Amikor a tanárnő telefonja – koncentrációját megtörve – váratlanul megszólalt, és a keze lecsúszott a fogásról, két dolog jutott az eszébe, és egyik sem az volt, hogy hatszáz métert eshet az Ördög Tornya nevű bazaltszikláról. Minden szabad mászó számára egyértelmű: mindegy, hogy hatszáz vagy hatvan métert zuhan, a végeredmény ugyanaz, sikoly és csattanás, csak a sikoly hossza változik.
A második dolog, ami eszébe jutott, az volt, hogy ez a helyzet egyszer minden olyan emberrel megtörténik, aki védőfelszerelés és biztosító nélkül mászik. Ilyenkor a teremben begyakorolt, reflexszerű átfogásokon múlik, hogy ez szó szerint egyetlenegyszer történik-e meg, vagy lesz még esélye újból hibázni.
Ami igazán nyomasztóan furcsa, hogy az első gondolata nem az volt, hogy most bizony meghalhat, hanem, hogy a szikla alján szétkenődve nem fogja tudni teljesíteni a szponzori szerződésében előírt kötelező szelfit a málnaízű koffeines energiazselével, legalább 96%-ban olvasható márkajelzéssel. Elhatározása szerint amúgy is ez lenne az utolsó termékmegjelenítése, csak mondjuk nem pont úgy képzelte el a befejezést, hogy lezuhan.
Korrigált, mászócipőjével pont elkapott egy peremet, a csúszás megakadt, így a másik kezének két ujját be tudta feszíteni egy repedésbe. Kifordult, hátával a sziklához csapódott, valami reccsent, remélte, hogy a törhetetlennek nevezett nyomorult telefon az, nem pedig a csontjai. A könyöke megfeszült, hüvelykujjában egy ín a terhelhetősége határáig nyúlt, majd kicsúszott a résből, de a mutatóujja kitartott. Éveken át edzett, hogy egy ujjal is meg tudja tartani a súlyát, így néhány pillanat múlva fogást talált a másik kezével és újból visszatapadt a sziklafalra.
Milyen nagyszerű, hogy elérte a harmincháromezer követőt, hiszen így a legmagasabb kategóriájú mászócipőt kapta támogatásnak! Az a cipő, amit tanári munkájának szűkös anyagi kereteivel megengedhetne magának, nem lenne elég egy ilyen mutatványhoz. Már a sziklák között heverne összetörve, és senki sem tudná megkülönböztetni a mászómellényébe pakolt málnazselétől, valamint nem lenne a tizenegyedikes fiúknak jó fej testnevelő tanára.
Barátja és mászótársa ajánlotta be a gimnáziumba, amikor korábbi állásában, az ipari alpinizmusban annyira megcsömörlött a hímsoviniszta megjegyzésektől, hogy szabadidejében nem tudott mászni már az undortól, nemhogy szabadon, de karabinerrel, beülővel, kötelekkel sem. Minden fogásnál fásultságot érzett, fókuszt vesztett, mind gyakrabban esett le az edzőteremben a falról, igazi sziklákra meg már ki sem ment.
Az egyik ilyen zuhanás után csukott szemmel feküdt a hátán a szivacsszőnyegen. Nevetést hallott, és amikor kinyitotta a szemét, egy annyira tipikus hegymászót látott maga felett állni, hogy ő is nevetni kezdett.
– Mit írjunk a sírkövedre? “Lezuhant hat méterről és belehalt, annyira ciki volt?” – kérdezte a férfi.
Szakállal minden férfi jóképűbb, ennek a fickónak meg még mosolygós szeme is volt.
Sosem tudta meg, hogy néz ki szakáll nélkül, mert épp függőben lévő kapcsolatuk nyolc hónapja alatt a srác kategorikusan tiltakozott a borotválkozás ellen, mondván nemsokára megy a Nagy Hegyre, ott nem borotválkozik senki, ő meg hülyét kapna a növekvő szőr viszketésétől. Közös lakásukban volt egy gyerekkori farsangi fényképe a hűtő ajtaján, ahol a Delta főcíméből ismert sarkkutatónak öltözve nem sok látszott az arcából, de amúgy is ritkán lehet egy kölyökarcból a leendő férfi jóképűségére következtetni. A tekintete azonban már azon a képen is nevető volt.
Az összenevetésből beszélgetés lett, közös mászás, először bent a mászófalon, majd kint, valódi sziklákon, egyre kevesebb felszereléssel, kötelek, vasak, sisak nélkül és ahogy a biztonság fogyott körülöttük, úgy nőtt közöttük a bizalom.
Amikor a férfi végül tényleg megkapta a lehetőséget a Nagy Hegy megmászására, beajánlotta a lányt maga helyett az iskolába, ahol testnevelést tanított, és bár a lányban volt kétség, hogy szót ért-e majd a tizenévesekkel, elég könnyen sikerült lenyűgöznie őket, amikor az első helyettesítő órán annyit húzódzkodott egy kézzel, mint az osztály legerősebb sráca kettővel.
A diákoktól jött az ötlet, hogy regisztráljon az Instagramra, ahol szabad mászó pasiból is kevés van, csajból pedig egy sem. Hamar megtalálták azok a cégek, akik szívesen adtak rá felszerelést és népszerűsítették általa a termékeiket.
A hegymászóval az utazása idejére felfüggesztették a kapcsolatukat, nevettek rajta, mennyire találó ez a kifejezés rájuk, mászókra.
– Most sem írjuk a sírkövemre, hogy lezuhant hatszáz mérettől és belehalt, de nem tudjuk, melyik ő, és melyik a málna ízű energiazselé. – mondta ki félhangosan és visszapörgette, hogy mikor is lett a szponzorok támogatása teher és kínos.
Az még rendben volt, amikor szigorú szerződésekben rögzítették a termékek megjelenítésének mértékét és rendszerességét a közösségi médiában, de amikor elkezdték erőltetni, hogy egyre nagyobb felületet mutasson be izmos testéből, mert arra több reakció érkezik, akkor nosztalgikusan gondolt vissza arra, hogy ipari alpinistaként kifejezetten sok védőfelszerelés és ruházat volt számára előírva.
– A strandon is ennyi látszik belőled, kisanyám – mondta az egyik gyártó pszichopata termékmendzsere –, de ha nem akarsz mindenkinek levetkőzni, elintézhetjük egymás között is…
A sziklamászástól kemény tenyerével igen nagy pofont tudott neki adni. Amikor rávágta az ajtót és kiviharzott az irodából, esküdni mert volna, hogy a hölgy kollégák tapsolnak.
Akkor határozta el, hogy ez lesz a legutolsó szponzorációtól terhelt, nem-szabad szabad mászása. És hát majdnem szó szerint ez lett. Az Ördög Tornya hatszázhatvanhat méter magas, nomen est omen, alig volt hátra már a tetejéig.
Száműzte a gondolataiból a rohadék menedzsert, a diákokat, az energiazselét, a hegymászó pasit és csak a fogásokra fókuszált, sérült ujjakkal kétszer olyan óvatosan kellett kezelnie őket.
Kinyúlt, lépett, fogott, felhúzta magát, egyensúlyozott, ismételte, amíg egy utolsó húzással fel nem ért a szikla tetejére.
Posztolta a kötelező szelfit a törhetetlen telefonnal, a koffeines málnazselé márkája legalább 96%-ban látszott, majd lehajította a szikláról, utána vágta a telefont is.
– Milyen jó, hogy a középső ujjam nem sérült! – és felmutatta a távolban ülő seggfejnek.