novella

Karig Luca Sára: Napi rutin

Az én legfőbb kéjpíájom most a kutyakaki! Hahaha. Mit szólna ehhez a főnököm? A séták során legalább napi kettő, de inkább három a tuti. Hogy elkerülhetők legyenek az otthoni balesetek. De ma még nem volt egy se...

Huh, este fél nyolc. Lassan tizenkét órája fel sem keltem a gépem elől. Jó húzós ez a hét, de már nincs sok ebből projektből, valahogy csak kibírom. Sajog a nyakam is már, a szemem vibrál. Pont itt az ideje tartani egy kis szünetet!

– Gyere Zokni, megyünk az esti sétára! – Jaj ne, csöng a telóm, megint munka.

– Jó-jó, rendben, máris küldöm! – Csak egy e-mail, öt perc az egész. Aztán egy fél óra séta bele kell, hogy férjen. Ennyi időre hagyjon már tényleg mindenki békén! Utána majd még visszaülök a géphez, befejezni a mai maradékot…

Jaj ne, mi ez a csámcsogás?

– Gabi, neeee, most adtál neki kaját?? Épp le akartam vinni gyorsan sétálni, pont most adtam szünetet magamnak is. Ki van időben koppra számolva.

– Ne mondd már, hogy ez is baj, csak segíteni akartam! Nyugodtan leviheted tíz perc múlva is, ha megette – mondja Gabi, anélkül, hogy bármi megértést érzékelnék a hanglejtésében.

Ja, hogy nyugodtan levihetem? Pff, kösz. Akár nyugodtan levihetné ő is, ha már itt tartunk. Ha már átírta a tervem. De persze ezt meg nem mondom… hülye vagyok, hogy ilyenkor mindig én alkalmazkodom. Aztán meg robbanok később, egy-egy apróságon. Most pár hónapja ez a kutya-téma jól kihozza ezeket a súrlódásokat. Főleg így, éjjel-nappal együtt, összezárva. Lehet, hogy én reagálom túl? Na, de legalább jó téma lesz ez a pénteki terápiánkra… Csak győzzem addig észben tartani! Munkával van folyton tele a fejem.

– Gyere Zoknikám, remélem nem fogod kihányni a vacsit! – mondom neki, ahogy kilépünk a lakás ajtaján. – Gyakoroljuk be kicsit, amiről azokat az oktató videókat néztem! Muszáj már ezt a pórázon sétálást rendesen megtanulni, mert lassan tövestül téped ki a karom. Elég hülyének fognak mondjuk nézni az utcán, haha, sebaj.

Csak érjünk ki a társasházból, aztán indul a tanulás!

– Gyere, egy-két-há erre, majd gyors irányváltás, csak hogy szokjad, nem mindig arra megyünk, amerre te akarod. Zokókám, erre, gyere, gyere, hopp! Most erre, gyere, gyere! Jóóóóóólvan – legalább már rám néz közben –, üüügyeskutya – jön a jutifalat.

Egész jól megy ez most, de már kezdek elszédülni. Ez a parkolóőr is elég furcsán néz.
– Gyere Zokó, menjünk egy kicsit egyenesen – elindulunk a Duna-part felé.

KPI, azaz key performance indicator, fő teljesítménymutató. Tényleg csak munkával van már tele a fejem, ha még séta közben is ez jut eszembe. Ezt tanítjuk az ügyfeleknek, meg kell határozni, hogy mi az, amin vissza tudják mérni egy-egy projekt, vagy kezdeményezés sikerét. De hát mit nekem éves bevétel növekmény, ügyfél-elégedettségi ráta, vagy piaci részesedés! Az én legfőbb kéjpíájom most a kutyakaki! Hahaha. Mit szólna ehhez a főnököm? A séták során legalább napi kettő, de inkább három a tuti. Hogy elkerülhetők legyenek az otthoni balesetek. De ma még nem volt egy se… Biztos Zokni is érzi ezt a nagy munkanyomást, ami hát nem tesz jót az egészségnek, felborítja a bioritmust.

– Néééézd, Anyuuuu! Ott egy vauvau – haha de cuki kisgyerek. Anyuka is elég menő így egyedül egy babakocsival, meg egy totyogóssal.

– Gyere Zokni, menjünk közelebb, hátha az izgalomtól megjön az ihlet!

– Gyere, megsimogatod? Nem bánt, sőt, nagyon szereti a gyerekeket, ő is baba még, csak 7 hónapos.

– Jjujjujujjj, hihihi, Anyuuu ezt otthon elmesélem Apának! Megsimiztem egy vauvaut.

– Na gyere, Zoknikám! Nagy küldetésünk van még mára! – szólok először a kutyához, aztán fordulok az emberekhez.

– Megyünk… viszlát, minden jót!

– Ó, bazdmeg – mondja a szembejövő srác pár perccel később, ahogy dupla tappanccsal felugrik rá édes drága négylábúm.

– Bocsi, bocsiiii, egy kicsit még neveletlenek vagyunk! – Jézusom, én meg mit mondtam?? Olyan vagyok, mint az újdonsült anyukák, akik többes számban beszélnek magukról, meg a gyerekükről. Még jó, hogy nem hetekben számolom az életkorát… Gabi hogy röhögne most rajtam. Ezt hallgatnám napokig.

– Zokó, gyere! Jön szembe még egy játszópajti, haverkodjunk kicsit mindketten, ahogy illik!

– De édes, milyen fajta? – Tudom én már, hogy így kell ezt kérdezni, hogy ne bántsam meg a fajtatisztaságra rendkívül büszke és érzékeny kollégákat, még ha kiköpött keveréknek is tűnik a kutya. A múltkori néni például kikérte magának:

– Dehogy keverék! Hát Dzsesszi egy díjnyertes angol szetter! Méghozzá nem is akármilyen, trikolor!

Már a negyedik kutyája ugyanebből a fajtából. Én kérek elnézést. Biztos az egyéniségükért szereti őket.

Szóval néha benézem, na, ezeket a kutyafajtákat. Van ez így. Zokniban van mindenféle állítólag. De ami ezt a kutyagazdi etikettet illeti, fő a biztonság. Elvégre jó lenne beilleszkedni ide a helyi, újlipótvárosi kutyatársadalomba. Ki tudja, mikor hagyom otthon a kakis zacsit, vagy mikor rágja szét Zokni valaki másnak a labdáját a futtatóban. Jól jön egy-két plusz kredit a szívességbankban. Főleg, hogy hát Gabi nem az a nagy haverkodós fajta, kell némi ellensúly. Zoknit már ismerik, szinte jobban, mint minket, gazdikat, fenn kell tartsuk a renoméját.

Na, ezaz! Ezaz! Ismerem már ezt a hátgörbítést.

– Igeen, ez aztán az eredmény, KPI teljesítve! Hát, holnap reggelig ezek után tuti nem lesz probléma, gyere Zoknikám, megyünk haza Anyához.

Gabi már a kapucsengőt hallva készülhet, tuti az ajtóban fog várni a tappancstörlő törcsivel, hogy segítsen. Mindig ilyen, ha rájön, hogy talán nem volt a legkedvesebb korábban, bűntudata lesz, és akkor hirtelen extrán segítőkész. Ismerem, mint a rossz pénzt.

– Na megvolt? – kérdi Gabi az ajtóban, kezében a kutyatörölköző.

– Meg!

– És nagy?

– Nagy!

Aztán cinkos mosollyal sandítunk egymásra, kapok tőle egy puszit az arcomra, és tudom, hogy bármilyen nehéz is néha vele, én őt pont ilyennek szeretem.

Leave a Reply

%d