(Megtörtént események nyomán.)
„Szeretni kell az apámat, nem igaz?”
/Monica Hertwig/
„A nagyapám lelőtt volna…”
/Jennifer Teege/
Anyám sosem beszélt nekem apámról. Vagyis hogy beszélt, de az a férfi, akit az ő emlékei alapján elképzeltem, szöges ellentéte annak, akit az elmúlt években mások történeteiből megismertem.
A gyerekkorom olyan volt, mint egy tündérmese. Anyámmal Berlinben éltünk, egy napsütötte ház legfelső emeletén. Anyám sosem dolgozott, és én sosem kérdeztem, miből élünk. A legjobb iskolákban tanultam, a legszebb ruhákat viseltem, elegáns éttermekbe jártunk anyám barátaival, akiknek nagy részét még a háború előtti időkből ismert.
Ha nem jön a háború, híres színésznő lehettem volna, mondogatta gyakran, amikor régi családi fotókat nézegettünk.
Egyéves voltam, amikor apám meghalt, minden, amit majd negyvenéves koromig tudhattam róla, anyám emlékeiből formált, mázas darabkákból kirakott mozaik. Apám olyan diadalmasan vonult be gyermeki tudatomba, mint Németország egyik legnagyobb nemzeti hőse.
Egy fatális félreértés miatt kellett meghalnia, így mesélte anyám mindenkinek. Mindent neki köszönhetünk, drágám – mondogatta, a halála után is gondoskodott rólunk. A legcsodásabb apa lett volna, ezt tudnod kell.
Éppolyan szép égkék a szemed, mint apádnak.
Magas vagy, ahogy apád családjában mindenki.
A kitartásodat és a büszkeségedet is ő hagyta rád.
Ilyen, és ezekhez hasonló mondatokat hallottam nap mint nap.
Anyám csorbíthatatlan imádatán keresztül a fotókról egy jóképű, sármos, számtalan érdemrendet viselő férfi tekintett vissza rám.
Ahogy most a tükörbe nézek, apám vonásait látom mélyülni az arcomon. Anyámnak igaza volt, ahogy a lányomnak, Jennifernek is: Amon Göth, a Krakkói-Paszlow zsidó tábor rettegett ezredesének vére ott csörgedezik az árják képzeletében kékre festett ereimben. Le sem tudnám tagadni, hogy a lánya vagyok.
Valójában sosem tudtam volna letagadni. Talán még most sem tudom. Sokáig nem is értettem, miért ne lehetnék büszke rá.
Emlékszem, a huszonharmadik születésnapomon egy étteremben ültünk anyámmal, a pincér kezén megláttam a koncentrációs tábor tetoválását, kiderült, hogy megjárta Paszlowt. Én boldogan mondtam neki, hogy apám, Amon Göth volt ott a vezető.
Kidobtak bennünket az utcára. Akkor még nem értettem, mi volt a bűnöm, hiába faggattam anyámat, hallgatott.
És egészen 1983-ig hallgatott. Némaságát csak a halála oldotta fel. Nem sokkal azután lett öngyilkos, hogy Jon Blair a Schindler című dokumentumfilmben interjút készített vele. Schindlernél találkoztak először apámmal, szerelem volt első látásra, mesélte anyám a riportban.
De többé már nem lehetett elhallgatni semmit.
Átkozott örökség, ezt írta a lányom, Jennifer az egyetlen hozzám címzett levelében, melyet egy könyvhöz mellékelt. A csomagban saját emlékiratom volt magamról és a családomról. Sosem gondoltam, hogy egyszer Jennifer kezébe kerül. A kötet címe alá ezt írta: „A legnagyobb bűnöd, hogy képes voltál megszülni engem.
Jennifert születése előtt örökbe adtam. Egy náci háborús gyilkos lányának és egy nigériai férfi egyéjszakás szerelmének gyümölcseként jött a világra. Miféle életet adhattam volna ennek a furcsa kereszteződésnek?
Lassan indulnom kell, hamarosan kezdődik a könyvbemutató. Vajon hasonlít rám? Vagy apámra? Tudom, hogy fekete a bőre.
A nagyapám lelőtt volna… erős cím. Úgy készülök, hogy dedikáltatom Jenniferrel a könyvét. Majd így mutatkozom be: Monica vagyok. Annak a Ruthnak a lánya, aki szeretője volt a Krakkó-Plaszlow-i tábor ezredesének, Amon Göthnek.
(Kép forrása: Pixabay)