatt – mondja a szőke lány, aki Réka szemében egyre fiatalabbnak tűnik. Olvadó vaj illata szökik a szobába, a lány Réka kézfejére teszi a kezét. Az egyik puha és meleg, a másik érdes és hideg. Találkoznak, változnak.
– Hogy tudnám megbocsátani, hogy elhagyott? – gördül le egy könnycsepp az arcán. – Az esküvőt terveztük, csodás házat építettünk, gyerekeket terveztünk. Az ilyet nem bocsátja meg az ember. Mert nem, és kész. Az ilyet nem lehet máshogy nézni, csak így. Mert tönkretett, mert nélküle céltalanná vált minden.
– Csak engedd el! – próbálkozik újra a lány, Réka pedig összeszorítja a száját, behunyja a szemét és kizárja a külvilágot. Egy jól ismert dalt dúdol tovább: Minden egyes héten ugyanez, semmi kedvem nincsen semmihez. Úszni sose tanulok már meg, hiszen hajóroncs vagyok érzelmileg.