novella

Pecasz Leskó Éva: Covid contra Covid

Hosszas keresgélés után megtalálta a telephelynek legmegfelelőbb telket. Megvásárolta, és felépítették a raktárakat, vettek és béreltek is munkagépeket, lázas munkával teltek a napok. A költségek ugyan napról napra nőttek, de nyugodt volt, ha beindul az üzlet, minden rendben lesz. A külvilág problémáival nemigen foglalkozott.

A fák lombjai között átszűrődő napsütés gyengéden simogatta meg arcát. Rövidnadrágban s pólóban üldögélt a vén diófa árnyékában. Pár éve költöztek ebbe a kertvárosi családi házba. Madárcsicsergéstől hangos a kert, sűrű, sötét tuják magasodtak a kerítés mentén, mintegy kizárva életükből a külvilágot. Az udvar közepén feszített víztükrű medence. Jólesően nézett végig feleségén, aki reggeli frissítő úszását végezte. Testén három szülés után is megfeszültek az izmok, napbarnított, 25 év után is kívánatos. Az imént a nagyfia egy kávéval a kezében, vigyorogva ült le vele szembe és „Jó reggelt fater, itt a mai szakirodalom” szavak kíséretében hanyagul az asztalra dobta a reggeli újságokat. Még nem olvasott bele. Elégedetten nézett körül, ezt a kis birodalmat ő teremtette meg maga, és a családja számára. Zene ütemes lüktetése és a hangszóró bömbölése zavarta meg a békés csendet. Felnézve az emeleti szoba ablakára, mosolyogva állapította meg, középső fia is korán ébredt az éjszakai bulizás után. Pia, lányok, enyhe drog, nagy baj nem lehetett, mert féldél van, és már újrakezdődött „kamaszéknál” az élet. Olyan hirtelen nőttek fel, észre sem vette az évek múlását. Kész férfiak. De itt van még a kicsi, Ő még másképp ragaszkodik. Telve van szeretettel, őszinte kíváncsisággal. Néhány éve, amikor a harmadik fiuk is megszületett, azt tervezték, örökbe fogadnak egy kislányt. Másképp alakult. Azért jó lett volna egy kis copfos, cserfes kisangyal, aki csacsogásával veszi le a lábáról. Vett egy mély levegőt, jól van ez így, boldog és elégedett. Benne van az üzleti világban, két jól működő kereskedésük is van, az asszonnyal jól kiegészítik egymást. Már dolgozniuk sem kell, elég az üzleten tartaniuk a szemüket, az szinte már megy magától. „Jelentős megtakarításuk is van! Érdemes lenne újra befektetni azt!” – töprengett magában. Beugrott ő is a medencébe, felesége mellé úszott és megcsókolta. A befektetés gondolata tovább motoszkált a fejében, vacsora közben fel is vetette az ötletet. Az asszony tétován elgondolkozott, hezitált.
– Elégedjünk meg azzal, amink van.
– Eddig is a befektetések és az üzletek hozták a sikert. Itt van a három fiú, az ő jövőjüket alapoznánk meg – érvelt.
– Ebben igazad van, de ki tudja, hogyan alakul. Elegem van már a nyűgjeidből. Csak úgy magunknak szeretnék élni – mondta nehézkesen a nő.
– Végül is, mindig a jó ötletekből lettek a jó üzletek – erőszakoskodott tovább.
– Mindig csak a befektetés, elégedetlen vagy! De ahogy akarod!
Az asszony hangja idegenül és fagyosan csengett, saját maga előtt is titkolta, de már hosszabb ideje nem tudott mit kezdeni érzéseivel. Elege volt mindenből, legfőképpen a folyamatos aggódásból, agyalásból, a befektésekből, az üzletekből. Pedig korábban csodálta férje gyors észjárását, gondolkodását, és hitt a megérzéseiben is. Mára elmúlt. Elmúlt a fiatalsága is. Sok öröme volt a fiaiban, de volt valami hiányérzete is. Már semmi mást nem akart csak egy kicsit szabadabban élni. Többet törődni önmagával. Úgy érezte, megfáradt.
Néhány nap múlva egy üzleti vacsorára voltak hivatalosak a kisváros egyik luxuséttermébe. Bár nemigen szerették az ilyet, de olykor illett egy-egy meghívásnak eleget tenniük.
– Van egy üzletág, amit most jól fel lehetne futtatni. Elég húzós beruházással jár, amíg be nem indul, de van benne lehetőség – mondta egy ismerősük, két pezsgős koccintás között.
A Sors akarata, vagy egyszerűen szerencse, a férfi nem tudta volna megmondani. Előzőleg is volt bátorsága nagyobb összegeket befektetni, olykor kockáztatni is, de elég megfontolt és alapos volt, tetszett neki a felvetett ötlet.
– Vágjunk bele – mondta feleségének hazafelé
– Már megint kezded, nem alszunk rá egyet? Bár ahogy gondolod – tétovázott az asszony. – „A legnagyobb problémám most az, hogy már nagyon szorít az új cipőm” – karolt bele férjébe, mintegy elodázva a beszélgetést.
Másnap eldöntötték, és belevágtak. Megtakarításukat befektették, a bank is megadta a szükséges hitelt. A felesége nevére alapították az új céget. Hosszas keresgélés után megtalálta a telephelynek legmegfelelőbb telket. Megvásárolta, és felépítették a raktárakat, vettek és béreltek is munkagépeket, lázas munkával teltek a napok. A költségek ugyan napról napra nőttek, de nyugodt volt, ha beindul az üzlet, minden rendben lesz. A külvilág problémáival nemigen foglalkozott. Csak egyszer-egyszer ütötték meg a fülét a Vuhan városából érkező hírek. Majd egyre többször. Óvintézkedések, kijárási tilalom, karantén. Oltások, amelyekről a felesége hallani sem akart, sem akkor, sem később.
Két héttel később kórházi ágyon, három nap kóma után lélegeztetőgépre kötve, tompán és kábán, monoton, ismeretlen hangokra ébredezett. A kórterem üvegablakán keresztül meglátta magát, és feje felett az életben tartó gépeket. Letapogatta az ernyedt karjából kivezető csöveket és ráeszmélt, hogy a visszfényben saját szívgörbéjét látta. Fájdalmat érzett, orrnyergén mély, csontjáig hatoló seb – a lélegeztető szoros maszkjától. Cikázó gondolatok, lepergő filmkockák, félelem és pánik. Halálszagú fertőtlenítő, madarakat elriasztó felfestett varjak az ablaküvegen. Szerelmes sms-ek a feleségének, amelyek nem kaptak viszonzást. Magány és egyedüllét. Száguldó nővérek, orvosi csipogók. Átgondolt élet. Furcsa hiányérzet. Félbemaradt üzletek, pusztító gondolatok.
A kórházból a nagyfia vitte haza.
A férfi éjjel leizzadva, a telefon erőszakos csörgésére riadt. Apja szólt bele fuldokló, erőtlen hangon: – „Gyorsan gyere fiam, mert anyád…!” – a többit nem értette. Hazaérve feketére cserélte vakítóan fehér pólóját. A felesége odalépett hozzá, megérintette az arcát, és szerencsétlenül egymásba font szavakat préselt ki magából együttérzéseként. „Sajnálom. Nem vagy azért egészen közömbös a számomra” – és vállán érezte ugyan a felesége karját, de ölelésében nem volt erő. Lassan, nagyon lassan fogta fel a szavak súlyát, és csak később értette meg annak üzenetét.
A keresetlevél hosszú ideig az íróasztal jobb felső részén, az asztali lámpa mellett, borítékban hevert.
A vén diófa árnyékában, karosszékében ült. Az asztalon kávéscsészék nyoma, előtte egy újság a tegnapi hírekkel. Csikkekkel teli hamutál. Egy eltévedt varjú károgott a távolból, rekedtes hangja megzavarta a kertváros békés csendjét. Azt mondják – jutott eszébe –, a varjak a hideget jelzik. Összébb húzta magán a kabátját, pedig a lelke fázott. Szorongás. Depresszió. Üresség. Félelem. Befulladt üzletek, adósság. Pusztító gondolatok. Mindenért hibáztatás. Covid utáni poszttraumás szindróma.
A postás vadul csengetett, sietve adta át a leveleket. Felgyorsult a szívverése. Átfutotta az átvett postát, egyetlen bélyegző lenyomatot keresett a szemével. Tudta, semmi sem változott, csak egy nap haladékot kapott.
A Nap erőtlenül próbálkozott a fák lombkoronája között, a feszített víztükrű medencébe faleveleket hordott a szél…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: