novella

Bak Zsófia:Tovább

Megszaporázom a lépteim, jobbról felbukkan egy kápolna. Eltervezem, hogy ide jövök majd imádkozni a két vérvétel között, hogy bocsássa meg a Jóisten a vétkeimet, de aztán meglátom a “Covid miatt zárva” feliratot, és minden reményem elszáll.

Korán kelek, Laci és a gyerekek még mélyen alszanak. Féltem tőle, hogy reflexből kinyomom majd a telefont, anélkül, hogy magamhoz térnék, de rémálmok egész sora gondoskodott róla, hogy megváltásnak érezzem az ébresztő erőltetetten vidám csilingelését. Gyorsan leállítom, óvatosan lefejtem magamról a kisfiam ölelő karjait, és a hirtelen rám törő szorongástól kissé émelyegve, lábujjhegyen kiosonok a fürdőbe. Megmosakszom, aztán magamra kapom az előző este kikészített új farmert a fekete alapon fehér pöttyös blúzzal, és ahogy kenem fel a szempillaspirált, kínomban elmosolyodok a tükörképemen. Olyan vagyok már, mint szegény nagyanyám: jobb híján a rendelőbe csinosítom ki magam. Egy pillanatig még a rúzson is elgondolkodom, aztán elvetem. A maszk úgyis eltakarná.

Az előszobában benyúlok a fiókba a kocsikulcsért meg a forgalmiért, és még egyszer átgondolom, hogy hol kell majd sávot váltanom. Olyan jó lenne, ha Laci elvinne. Akkor legalább a vezetés miatt nem kéne aggódnom, és meglenne az az illúzióm, hogy nem vagyok egyedül. Pedig a betegségével igazából mindenki egyedül van. Olyasmi érzés, mintha be lennék zárva egy nagy buborékba, amit kénye-kedve szerint sodor az élet, és hiába próbálom irányítani, tudom, hogy előbb-utóbb egy rossz manővernél kipukkad, és a mélybe ejt.

Egy rossz manőver, suttogom idegesen, már a kormányt szorongatva. A tenyerem izzad, minden idegszálammal az útra koncentrálok. A Déli előtt sikerül a rettegett sávváltás, egy kicsit megnyugszom. Benyomom a rádiót, kivételesen még a bugyuta reggeli műsort is jólesik hallgatni, legalább eltereli a figyelmem a kérdésről, ami napok óta gyötör: Vajon miért nem vagyok képes vigyázni magamra?

A kórház parkolójába érve újult erővel tör rám a szorongás. Először csak a gyomromban érzem, aztán már a tüdőmben is. Levegő után kapkodva szállok ki a kocsiból, jó pár perc eltelik, mire múlik egy kicsit. Előveszem a telefonom, megnézem még egyszer, hogy pontosan hova kell mennem. Oldalsó bejárat, stimmel. Végiggörgetem az e-mailt, és csak most veszem észre az apróbetűs részt, hogy hozni kellett volna magammal 75 gramm cukrot. A szorongás hirtelen haraggá alakul, ez már sokkal elviselhetőbb. Hát csesszék meg, hogy ennyi pénzért nem tudnak adni, akkor küldjenek haza, nem érdekel, legalább rájuk foghatom, hogy megint nem sikerült megcsináltatnom a vizsgálatot, és nyerek pár hetet, amikor jó leszek, és nem fog rájönni a doktornő a múlt heti fél tábla csokira meg az egész zacskó popcornra.

Odaérek a kapuhoz, egy katona lázat mér. Megkérdem, merre van a magán vérvétel, ő meg elmondja, hogy hányszor balra, hányszor jobbra. Nagyon koncentrálok, hogy megjegyezzem, de pár perc múlva már kétségbeesetten bolyongok a romos épületek között, és olvasom a baljós feliratokat, hogy “Belgyógyászat” meg “Patológia”. Rögtön meglátom magam a boncasztalon, a gyerekeimet árvaként, és még jobban furdal a lelkiismeret a be nem tartott diéta miatt. Megszaporázom a lépteim, jobbról felbukkan egy kápolna. Eltervezem, hogy ide jövök majd imádkozni a két vérvétel között, hogy bocsássa meg a Jóisten a vétkeimet, de aztán meglátom a “Covid miatt zárva” feliratot, és minden reményem elszáll.

Távolabb, az egyik keresztutcában végre felbukkan egy újabb katona. Odaszaladok hozzá, és megszólítom, hogy elnézést, merre menjek, mire a főbejárat felé mutat, a nem-magán laborra, ahol már százszor megfordultam. Kínomban felnevetek.

Odaérek, az ismerős folyosóról nyílik egy felmatricázott ajtó, amit eddig sosem láttam. A nem-magánba sorbanállók irigy pillantásaitól kísérve benyitok, persze egy ugyanolyan lekoszlott helyiségbe, csak itt egy fokkal kedvesebben tudakolja az oldalsó félszobában a hangos recepciós néni, hogy milyen vizsgálat lesz. A váróban egy velem egykorú nő toporog, nagyon laza megjelenésű, mindkét keze csupa tetoválás, a haja bohókásan kócos copfba van kötve. Lejjebb mintha domborodna a pocakja, na, a mázlista csak terhességi vizsgálatra jött, nem egy koravén cukorbeteg nyanya, mint én. Egy kicsit máris utálom. Látom, hogy ő is végigmér, aztán udvariasan odaszól a komótosan gépelő recepciósnak, hogy 40-kor muszáj lenne kezdenie. A néni egy pillanatra elfelejti, hogy a matricás ajtó mögött ül, és rámordul, hogy “RÖGTÖN!”. Újra szorongani kezdek, hogy volt pofám cukor nélkül ideállítani, biztos le lesz ordítva a fejem. Félénken megszólítom a tetovált nőt, hogy ő hozott-e magával, azt mondja, jaj, ne is mondjam, éjjel jutott eszébe, és kiugrott az ügyeletes patikába, de csak a másodikban talált… Hosszan meséli, érzem, hogy ő se beszélgetett ma még senkivel. Nem is utálom már annyira, jólesik a társaság. Hát, én sajnos nem hoztam, mondom neki, ő meg nyugtatgat, hogy biztos tudnak adni, ennyi pénzért csak nem gond már. Közben behívják, mit tetszik, kérdezi a recepciós unottan, a nő meg sorolni kezdi, hogy cukorterhelés, hormonok… tudja, a 19 ezres termékenységi csomag, teszi hozzá kicsit halkabban, de a koszos falak otrombán visszhangozzák minden szavát. A néni egy varázsütésre kedvesre vált, nekem összeszorul a gyomrom. Hát, mégsem kismama. Eszembe jut, hogy nem készítettem ki a gyerekek ovis kulacsát, és fel kéne hívnom Lacit, hogy ne felejtse otthon, de a nyitott ajtónál pont látom a nőt, ahogy nekem oldalt ülve, lehajtott fejjel tördeli a kezeit. Üzenetet írok inkább.

Adunk cukrot, ha nem hozott, mondja neki a recepciós néni, már egészen simogatóan. De, hoztam, válaszolja a nő, aztán hátrahajol a székében, és a hüvelykujjait feltartva, cinkosan rám mosolyog, én meg önkéntelenül elvigyorodom, és kacsintok egyet.

Pár perc múlva egymás után szúrnak meg minket, aztán a mogorva nővér egyszerre nyomja a kezünkbe a cukros löttyöt. Hát akkor Isten-Isten, fordul felém a tetovált nő röhögve, én meg odakoccintom a roskatag műanyag poharam az övéhez, és a kocsiról meg a sávokról teljesen megfeledkezve megígértetem vele, hogy két óra múlva, a kórházi büfé teraszán, egy-egy pohár rozéfröccsel ugyanígy, és a szemem sarkából látom, ahogy a buborék nélkülem száll tovább.


(Kép forrása: Shutterstock)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: