EGY – Ereszd már ki azt a rohadt feszültséget valahogy! Hiszen soha nem mosolyogsz! – üvöltötte, aztán kiviharzott a szobából. Becsapódott mögötte az ajtó.
KETTŐ Elképzeltem, hogy mindjárt apró rések támadnak a falon, hogy hullani kezd a fehér mész, mint ahogy a zsíros hajból hullik ki a korpa. Előbb talán szétmállana a vakolat, potyogna le apró darabokban, míg beborítaná a padlószőnyeget, mint a hóesés a szürke utcát. Aztán megremegne az egész ház, mint valami bombázás után, lassan dőlnének le egymás után az emeletek, hasonlóan, ahogy felszeletelsz egy kenyeret, és borulnak egymásra a deszkán a rétegek egy halomba. Aztán csönd lenne, és megállna az idő.
HÁROM Csak ültem az elhagyott szobában, az ablakon is csak az esti sötétség áradt befelé, a függönyöket sem húztam be, az utcai lámpa is kiégett tegnap, izzó fénnyel villant meg egyetlen pillanatra, de akkor már mindenki aludt, és ezt csak én láttam.
NÉGY Kúszik befelé a sötétség az ablak üvegén át, mert a sötétségnek nincsenek határai és körülírható kiterjedése, sem formája, csak megindul, és ellep mindent, még azt is, amit a fényben látni szeretnénk. Ahogy betöltötte a szobát, elért a testemig, beszivárgott a bőröm alá, viszketett tőle a kezem, aztán a szemem kékje is elsötétült tőle, mintha valamilyen váratlan tragédia miatt lassan megvakulnék.
ÖT Néma lettem, mintha izzó fogóval tépték volna ki a nyelvemet, mintha elvesztettem volna a beszéd képességét, amit olyan sokáig tanultam, és évtizedekig csiszolgattam, hogy minden váratlan helyzetben legyenek majd szavaim. De feloldódtak azok a begyakorolt szavak, elvesztettem őket valahol a múltban, mintha egy zsákban hevernének valahol egy poros út mellett, megtalálhatatlanul árnyékba burkolódznak, mert biztosan föléjük borul egy magasra nőtt fa lombja.
HAT Éreztem, ahogy a lábszáramhoz dörgölődzik a macska, biztosan a radiátorról ugrott le, ott szokott aludni, hosszan elnyúlva élvezi a meleget. Nem is hallottam, hogy lépeget, egyszer csak megérkezett. Körözött, keringett a bokám körül, megbökdösött az orrával, az egyetlen érintés, az egyetlen akarat egy állatban összpontosult most, lenyúltam hát, és megsimogattam a hátát, ívben meghajlott, ahogy az ujjaim végigszántottak a puha szőrén.
HÉT Amikor kórházban voltam, az orvos azt mondta, ne egyek epret, mert a sok apró mag árthat a babának a hasamban, és mogyorót se, mert attól meg nagyon meghízhatok. Ültem hát a fehér lepedővel letakart ágyon, és bámultam ki az ablakon, odalent az utcán emberek sétálgattak a százéves házak között, a távolban egy templomtorony emelkedett a magasba, közel volt a Rózsák tere, néha megkondult a harang, olyankor örültem, mert jelezte, hogy mégiscsak telik az idő.
NYOLC Amikor megszületett a lányom négy és fél kilósan, a csuklóján két apró redővel, a csodájára jártak, mert kékesfekete haja volt, mintha indián vér csörgedezne az ereiben, az ősrégi genetika molekulái és sejtjei végigszaladtak egy éles késsel bevésett idővonalon, és megjelent rajta az a csodahaj, mint valami jel.
KILENC Copfba fogott hajjal ült a medence szegélyén, bámulta a vizet, megcsillant a fény, hullámzott a víz a lába alatt, mintha maga a tenger lenne, meg is kóstoltuk, de nem volt sós, csak a könnyei voltak azok, amikor elesett, vérzett a térde, és felemeltem magamhoz, hogy a szép emlékekbe bújjunk, és elfelejtse a fájdalmat.
TÍZ Mindennapi küzdelmeinket add meg nekünk ma, Uram, mert nem tudok egyedül talpra állni, a lábam remeg, a karom zsibbad, a csuklómon éles kések vékonyan metszett hegei, az agyamban tombol a lárma, mintha a világ minden hangja egyszerre akarna rámtörni, sikítanak az ablakok mögött, zakatolnak és dübörögnek a fülemben, mintha nem is odakint, hanem idebent lennének, bezárva testbe, lélekbe.
TIZENEGY A sötétség beszippant, magába olvaszt, a lábamnál egy fekete macska kering, csak a szeme világít a sötétben, nem találom a szavakat, megvakultam, csak a rések növekednek a falon a becsapott ajtó felett, amíg minden eltűnik egyszer, leomlanak a falak, a házak, és feloldódnak az emlékek az időben.
(Photo by Jilbert Ebrahimi on Unsplash)