A fiú majdnem elsírja magát, de igyekszik palástolni felindultságát és izgalmát. Tudja, most férfiként kell viselkednie, ezt elvárják tőle. Mély lélegzetet vesz, nyel egyet, majd utoljára átöleli anyját és testvéreit. Kezet csókol köztekintélynek örvendő, szigorú apjának, megvárja az atyai áldást, majd sarkon fordul és nagybátyja után indul. 13 évesen tisztában van vele, hogy az előtte álló hosszú utazás életének eddigi legnagyobb kihívása.
Apját, Vrata Pamperiszt többször elkísérte Moszkhopoliszból üzleti útjaira, pl. Korytzába, de az a szomszédban van a mostani úticélhoz képest. Ámbár a szülővárosát elhagyni és leereszkedni a völgybe még rövid távolságra sem veszélytelen. A porta az utóbbi évtizedekben vagy nagyvonalú, vagy meggyengült a központi hatalom: ez nem mindig világos a peremterületeken. Mindenesetre a váltakozó “húzd-meg és ereszd-meg” között engedélyezték a templomépítést, nem akadályozzák az Akadémia működését, sőt, még a nyomdaalapítás is lehetővé vált. Moszkhopolisz több tízezer lakosával, kövezett utcáival, újonnan épült templomaival, két kolostorral komoly gazdasági és kultúrközponttá nőtte ki magát. De Sztambul messze van és hiába a távoli porta engedékenysége, ha az nem tudja – vagy esetleg nem is akarja – megfékezni a helybeli kiskirályokat. Így a janinai Telepedenli Ali pasa janicsárjai újabban szabadon garázdálkodnak a környék rémületére.
Ioannisz Pamperisz úgy atyai, mint anyai ágon tekintélyes kereskedőcsaládok sarja. Legidősebb fiúként természetes, hogy mihelyst eléri az alkalmas kort, ami most van, vándorútra kel és elsajátítja a nemzetközi kereskedelem minden csínját-bínját. Anyai nagybátyja, Adam Ioannisz Gyira – vagy ahogy új hazájában nevezik, Johannes Adam, alias Ádám János – már az 1730-as években élt a karlócai béke kínálta lehetőségekkel, és a macedovlach kereskedők korai hullámával elvándorolt innen. Felhasználta a család velencei bankkapcsolatait, időközben saját kereskedőházat nyitott Bécsben és azóta is sikeresen tevékenykedik a két birodalom között.
Az ő inasaként fogja tehát Ioannisz kitanulni a szakmát. Gyors felfogása és ügyessége alapján alkalmasnak tűnik a feladatra. Mindkettőre rövidesen szüksége is lesz, mert nagybátyja tetemes árukészlettel utazik, ami önmagában is veszélyeket rejt. További nehezítő tényező, hogy a szállítmányt útközben többször is át kell majd rakni.
A közepes termetű, villogó szemű, értelmes fiú szemrevételezi a négy útrakész batárt: a poggyászt megemelhető egységekre bontott, gondosan és szakszerűen csomagolt gyapot, dohány, kávé, valamint Európában keresett keleti fűszerek teszik ki. Ádám János természetesen nem várja el rátermett, de mégiscsak kölyökkorú unokaöccsétől, hogy támadás esetén egyedül védje meg a karavánt. Övébe tűzött pisztolya állandó önvédelmi eszköz, amire már akadt szükség a múltban is. Ezen túl tíz fizetett fegyveres kísérő megy még velük. Komoly gyakorlattal, pontos tervezéssel és jó adag szerencsével sikerül is elkerülniük a kritikus pontokat. Az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak háborítatlanul megúszták a sarcoló janicsárokat, akiknek esetleg nem volt kedvük kétes kimenetelű közelharcba keveredni a fegyveres kisérettel. Ki tudja? Utólag végül is egyre megy.
Három nap alatt túljutnak a pasa fennhatósága alatti körzeten, és az Ochrid tavat megkerülve igyekeznek tovább Északnak. Eleinte dimbes-dombos a vidék, majd hegyek között gyönyörű tájakon vezet az út Shkupiba, azaz Üsküpbe, ami a Szarajevó-Drinápoly kereskedelmi útvonal mentén az Oszmán birodalom Európai területeinek egyik fontos köz- és csomópontja.
Ioannisz kapkodja a fejét a bábeli zűrzavarban. A bazárban felismeri a törököt, görögöt, albánt, de hall mindenféle más nyelveket, amiket nem tud beazonosítani. Helyenként ráköszönnek az otthonról ismerős ortodox templomok, közben rácsodálkozik a rengeteg mecsetre. Némelyekhez korániskola is tartozik. Derviskolostort eddig még sose látott. Nagybátyja szerint élnek még itt örmények, bolgárok, szerbek is. Ami teljesen szokatlan és új a fiúnak, azok a szefárd zsidók és zsinagógáik. De nem nagyon táthatja a száját, igyekeznie kell lépést tartani a magát remekül kiismerő, sietős nagybátyjával, mert félő, hogy különben elvész a sokszínű kavalkád forgatagában.
