Tamás ott állt rózsadombi házuk ablakában, és feleségét, Biankát várta. A nappaliban csend honolt, az ingaóra mutatója egy ütemben lüktetett Tamás nyakán az artériával. Az órájára nézett: 19 óra 15-öt mutatott. Még tíz perc és meg kell érkeznie Biankának a polgármesteri hivatalból.
A kezében egy borítékot szorongatott. Kint már sötét volt, az utcai fények kigyulladtak, csak a házuk előtt álló lámpa pislákolt. Már régóta az utolsókat rúgta, de még mindig nem jött senki, aki megjavítsa. Behúzta a függönyt és a kanapéra ült. A kandallóban égett a tűz. Már fűteni kellett, de még nem volt annyira hideg. A novemberi időjárást egyenesen utálta. Az átmeneti dolgok megőrjítették. Jogász volt, szerette tisztán látni a dolgokat. Akkor is éppen egy ügyet próbált tisztázni az irodában, amikor a futár bekopogott a levéllel. Nagy, barna boríték, feladó nélkül. Tamás adott némi borravalót a fiúnak, és rácsukta az ajtót.
Nem tudta, vagy csak nem akarta elhinni a boríték tartalmát. Valamikor, réges-régen, szerette Biankát. Cserfessége, magabiztossága, rengő csípője, és nagy, barna szemei voltak azok a tulajdonságai, amelyek miatt beleszeretett. A házasság első két évében nagyon boldogok voltak. Nagyokat, és hosszan szeretkeztek, a ház minden lehetséges szegletében egymáséi lettek. Aztán lassan kezdtek megváltozni a dolgok. Csökkent a szeretkezések száma, az időtartama, az együtt töltött idő, a beszélgetések minősége. Maradtak a szokásos kérdések: Milyen napod volt? Hogy vagy? De igazából választ egyikük sem várt. Lassan lakótársakká alakultak, akik időnként mulattak egy jót. Tamás a munkába temetkezett. Jó jogásszá akart válni. Sokat tanult, kutatott, és rengeteg munkát vállalt.
Minden akkor változott meg, amikor megkapta a levelet, amelyet most a kanapén ülve a kezében szorongatott. Még öt perc – nézett az órára. Kinyitotta a borítékot, és még egyszer átnézte a képeket, hogy biztosan Bianka, és főnöke, a polgármester szerepel-e rajtuk, amint szexuális kis játékaikat játsszák. Sajnos továbbra is ugyanazok a képek voltak. Gyorsan visszadugta a borítékba, és a tűzbe dobta őket. Soha többé nem akarta látni a nyomokat.
Még egy perc. Nézte a nagy ingaóra mutatóját, szemével követte a másodperceket. Most fordult be a nagykapun és már a felhajtón jön a bejárat felé. Mindig nagy tempóban közlekedett, ennek ellenére soha nem érte baleset. Szerencséje volt. Eddig. Most kell megállnia. Tűsarkújában, és combközépig érő kosztümjében, amelyben imádta mutogatni a piszok jó lábait, kiszállt a Kabrióból, és a bejárathoz lépett. Nyílik az ajtó. 19 óra 25 perc. Indulás. Az óra ketyeg.
Tamás felállt, és a nadrágja hátuljába nyúlt a pisztolyért, amelyre hangtompítót szerelt.
11 perc.
A bejárat felé haladva a szájával Bianka szavait utánozta:
– Drágám, megjöttem! – szólt hangosan Bianka, miközben a kocsikulcsot, a napszemüvegét és a táskáját a bejárat melletti kisasztalra tette. Átfutotta a leveleket, majd kibújt a magassarkújából. Épp az ékszereit kezdte leszedni, amikor Tamás kiért a folyosóra.
10 perc.
– Megjöttél? – kérdezte Tamás, köszönés nélkül.
– Nem is hiányoztam? – tette fel Bianka hétköznapi kérdését.
– Már nagyon vártalak! – felelte Tamás, és Biankára szegezte a fegyvert.
A nő megtorpant, de nem sikított. Mintha számított volna erre a pillanatra.
– Mi van? Most le fogsz lőni? – nézett komolyan Tamásra, tűzpiros ajkát beharapva.
9 perc.
– Mégis mit gondoltál? Rohadt kurva! A főnököddel kefélgetsz, én pedig szó nélkül hagyom?
– Nem tudom, miért vagy úgy oda. Legalább valaki megdugott, ha már te nem, te impotens barom! – vágott vissza félelem nélkül Bianka.
Tamás odalépett, és a könyökénél fogva berángatta a szobába a nőt. Bianka az ékszereit az asztalra dobta.
8 perc.
– Akkor most jól figyelj ide! Velem ilyet egyetlen nő sem csinálhat! És most meg foglak ölni!
Bianka kacagni kezdett:
– Ezt most komolyan gondolod? Le fogsz puffantani? És aztán? Aztán mi lesz? Elhurcolod a testemet a kertbe és elásod? Vagy feldarabolod? Aztán eltakarítod a vérfoltokat? Szerinted senki nem fog téged gyanúsítani?
7 perc.
Tamás keze remegni kezdett:
– Fogd be a szád! Igenis, le merlek lőni. Hangtompító is van a pisztolyon, és nem várunk mára senkit. Mindent percre pontosan elterveztem.
Bianka felállt, és gint töltött magának, majd visszaült a kanapéra:
– Te kis faszjancsi! Még egy legyet se vagy képes leütni, nemhogy embert ölni. Szerintem, ha a homlokomhoz tartanád a pisztolyt, akkor se találnál el.
Tamás egyre idegesebb lett.
6 perc.
– Igen? Úgy gondolod? Na, ide nézz! – fogta a pisztolyt és Bianka homlokához nyomta.
– Húzd meg a ravaszt! Húzd meg, te gyáva barom! – adta ki a parancsot Bianka.
Tamás keze remegett, a halántékáról folyt az izzadtság. Elvette a poharat Biankától, és felhajtotta a maradék gint.
5 perc.
Bianka tovább ingerelte férjét:
– Sokáig tart még? Egyikünknek le kellene zuhanyoznia. A másikat pedig el kellene ásni valahol. Na, mi lesz? Melyikünk int búcsút az életének?
– Maradj csendben! Idegesítesz! Te büdös kurva! – kiáltotta Tamás.
– Lőj már, ha annyira idegesítelek! – mondta teljes nyugalommal Bianka.
4 perc.
Tamás az ingaórára nézett. Már alig maradt ideje. Cselekednie kell, és változtatni a dolgok menetén. Arra nem számított, hogy Bianka így fog reagálni a gyilkossági szándékára. Egyre erősödött a fejében az ingaóra hangja. Tik-tak, tik-tak. „Telik az idő, haver. Meg kellene húzni a ravaszt.”
3 perc.
– Na jó, én elmegyek és lezuhanyozok. Azt hiszem, ma már senki sem fog meghalni nálunk! – mondta Bianka higgadtan, mosolyogva. Ringó csípővel elindult az ajtó felé.
– Állj meg! Nem hallod? Állj meg! – kiáltott utána Tamás.
Bianka egy pillanatra megállt, hátrasimította hosszú, szőke haját, és kajánul férjére nézett.
2 perc.
– Semmi esélyed, Cicám! Ma már keféltem eleget. Elfáradtam, pihenni vágyom – mondta Bianka, és kilépett az ajtón.
– Engem nem hagyhatsz itt csak így! – kiáltott utána Tamás.
– Óh, dehogynem, Drágám! Már itt is hagytalak! – felelte flegmán Bianka, miközben az ajtó bezárult.
1 perc.
Tamás tétovázott néhány pillanatig. Dühös és zavarodott volt. Végül élesítette a pisztolyt és kilépett a szobából.
19 óra 36 perc.
A folyosóról halk puffanás hallatszott. Valaki a földre zuhant. A ház elcsendesedett.
19 óra 37 perc.
Egy villanó fény látszódott a nappali ablakából. Az ablakban egy ember árnyéka rajzolódott ki. Váratlanul megszólalt a csengő. Az árny behúzta a függönyt, és elindult a bejárat felé. Kinn némán szállingózni kezdett a hó.
(Fotó: Mathilde Langevin, Kép forrása: Pexels)