novella

Balogh-Kunst Nóra: Szöges bakancs, puha linóleum

Én nem haragszom, apu. Nekem a faszom tele van. Az állandó búvalbaszottságával, hogy nem bírja összeszedni magát, hogy jó dolgában azt se tudja, mit csináljon. Meg ezzel a kibaszott állandó rettegéssel, hogy vajon melyik nap hívtok majd a kórházból.

Miután az orvos mögött becsapódott az ajtó, sokáig csak a kopott mennyezeti lámpa sercegése hallatszott a szobában. A fertőtlenítőszag dunyhaként nehezedett a levegőre. Egy ponton Zsuzsa felállt, óvatosan az ágyban fekvő Kriszta fölé hajolt, és meghallgatta a légzését.
– Hagyjad már, Zsuzsa, még a végén fel fogod ébreszteni – mondta Zoltán halkan. Ő a szoba távolabbi sarkában ült, a mellkasán keresztbe font karokkal. Az arcára a telefonhívás óta ráfagyott a fájdalom.
Ekkor felcsapódott a szoba ajtaja. A folyosóról beszűrődött két elsétáló nővér csevegése, nevetésük szinte berobbant a nyitott ajtón. Amikor a szülők meglátták a szoba ajtajában Esztert, szomorúan egymásra mosolyogtak. Eszter az ajtóban állva, üveges tekintettel nézte az ágyban fekvő nővérét. Ahogy Zsuzsa elindult volna felé, a lány elutasítóan felcsapta a kezét. – Magához tért már?
Zsuzsa visszaült az ágy melletti székbe. – Állítólag csak egy rövid időre. Még hatnak az altatók.
Eszter ledobta a táskáját. A ráaggatott söröskupakok csilingelve értek földet.
– Óvatosan, csillagom, hadd aludjon Kriszta – suttogta Zsuzsa.
Eszter ránézett az anyjára, majd kétszer belerúgott a földön fekvő hátizsákba. Zsuzsa visszafordult az ágy felé.
– Milán hol van? – kérdezte Eszter. A szülők egymásra néztek.
– Otthon, a szüleivel – válaszolta Zsuzsa, miközben az ágyban fekvő lányának arcát fürkészte. Lehet, hogy csak a hosszú éjszaka és a mennyezeti lámpa villanásai játszottak össze ellene, de mintha Kriszta arca összerezdült volna a fiú nevének hallatára.
– Miért van itt ilyen geci meleg? – kérdezte Eszter, miközben elkezdte kigombolni a kabátját. Körkörösen gömbölyítette le magáról a kígyószerű, végtelen kötött sálat, amit mindkét szülője utált, de Eszter még nyáron is hordott. Végül egy csomóba gyűrve dobta le maga mellé a földre.
Egy ideig mindhárman a békésen alvó Krisztát nézték, majd Eszter hangja törte meg a csendet.
– Nem hiszem el, hogy megint itt vagyunk. Ráadásul még a kibaszott kórterem is ugyanaz.
– Ne káromkodj, légy szíves – szólalt meg Zoltán erőtlenül.
Eszter gúnyosan felnevetett, és Krisztára mutatott. – Komolyan a kibaszott szóhasználatom a legnagyobb probléma?!
Zoltán felállt, összeszedte az ablakpárkányon sorakozó műanyag kávéspoharakat, és Eszter felé biccentett. Zsuzsa is felállt. A szülők óvatosan kitessékelték lányukat a szobából. A folyosón Eszter nekidőlt az ajtóval szemközti falnak.
– A testvérednek most pihenésre van szüksége – mondta Zoltán halkan.
– Ha kicsivel ügyesebb, akkor most örökre pihenhetne – vetette oda apjának Eszter. Zoltán arca megmerevedett, aminek láttán a lány a földre szegezte a szemét. A folyosó linóleumán az évek alatt sok fekete sebet ejtettek a fékező betegszállítók. Eszter beleillesztette fekete bakancsának orrát egy nyomba. Együtt olyan hatást keltettek, mintha Eszter lábfejéből szögek álltak volna ki.
– Milán mikor jön? – kérdezte Eszter.
– Hívtuk, amikor Krisztit behozták, azt mondta, rögtön indul – válaszolta Zsuzsa. – Aztán visszahívott, hogy nem jön.
Eszter arca sötét mosolyra húzódott, ahogy felnézett a szüleire. – Neki van esze. Megérdemelné Kriszta, hogy itthagyjuk mi is a picsába.
Zsuzsa elfordult. Zoltán nagy levegőt vett, és megszorította Eszter vállát. – Eszti, én értem, hogy haragszol rá…
– Haragszom? – vágta közbe Eszter, miközben ledobta magáról apja kezét. – Én nem haragszom, apu. Nekem a faszom tele van. Az állandó búvalbaszottságával, hogy nem bírja összeszedni magát, hogy jó dolgában azt se tudja, mit csináljon. Meg ezzel a kibaszott állandó rettegéssel, hogy vajon melyik nap hívtok majd a kórházból. – Eszter szemei megteltek könnyel. – Hányszor fogja még ezt eljátszani?
Zsuzsa visszafordult a lánya felé, vállát rázta a sírás. – A nővéred depressziója… – kezdte alig érthetően.
– A nővérem depressziója? – Eszter erőltetetten felnevetett, miközben a szüleit nézte. – Miért kezelitek még mindig úgy, mintha ez valami rajta kívül álló dolog lenne? Ez nem depresszió, ez Kriszta. Kriszta egyszerűen egy kibaszott, önző fasz… – Eszter hangja elcsuklott. Zsuzsa próbálta megölelni, de Eszter megtörölte az arcát és kikerülte őt. – Megyek szerválok valami kávét, gondolom jó sokáig itt leszünk.
Zoltán lehajtotta a fejét. Nem tudta, hogy melyik irányba induljon el. – Megyek én – mondta Zsuzsa, és elindult Eszter után.
A szobába visszatérve Zoltán szeme rögtön összetalálkozott Krisztáéval.
Zoltán gyorsan becsukta az ajtót. – Felébresztettünk? – kérdezte. Kriszta gyengéden megrázta a fejét, és felült. – Eszter hangját hallottam az előbb?
Zoltán bólintott. – Elmentek kávéért. Hogy vagy? – kérdezte, miközben leült az ágy melletti székbe. Kriszta visszasüllyedt a párnára és az ablak felé fordította az arcát. Szőke haja élettelenül terült el körülötte a párnán. Zoltán kinyújtotta a kezét, de nem mert hozzáérni lányához, úgyhogy a feje fölé, a párnára tette a kezét. Egy ideig némán ültek így.
Aztán Kriszta visszafordította az arcát apja felé.
– Felhívhatom Milánt?
Zoltán elsimított egy szőke fürtöt Kriszta arcából. – Inkább holnap. Most pihenjél.
Kriszta tekintetében tovább mélyült a félelem. – Holnap már késő. Megmondta, hogy másodjára nem fogja tudni megbocsátani. Légyszi, apu, beszélnem kell vele. Légyszi.
Még mielőtt Zoltán válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó. – Nincs nálunk aprópénz… – kezdte Zsuzsa, majd mikor meglátta Krisztát, zokogva átszaladt az ágy másik oldalára. Kriszta vállába temette arcát, mindkettőjüket szótlan sírás rázta. Zoltán megsimogatta felesége hátát. Eszter az ajtóban állva maradt, és összefont karokkal nézte az ágyon zajló jelenetet.
Kriszta kinyújtotta a karját a húga felé.
– Mész te a büdös picsába – vetette oda Eszter. Kriszta a levegőben tartotta a kezét, tekintetét nem vette le Eszterről.
Eszter szorosabbra fonta a karját a mellkasán. – Ja, és csak hogy tudd, Milán nem jön. Végre rájött, hogy mekkora egy önző, elviselhetetlen…
– Eszti – suttogta Kriszta, és kinyújtott kezével belemarkolt a levegőbe. Egész testét rázta a sírás. Eszter arcán is barázdákat hagytak a friss könnyek. Zoltán tekintete a két síró lánya között ingázott. A két testvér még soha nem hasonlított ennyire egymásra.
Eszter odasétált az ágyhoz, kis tétovázás után végül az apja kezét fogta meg. Zoltán behunyta a szemét, ami alól némán peregtek a könnyek.
Sokáig csak a kopott mennyezeti lámpa sercegése hallatszott a szobában.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: