novella

Csajkovszky Krisztina Dióhéjszerelem

A liszt először csak örvénylik és magába fordítja a vajat. Utána ragadni kezd és kis gombócokként szalad körbe a tálban. Aztán a gombócok valahogy utolérik egymást, és masszaként kezdenek új életet. Közben gazdagodnak porcukorral, fényesednek a tojástól, ellágyulnak attól a két kanál tejföltől, amit Eszter a nagyanyja bádogkanalával merít.

Szerette ujjai között elmorzsolni a hideg vajat a liszttel. Ahogy az ujjbegyek összeértek, a vaj hűvös burkot simított a tenyerére, a kis vajdarabkák pedig mint fedezékbe, úgy húzódtak be az ujjtövi résekbe. Közben Eszter kézfeje újra sima lett, pedig már vagy húsz éve először csak lopakodtak, aztán elgazosodtak a ráncok a bőrén.

De amikor zserbót sütött, megfiatalodott a szeme barnája is.

Palkó kinézett a könyv mögül. Az orra hegyére csúszott fekete keretes szemüveg fölött szinte csak a felesége sziluettjét látta, amint a karja mögül időnként élesen tör elő a konyhai neonfény. Eszter ritkán volt ennyire csendes. Az igaz, hogy ha süteményt sütött, sosem árulta el, mi készül. Amíg Palkó meg nem hallotta a sütő ajtajának csukódását, addig az édes illatok és a keverőgép ritmikus hangjának koreográfiájából csak magában találgathatta, hogy mit süt Eszter.

– Bolygómozgás, micsoda hülyeség?! – mondta legutóbb is Palkó, akkor is a könyve mögül, amint meghallotta ezt a jellegzetes, körkörösen cikázó hangot.

– Etelka is erre esküszik – vetette oda Eszter Palkónak. Nem volt kedve megint belemenni.

– Mintha Etelka Michelin csillagos séf lenne!

– Senki sem mondta ezt, Palkó.

– Zsírban süti a húst, nekem ne mondd, hogy bolygómozgásokban rá kellene hallgatnunk!

– Hidd el, Palkó, nem tapad a keverőtál falára.

– Persze, mert sok a liszt meg a vaj, és lekapja az egészet csomóban.

– Tudod is te…

– Most miért vagy cinikus? – sértődik meg Palkó, keresztbe veti lábát a fotelban, visszatolja a szemüvegét és tovább olvas.

Illetve csak olvasna. Megint mérges lett, amiért nem lehet azt mondani, hogy tapadásmentes keverés. Bolygómozgás! A keverőszárak úgy mozognak, mint a bolygók körül a nap.

– Ezek teljesen hülyék! – tépi le arcáról a szemüveget. – Leírják, te meg megveszed! A vajad a bolygó, a tárcsa meg a nap!

– Nem tárcsa, keverőszár – igazítja ki csendesen Eszter, de már be is harapja az ajkát, mi a fenének hagyja, hogy Palkó megint bepörgesse magát.

– Eszter, leszarom! Nekem ne mondd, hogy ez hetvennyolcezer forintot megért. Ugyanolyan formájú a te méltóságos keverőszárad, mint az előző. A tálad meg bazdmeg, műanyag! Nem ám valami nemesacél vagy tapadásmentes szűzhártya. Műanyag!

– Habosabb lesz a tészta.

– Persze, mert megint a kezedben csöszmékeled a vajat. Úgy tényleg habos lesz a bolygómozgásos szarodtól. – Palkó nem bírja tovább. Kigombolja az inge felső két gombját, lecsapja a csipketerítős kisasztalra Jón Kalmant és feláll. – Mit sütsz, Eszter? – ordítja.

Eszter nem néz rá. Morzsolgatja tovább a vajat az ujja között. A helyére illeszti a keverőtálat, óvatosan elfordítja, hogy kattanjon. Így kell, így mutatta Etelka a múlt héten, amikor próbaképpen együtt sütöttek kuglófot. Lehajtja a keverőkart, ez magától kattan a helyére. Elfordítja a bekapcsoló gombot. Végre nem hallja Palkót.

A liszt először csak örvénylik és magába fordítja a vajat. Utána ragadni kezd és kis gombócokként szalad körbe a tálban. Aztán a gombócok valahogy utolérik egymást, és masszaként kezdenek új életet. Közben gazdagodnak porcukorral, fényesednek a tojástól, ellágyulnak attól a két kanál tejföltől, amit Eszter a nagyanyja bádogkanalával merít. Eszter kikapcsolja a robotgépet. Újra fülsértő lesz a csendesség.

Kinéz a pult mögött. Palkó újra a könyvet fogja.

– Lám, milyen ráncos a keze – csodálkozik el Eszter magában. – Hová tűnt velünk huszonöt év? – ejti ki véletlen hangosan.

Palkó megint az orrára csusszant szemüveg mögül néz rá:

– Hogy mondod?

– Semmi, csak… Palkó, megöregszünk.

– Így akartuk, nem?

– Igen, de nem hittem, hogy ilyen üres lesz.

– Mi üres, Eszter? Ne őrjíts már! Vasárnap délután, amikor békésen olvasnám a könyvet, te süthetnéd a bolygómozgásos gépeddel a süteményed, akkor nekiállsz itt nekem lelki életet…

– Ne folytasd. Inkább megkenem a tésztát.

– De ha egyszer belekezdesz?

– Tégy úgy, mintha nem mondtam volna semmit.

Palkónak most már elege van. Így nem lehet olvasni. A Meglepetést nyilván át lehet lapozni üres fecsegések felett, de Jón Kalmanhoz csend kell. Legfeljebb a robotgép. Legfeljebb a sodrófa hangja, ahogy a nyers tésztát lapítja. Legfeljebb Eszter sóhaja, amint az elmúlt időn lóbálja magát.

Mennyi is? Huszonöt év – tér vissza a nyújtott tésztához Eszter. Elkeni rajta a nyárízű baracklekvárt és ujjbegyei között pörgeti rá a darált diót. Etelka mindig elkeveri a diót a cukorral, de ő nem. Szereti külön érezni a textúra sokszínűségét. És a durva dió után olyan jólesik a cukor kristálya. Huszonöt év több, mint amennyit jó kedvvel ki lehet bírni. Az első néhány még hagyján. Amikor egy nő folyton csak vár. A szeretlekre, a gyűrűre, a gyerekre. És amikor mindhárom megvan már, nincs hova vágyni. Erre talán? A vasárnap délutáni süteményekre? Ami után porcukros morzsák sercegnek a papucs alatt?

– Igazságtalan vagy. Már olvasni sincs kedvem – dörmög Palkó és leteszi a könyvet. Feltolja a szemüvegét, óvatosan feláll, nehogy a fájdalom megint a derekába hasítson. Szép csendben odalép Eszter mellé, beledugja hatalmas ujját a baracklekvárba és minden mérgéről megfeledkezve lenyalja azt. – Eszter, ne szomorkodj itt a lekvár fölött. Neked ősz hajad lett, nekem meg lumbágóm. Már a bolygómozgásodnak sem örülsz. Mi van veled, kisszívem? – kérdezi annyira csendesen, hogy Eszter hirtelen úgy érzi, átlát rajta Palkó. Látja, amint a most vajas keze tegnap egy fiatal, idegen hátat simított. Amikor kontyából kifordult hajjal rázta meg egész testét a meztelen boldogság.

– Semmi, csak sütök.

– Lássuk csak. Hideg vaj. Olvadó baracklekvár. A tavalyi dió.

– Palkó, ez nem ér. Ezt nem szoktuk.

– Nem szoktuk, szívecske. De azt hiszed, nem tudom az illatodból kitalálni, hogy az üdeséged újra itt dörömböl? Azt gondolod, annyira elragad a trilógia, hogy nem látom: a menny és pokol éppen itt történt meg, a konyhapulton?

Eszter hallgat. Lüktet a halántékán a szégyen. Azt hitte, egy rendes házban, ahol húsleves van és krumplisaláta, ott ezt nem lehet. Ahol irodalom csücsül a kisasztalon, ott ilyen nincs. Ahol az évek fonják szorosra ölelésüket a fáradó test körül, ott nem kap levegőt a tűz.

Eszter Palkó felé fordítja arcát. A lecsusszant szemüveg mögött belenéz a barna szemek öregségébe.

– Zserbót sütök. Elfogyott a tavalyi dió – mondja.

– Ennyit talán tévedhetünk – fordul el lassan Palkó.


(Kép forrása: Canva)

Leave a Reply

%d bloggers like this: