Lézengő férfiak a híd alatt. Néhányan mintha ébren aludnának. Ruhakupacok, szőnyegek, régi bútorok közt előbukkanó csontsovány végtagok, nehéz eldönteni, kihez tartoznak. Az utcai lámpák sárga fénye és a soha-nem-csituló motorzaj a szürkületben tompítva jut csak le a vízhez. A híd alatti sötétből kitekintő szempárok fénye is tompa. Nem keresnek semmit, gazdájuk nem tart sehová.
A fent hömpölygő tömeg viszont siet: lehajtott fejű hivatalnokok hazafelé, ápolónők és buszvezetők az esti turnusváltásra igyekeznek. Nem jó ilyenkor az utcán lenni. Hamar esteledik, hideg van, leül a szmog és amióta a tálibok újra hatalomra kerültek, állandó a razzia az utcán. Az amerikaiak kivonulása óta akadozik az áramszolgáltatás is, és bármikor sötétbe borulhat az egész város.
Kecskeszar, rohadt gyümölcs és csatornaszag keveredik a folyónál. A híd alatt kis tüzek gyulladnak, majd rögtön kialszanak. Egy pillanatra láthatóva válik egy melegedő bádogkanál, és mögötte sóvárgó, sárga arc. Majd újra sötétség.
Géppuska-sorozatlövés, kutyaugatás, és kiabálás hallatszik a sarokról. Fegyveres tálibok három magatehetetlen alakot rángatnak fel a földről, és tuszkolnak a terepjáró platójára. A régi amerikai katonai bázisra viszik őket, ami már egy ideje kórházként működik.
Bilal Ahmad ekkor végleg eldönti, hogy innen mennie kell.
Rettegve kapkodja össze cuccait, és siet a lépcsők felé, hogy minél hamarabb váljon láthatatlanná az utcai tömegben. Korábban fülest kapott egy havertól, hogy több nagykövetségi lakás maradt szabadon az orvosi egyetem környékén. Ötnapi bolyongás után végül egy raktárszerű kis lukat talál egy fűszerüzlet hátsó udvarán. Éjjel szökik be, a szomszédos háztetőkről ereszkedik az udvarba. Egy zacskónyi motyót visz csak magával és pár kartondobozt. Jó lesz fekhelynek. Amíg van anyag, meg némi étele, nem kell kimenni, nehogy feltűnést keltsen.
Aztán hosszú sötétség.
Ismerős helyen ébred, bár először nem érti pontosan, hol van. Emlékfoszlányai apránként találnak csak rá: tálibok törik fel az ajtót, éles elemlámpával az arcába világítanak, ő a földön fekszik és rugdosni kezdik.
Most meg itt, ezen a foltos matracon.
Fejéhez kap, és megállapítja, hogy haja leborotválva, és pizsamaszerű, szakadt ruha van rajta. A mozdulattal villámcsapásként hasít bele az elviselhetetlen fájdalom. Csípőlapátja, válla, bordakosara, mind egyszerre sajog.
Tehát újra elvonón, most már negyedszerre.
Vajon a veréstől fáj most ennyire?
Vagy megint elfogyott a metadon, és akadozik a gyógyszer utánpótlás?
Egyszerre lesz baromi dühös, és elkeseredett.
Körbenéz a kórteremben: több tucat hozzá hasonló, szerencsétlen, rozoga test nyöszörög a szomszédos ágyakon. Némelyiket a híd alól, látásból ismeri. Szólongatja őket, de nincs válasz.
Ötödik nap a kórházban, ebéd.
A rizs megint zsizsikes, de legalább napi egyszer tényleg kap meleg ételt. Az első pár nap a fájdalmas ébrenlét és a rémálmok határán telik, végig a matracon. Most tud először talpra állni. A fiú szótlanul jön-megy a folyosókon. Enyhe időben az udvarra is kimerészkedik, mert jóleső az amúgy ritkán érkező őszi napsütés. Gyógyítja a sebeket a fejbőrön.
Aztán újabb két nap fájdalmas szenvedés.
Már nyolcadik nap. Terveket sző: Szabadulni kell innen, hiszen ez kibírhatatlan. Gyakorlatilag mindenét elvesztette az utóbbi egy évben, most meg a szabadságát akarják elvenni tőle. Társakat gyűjtene, csak túl sok a leszakadt drogos. Némelyikük már letöltötte a szokásos hat hetes elvonó felét, de még mindig a matracán fetreng. Az ilyenekkel nem lehet tervezni.
Tizennegyedik nap. A tálibok most már három, egymást követő reggel rontanak be a kórterembe, egy-két golyót a falba eresztenek, és levizelik azt, aki nem tápászkodik fel az ébresztőre.
Tizennyolcadik nap. Az erőre kapott betegek már az ebédlőben esznek, így Bilal is lent ebédel.
Sorban állás közben hirtelen kiszúr a pult túloldalán egy felügyelet nélkül hagyott kést. Gondolkodás nélkül a pult mögé ugrik, és a kést nadrágja szárába rejti. Szíve hevesen dobog, pedig úgy tűnik, az ajtóban őrködő tálib figyelme az imént elkalandozott. Ebéd után, kifelé menet azonban érzi, az őr csak rá vár az ajtóban. Ahogy közeledik felé, egyre jobban remeg. Szeretne feltűnés nélkül visszamenni a kórterembe, mert tudja, hogy a menetrendszerű elvonási tünetek megjelenéséig már csak tíz perc van hátra. Jobb lenne, ha a matracán érné az égető fájdalom.
A kijáratnál várakozó őr gépfegyverét Bilal mellkasához szegezi, majd int vele, hogy az udvar felé vegye az irányt. A kihalt folyosón csak ketten vannak. A fiú egész testében remeg és az őr előtt botladozik. Félelmét felülírja, hogy érzi, perceken belül újra eléri az elviselhetetlen fájdalom, ráadásul nem jutott el a matracáig. Józan ítélőképességét még az ebédlőben, a sorban álláskor elvesztette. Most már végképp nincs visszaút: vesztenivalója sincs sok.
Hirtelen mozdulattal előrántja a nadrágjába rejtett kést. Teste íjként feszül meg, és karját a mögötte lévő tálib hasa felé lendíti. A fiú irányt vét, így ellenállás nélkül zuhan a földre. A kés pár métert siklik, és koppanva megáll egy küszöbnél. Bilal füle zúg a meglepettségtől és az őt elöntő fájdalomtól, majd iszonyú erejű dörrenést hall.
A fájdalom oldódik, a fülzúgás is csitul, és Bilal Ahmad egy tükörsima, egyre növekvő, mélyvörös tócsa közepén végre megtalálja a szabadságát.