novella

Fokvári Dóra: Búcsúlevél

Rohadtul utáltam, mikor a meetingeken csak azért is nemet mondtál a javaslataimra. Úgy érveltél, mint egy véresszájú képviselő a Parlamentben. A végén meg önelégülten mosolyogtál.

Olyan érzelgős vagyok… Itt ülök a gép előtt csütörtök este 11:47-kor. Vagy ez már lehet nem is este, hanem éjjel, de tök mindegy. Hetvenedszerre pörgetem végig a HR oldalakat, hogy a felmondási sablonban ellenőrizzem a Munka törvénykönyvből az idetartozó paragrafusokat. Nem hiszem el, hogy egyik tetves portált se lehet frissíteni évente, ahogyan kijönnek a módosítások a Közlönyben. Komolyan így akarnak versenyképesek lenni ebben a falatnyi országban?!

De nem is ez a lényeg, hanem, hogy elfogadtam a párizsi állást. Szuper pozíció, autó, nagy iroda, kurva jó pénz, multikulti környezet… ezer éve erre vágytam… szóval most kibaszottul boldognak kéne lennem, de mégis üresnek érzem magam… és rád gondolok.

Na jó, töltök még bort és összeszedem magam, mert már tényleg vicc kategória vagyok. Nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. Hogy lehet az, hogy valaki, akivel soha nem volt igazából semmi, mégis beárnyékolja a nagy pillanatom?

Folyton irritálsz, idegesítően okoskodsz, és ha őszinte akarok lenni, egy pöcs vagy, mégse tudok tőled megszabadulni.

Pontosan emlékszem, mikor anno, novemberben behozott a főnök az irodánkba. Ahogy álltál a székek között jól fésülten, a karcsúsított szürke zakódban, azt gondoltam, na ez tuti langyi, pont mint minden jó pasi a cégnél. Háromféle jó pasi van, a szexi de félőrült – az a típus, aki megnyomorít egy életre –, a vonzó, de valóban boldog házas, és az aki kézzel vasal, mert olyan meleg.

Aztán azon az első közös sörözésen elkezdtél bénán bepróbálkozni. Annyira rosszul csináltad. Utána Andris mondta, hogy mindenki észrevette, hogy rám mozdultál. Egy darabig elkísértél az éjszakain. Ezzel a húzásoddal egészen cukin alakult az estém. Nyilván klisésnek éreztem, ahogyan az ovis jelemről faggattál, meg előadtad a Flash dance egyik jelenetét a busz kapaszkodójával. Így utólag bevallhatom, mosolyogtam, mikor leszálltam a Jászain.

Tudod az volt a szerencse, hogy nem kellett sokat közvetlenül együtt dolgoznunk. Mert az biztos, hogy egyik nap a torkod vágom el, másnap meg letépem az inged a megbeszélés kellős közepén és a tárgyalóasztalra löklek. Rohadtul utáltam, mikor a meetingeken csak azért is nemet mondtál a javaslataimra. Úgy érveltél, mint egy véresszájú képviselő a Parlamentben. A végén meg önelégülten mosolyogtál.

– Csak azért csinálod, hogy kiboríts?

– Mi van, nem bírod a kritikát?

Még mindig a fülemben cseng, amikor ezt mondtad, majd rám kacsintottál és faképnél hagytál a folyosón.

Aztán jöttél az asztalomhoz bájologni. Odahajoltál, hogy megnézd, mikor van hely a naptáramban, hogy mi a véleményem erről, meg arról a grafikáról. Éreztem az illatod, a leheleted a nyakamban, ahogyan beszéltél, a hideg tekinteted karcolta a bőröm. Ilyenkor végem volt, nem tagadom. Nevetséges, tudom, de én is egy hülye picsa vagyok.

Közben persze tudtam, hogy nagy Don Juan vagy. Megkúrtad a fél sales osztályt a cégnél. Sose volt hosszú kapcsolatod. Még olyan pletykát is hallottam, hogy a tavaszi aktuális nődnek szakításképpen csak annyit írtál júniusban, hogy köszi mindent, kezdődik a fesztiválszezon. Mikor cigizés közben ilyen sztorik kerültek elő az udvaron, mindig bólogattam, hogy igen, ez botrányos, ez undorító.

Csak az a baj, hogy közben lassan megismertelek téged. Hogy milyen vicces és zseniális vagy. Hogy mennyi dolgot láttál, tapasztaltál. Hogy milyen figyelmes tudsz lenni… már, ha akarsz.

Emlékszel mikor az egyik üzleti vacsorát otthagytuk, aztán fél éjjel a belvárosban sétáltunk és vallásról, politikáról, irodalomról vitatkoztunk? Egyszer csak berántottál egy kapualjba és a szemembe néztél. Félresimítottad a hajam és a fülemhez hajoltál, majd azt súgtad, köszönöm.

A borászatos őszi buli olyan volt, mint egy filmben… Bevallom, néha van, hogy azzal álmodok. Egyedüli nőként végighallgattam az asztalnál a sok hímsoviniszta kolléga verbális faszverését. Ki ért jobban a tőzsdéhez, a kocsikhoz, és ki a nőkhöz. Kínomban kimentem pisilni vagy ötször, hogy teljen az a nyomorult idő. Majd amikor kiléptem az üres folyosóra, te ott álltál. Két éve volt már, de még most is a fülembe cseng az a mondat.

– Most azonnal meg akarlak csókolni – és elkaptad a derekam.

– Jó – válaszoltam, nem túl romantikusan.

Hatalmas adrenalinlöketet adott, hogy kurvára egyikünket sem érdekelt, ki láthatja meg. A titok, ami cinkos társakká tett minket, még élvezetesebbé varázsolta azt a pillanatot.

Pár óra, és pár pohár bor után már a szálloda lépcsőházában vetkőztettük egymást. Emlékszem, ahogyan beleharaptál a vállamba. Állatira fájt, de ettől csak még jobban akartalak. Még most is érzem a kezed a combomon, ahogyan a szoknyám alá csúszik.

Ha nem jön arra a Tomi, meg a többi idióta, biztosan a szobában kötünk ki. Jobb is lett volna, akkor most el tudnálak engedni. Nem lennék olyan nyomorult, mint az angol focisták az EB döntő után, mikor kihagyták a sorsdöntő tizenegyest. Pedig millió ziccer kimaradt az évek alatt, nem számoltam már a végén.

Persze nagyon sokáig lehet a szép emlékeken nosztalgiázni. De nem felejtem el az utolsó karácsonyi bulit, mikor úgy rákészültem az estére, mint a követőfüggő influenszer a Story Gálára, te meg Nikit és a Laurát hülyítetted végig, aztán haza is vitted őket szendvicsbe. Ott volt még a vállalati szülinapi buli, mikor annyira berúgtál az egyik marketinges kislánnyal, hogy a világodat nem tudtad. Én a főnökkel meg pár jogász sráccal beszélgettem, mikor odajöttél kéretlenül fogdosni és féltékenységi jelenetet rendezni. Senki nem értette, milyen alapon balhézol, majdnem megvertek a többiek. Az volt a szerencséd, hogy nem volt kedvem a botrányhoz és kirángattalak a parkolóba, hogy szellőztesd ki a fejedet. Természetesen egy paraszt voltál, mint mindig, mikor be voltál baszva. Elkezdted a hegyi beszédet, mit kelletem magam másoknak, mert mi összetartozunk, mint a zsák meg a foltja. A legrosszabb, hogy ezt egy pillanatra elhittem…aztán Anita rá pár napra eléggé részletesen elmesélte a teakonyhában, milyen készséges szerető vagy még másnaposan is.

Annyira, de annyira gyűlöllek… és mégis én érzem magam szarul. Mintha megcsalnálak téged az új melómmal.

Mindegy, hagyjuk az emlékeket, nincs erőm, hogy mindent leírjak. Ez búcsúlevél, nem kibaszott napló.

Csak azt akartam elmondani, hogy nem szeretlek. Fellégezhetsz! Azt viszel haza, akit akarsz. Nem akarok veled járni, nem akarok tőled már semmit.

….de elveszíteni se akarlak. Ha belegondolok, hogy nem látlak a folyosón mindennap, legalább pár percre, elkezd iszonyatosan kaparni a torkom.

Hogy köszönjek el? Hogy látjuk egymást majd? Hogy hiányozni fogsz?

Fogalmam sincs.

Eltelik pár hónap és közömbös Instagram lájkokká szelídül a szenvedély. Aztán évek múlva látlak a Westendben, ahogyan a gyereknek veszed Karácsonyra a legót. Zavart mosolyt erőltetve magamra integetek majd, aztán eltűnsz a játékoktól roskadozó polcok között. Talán örökre.

Megint elfogyott a borom, de nem töltök újra. Éjjel 1:29 van.

Inkább megyek aludni, álmomban mindig velem leszel…


(Fotó: DESIGNECOLOGIST, Kép forrása: Unspalsh)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: