Kihullottam belőled.
Magányosan vakítod rothadásod az őszbe. Te a legszebb. Te a tökéletes.
Lentről látom csak, hogy korhadsz. Szú rágja törzsedet, atkáktól feketéllnek ágaid. Leveleidre bársonyt sző a gomba, különleges fényt kölcsönözve nekik.
Kihullottam belőled. És te nem tettél semmit. Oda se néztél. Az idejét se tudod, mikor történt. A hiányomat is csak nagy sokára veszed észre. Akkor, amikor már gyökeret eresztettem. Távol tőled.
Kihullottam. Megbontottam a rendet, amihez olyan mereven ragaszkodsz. Egy mag hiányzik, hogy történhetett ez? Ki engedte meg, hogy… Üvöltesz, koronádat rázva. Mit? Súgom egy másik világból. Válasz helyett levélzuhatagot könnyezel. Ágaidat csüggedten lógatod. Fényév távolságból nézek veled farkasszemet. Addig, amíg meg nem rázod magad. Amíg a helyére nem igazítod az utolsó leveledet. Amíg nem állsz ismét saját tökéletességed fényében.
Akkor elfordítom a fejem. A közeli tölgyre nézek. Magam elé nézek. Magamba nézek. Gyökereimet szövögetem, erősítem. Összefonom őket a nagy tölgyével. Erős, földalatti indái gyengéden óvnak. Beléjük kapaszkodom. Hatalmas törzsével óv a vihartól, az égető nap ellen koronája alá hajtom fejem.
Az évtizedek alatt erdő nő közéd és közém. Néha a nyári szél még elhozza dühödt üvöltésed, hazug vádjaidat, de szavaid ereje úgy csökken, ahogy növekszem, erősödöm. Gyökereim már szilárdan tartanak, koronám madarak tucatjainak ad otthont. Itt-ott össze is ér a tölgyével.
Az erdő pedig egyre csak nő köztünk. Magas. Áthatolhatatlan. Már szidalmad sem jutnak át rajta, amikben engem vádolhatsz, amiért támasz nélkül maradtál. Azt sem látom, ahogy korhadt testet kidől egy viharban. Csak a szél meséli, ahogy a földig kíséri az érted hullajtott levelemet.
(Fotó: Kristijan Arsov, Kép forrása: Unsplash)