Ádám János magas, határozott, jó fellépésű, több nyelvet beszélő negyvenes. Jó helyzetfelismerési képességének, gyors reakciójának köszönhetően sikerül lefülelnie a zsebtolvajt, aki kihasználva a lökdösődést, ki akarta zsebelni gyanútlan unokaöccsét. Gyors sikerre számított, de Ádám János észrevette a gyakorlott mozdulatot, grabancánál fogva hátulról megragadja a tolvajt, megfordítja és magabiztosan ráemeli pisztolyát.
– Nem oda Buda, barátocskám! Engeded el azonnal, amit épp magadhoz vettél?! De sebtiben, mielőtt kilyukasztanám a bőrödet! Itt ma nincs préda. Szerencséd, hogy sietek, különben nem úsznád meg ennyivel.
Ijedtében a tolvaj mindent kiejt a kezéből. Ioannisz meglepetéséből felocsúdva gyorsan magához kapja az erszényét és nem győz hálálkodni nagybátyjának.
A bécsi kereskedő rátermett ember. Felmenői – ahogy a moszkhopoliszi üzletemberek javarésze – vagyonukat a kereskedelem mellett fuvarozással szerezték. Így tisztában van azzal, hogy a távolsági kereskedelem egyik sarkalatos pontja a biztos szállítás. Pontosan tudja tehát, hol lehet megpihenni, kinél célszerű lovakat váltani, mi biztonságos. Ezekre az ismeretekre az évek során a gyakorlatban tett szert, hisz΄ elég gyakran járja a sokhetes, kimerítő utat az óhaza és új székhelye között.
Következő állomás Zimony, ami elég messze van még, de az út odáig többnyire akadálymentes, sík területen vezet. Látnivaló nem nagyon akad, kicsit unalmas így zötykölődni – gondolja a fiú. Sokat kérdezni nem mer, majd szól János bácsi, ha valamit fontosnak tart.
– Na, vége a rázkódásnak! Ez itt a Duna. Elődeink a Fekete tengertől Budáig már 3-400 éve erre szállították a fát. Aztán jött a török uralom, ami hosszú időre véget vetett a kereskedelemnek. Nagy szerencse, hogy kiegyezett a két birodalom és mióta béke van, újra beindult a folyami fuvarozás. Nem is értem, hogy az osztrák kereskedők miért nem élnek a lehetőséggel. Isten ments, nem akarok panaszkodni, hisz΄ ez nekünk csak jó, de érthetetlen. Na, gyere már, vár a bárka és át kell még rakodni!
Ádám János, miután kifizette a karaván kisérőit, rutinosan dirigálja a gálya embereit, míg minden csomag megtalálja megfelelő helyét az alsó raktárhelységekben. Majd szemrevételezi a kajütöt és személyi poggyászaikkal mindketten elhelyezkednek.
A hajóskapitány jóarcú, középkorú horvát ember, folyékonyan beszél törökül, magyarul és németül. A legénység, azaz az evezősök, egyben alkalmi hordárok, különböző nemzetiségűek. A többi utas is beszáll: minden indulásra kész.
Hegymenet az út lényegesen tovább tart, mint fordítva. Ioannisz figyeli az evezők ritmusát, a gyakorlott ismétlődő mozdulatok megnyugtatóan hatnak rá. A zökkenőmentes, folyamatos haladás az ismeretlen környezet ellenére biztonságérzettel tölti el. Napközben, más dolga nem lévén, tanulmányozza nagybátyja árulistáit, szállítóleveleit. Ezek fontosak, mert a határátlépésnél ennek alapján vetik majd ki a kölcsönösen érvényes 3%-os vámot.
Közben visszagondol az otthoni világra. Szeretett vasárnaponként a Szent Miklós templomba járni. A hosszú szertartás alatt szívesen nézte a bejárattól balra lévő, életnagyságú freskót. Az ikonosztáz unalomig egyforma stílusú és élő emberre nem hasonlító szentjeihez képest a jóságos tekintetű öregúr szinte megszólal. Rókaprémmel szegélyezett kaftánjában, nagy fehér körszakállával kicsit mesebeli figurának tűnik. Anyja kiskorában gyakran magyarázta, hogy ez a nagy bajusza fölött mosolygó bácsi a falon a dédapja.
– Tudod, azért festették ide, mert ő építtette a bazilikát. Látod, a képen balra a templom előtt áll és mindkét kezével az épületre mutat. Vele szemben a padon ülő, idős ember pedig, aki jobb kezét áldásra emeli, Szent Miklós, a névadó. Az Úr még a Te jöveteled előtt magához szólította Hadsi Gyikát, így Te már nem ismerhetted meg!
A 25 évvel az ő születése előtt történtek ma távolinak tűnnek. Igaz, a Szent Miklós templomban azóta is évente megemlékeznek róla. Mint ahogyan az iskolákban is hálát adnak azért, hogy a tanárok fizetése mindmáig dédapja alapítványából kerül ki, amire a pénz egy velencei bankból érkezik. De 1760-ban most ő is útra kel, ahogy valaha apja, nagy- és dédapja. Vajon mikor tér majd megint vissza? És lesz-e olyan sikeres, mint felmenői?
Gondolataiból visszazökkentik a vízi események. A Dunán egyes szakaszain a folyami sodrás olyan erős, hogy az ár ellen nem boldogulnak egyedül az evezősök. Ilyenkor hol lovak, hol emberek vontatják a gályát, ami fáradtságos és meglehetősen lassú. A harmadik napon Ioanniszban szorongást kelt a hajóvontatók embertelen munkájának látványa. De nemcsak az. Mintha az alkonyatban a parttól emberek úsztak volna a hajó közelébe. És felfedezni véli egy idegen csónak körvonalait is. Vagy csak képzeleg?
Már lefeküdni készülnek, amikor mindketten furcsa neszre figyelnek fel. Ádám János magához ragadja mordályát, amikor a bárka peremén, mintegy vezényszóra egyszerre 6-8 fej bukkan fel, mindegyik szájában egy-egy handzsár. A kapitány kajütje szomszédos a moszkhopoliszi utasokéval. Ádám János átdörömböl neki. Hallják, amint a kapitány kirohan és riasztja a legénységet.
A támadók közben felmásznak a hajóra és szétszóródnak a kajütök, a fedélzet és a hajóalj között. Ioannisz nagybátyja határozott utasítására behúzódik az ajtó mögé. A berontó támadó gyakorlottan rúgja ki Ádám János kezéből a fegyvert, hátra tekeri a kezét, majd összeköti őket és rongyot töm a szájába.
A fiúnak egy pillanatra végigfut az agyán: valóban mesterséget akart tanulni, de mégsem ilyen áron! Vajon viszontlátja-e még életében szüleit és családját? Esetleg már most, ilyen fiatalon meg lennének számlálva órái? Ne adj Isten! Nem lett volna mégis jobb otthon maradni?
A támadó a fiút a nyitott ajtószárny takarásában még nem vette észre. Kutatna pénz, értékek után, de hirtelen dörrenés és rettentő ordítás hallatszik a fedélzet felől, így otthagy csapot-papot, kifordul az ajtón és előre rohan.
Ioannisz ekkor kiszabadítja nagybátyját, aki magához veszi pisztolyát, a fiú pedig a sarokban talált bottal felfegyverkezve követi kifelé igyekvő rokonát. A kalózok ezalatt megsebesítettek néhányat a legénységből, egyet le is szúrtak, de a kapitánynak sikerül lelőnie a vezérüket és végeznie egy másik támadóval. Pillanatnyi szünet áll be, a két front farkasszemet néz egymással. Ebbe a patthelyzetbe robban bele Ádám János pisztollyal a kezében.
– Úgy látom, fordult a kocka. Kétlem, hogy az urak biztos zsákmánnyal tudnának innen távozni, miután mi vagyunk többen és lőfegyver csak nálunk van. Azt gondolom, a kapitány úr nevében is elmondhatom: bár megérdemelnék és ezért minket minden bíróság felmentene, mégsem szívesen lőnénk halomra Önöket. Helyette üzleti ajánlatot teszek. A hátrahagyott handzsárjaik, késeik, egyéb fegyvereik és csónakjuk ellenében szabad utat, illetve inkább szabad úszást kínálunk a soha többé viszontlátás reményében. Nos?
A megcsappant létszámú, vezérüket elvesztett kalózok egymásra néznek, majd csalódott képpel, vonakodva beleegyeznek az üzletbe.
Közben a sebesülteket az utasok segítségével ellátják, a megölt matróz végtisztességével viszont várniuk kell, míg biztos kikötőbe érnek. További éjszakai meglepetéseket elkerülendő a kapitány alvás helyett elrendeli, hogy evezzenek tovább. Szerencséjükre telihold van és a most következő 20-30 km-en nem kell vontatni a bárkát.
Másnapra elérik Péterváradot és belépnek a Habsburg birodalom területére. Ádám János kifizeti árui után a csekély vámot és reményteljesen hajózik tovább Pest felé. Habsburg földön jobb a közbiztonság, innentől Bécsig újabb életveszélyes intermezzók nem fenyegetnek.