novella

Vámos Veronika: Emlékszel, Kedves? 

Az íróasztal melletti komódon lévő üres vázába tette a csokrot. Ha ezt most Viktória látná... futott át az agyán. Hányszor elmondta, hogy előbb vizet kell tenni a vázába, és csak utána jöjjenek a virágok.

Eleinte mennyire gyűlölted, mikor becéztelek. Nem vagyok, sem édes, sem kedves. Nincs semmi kicsim, nyuszim, van nekem rendes nevem. Nem akarom, hogy úgy szólíts, ahogyan másokat hívtál előttem. Mindig ezt mondtad, félig dühösen, félig nevetve, és közben a fejed csóváltad. Azt akartad, hogy úgy szeresselek, ahogyan azelőtt senkit. És én úgy szerettelek. Úgy szeretlek most is.

Iván tekintete a szépen formált betűiről a falon lévő képekre vándorolt, és a töltőtoll már nem sercegett tovább a levélpapíron.  Az ablakon beosonó őszi, fáradt napfény mintha arannyal vonta volna be a fotókat. Az első közös képüket nézte. Pontosabban, az első közös képükön nézte Viktóriát. Hosszú szőke haját félig arcába fújta a szél, hatalmas zöld szemei smaragdként ragyogtak. Egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal Iván vállát karolta. Lábuk csak térd fölött látszódott, és a fejük fölött lévő sokszínű lombkorona legalább akkora szerepet kapott, mint ők. Nevettek. Sárga, bordó, rozsdaszínű levelek hullottak rájuk. A háttérben, a bal oldalon az ikonikus zebegényi kiskocsma, a Mókus pózolt büszkén. Iván tisztán emlékezett arra a pillanatra, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megállította a virágmintás, nejlon otthonkában bicikliző öregasszonyt, akinek füstölgő cigaretta lógott ki a szájából.

– Csókolom, csinálna rólunk egy képet?

– Te hülye vagy? Ne őt, milyen képet fog csinálni rólunk? Súgta oda felhúzott szemöldökkel és alig mozgó szájjal Viktória. Nem sokkal azelőtt vallott neki először szerelmet. Az első perctől kezdve csodálta a lányt, aki igazi dámaként vonult még a falu poros utcácskáin is.

Emlékszel, Kedves? Mert én még most is elmosolyodom, mikor eszembe jut a Mókus.  Dáma úgy még nem ivott pálinkát, ahogyan te. Magasba emelted a poharat, mélyen a szemembe néztél, egészség, mondtad, aztán lehúztad a barackot. Kézfejeddel hanyagul letörölted a szádat, szemedet becsuktad, fogaid között hangosan sziszegve vetted a levegőt, és azt mondtad: huhú bázzeg.  Ott, akkor tudtam, hogy valójában nem vagy te dáma. Te az én bolondos, önfejű kedvesem vagy. Szeretlek. Mondtam ki egyből, gondolkodás nélkül. Tudom. Válaszoltál rögtön, fölényes vigyorral az arcodon.  Aztán mindketten nevettünk.

Iván keserű mosollyal az arcán a szoba túloldalán lévő lemezjátszóig sétált. Felnyitotta a fedelét, megemelte a tűt, és elindította a lemezt, ami hosszú hónapok óta érintetlenül pihent. Mikor újra elfoglalta helyét az asztalnál, már sercegve ontotta magából az emlékeket a bakelit.

Szeptember volt, már búcsúzott a nyártól a világ, és mi áttáncoltunk minden éjszakát, most is szeptember van, gondolsz-e még rám.

Emlékszel, Kedves? Ugye emlékszel, eleinte mennyit táncoltunk? Hosszú órákon keresztül álltunk összefonódva a félhomályban. Lépkedtünk ide-oda, szagoltam a nyakad a fülcimpád alatt. Még most is érzem az illatod. Néha beleénekeltél a fülembe. Aztán hirtelen belepusziltál, jó cuppanósat, amitől percekig csak csilingelést hallottam. És én még ezt is szerettem, mert te csináltad.  Épp a dalunkat hallgatom… most is szeptember van, gondolsz-e a még rám? 

A csengő erőszakos berregése állította fel Ivánt az asztaltól. Az ajtóban a szomszéd állt egy nagy csokor fehér rózsával.

– Ivánkám, kicsit előbb jöttem, hamarabb végeztem a virágpiacon. 41 szál, ahogy kérted.

– Gyönyörűek, köszönöm. Mennyivel tartozom?

– Hozzáírtam a többihez, majd hónap végén rendezzük egyben.

– Jól van, köszönöm még egyszer. Üdvözlöm Piroskát, add át neki!

Az íróasztal melletti komódon lévő üres vázába tette a csokrot. Ha ezt most Viktória látná… futott át az agyán. Hányszor elmondta, hogy előbb vizet kell tenni a vázába, és csak utána jöjjenek a virágok. És ő mégis mindig fordítva csinálta. Most is. Megemelte a rózsákkal teli vázát, és a mosogatóban engedett bele vizet.  Lehunyt szemmel szippantotta magaba az édes-keserű, soha nem múló emlékképeket.

Emlékszel, Kedves? Az Andrássyn sétáltunk kézenfogva. Összeborzoltad a hajam, és azt mondtad: Gyere Muci, vegyél nekem virágot! Aztán az Oktogonnál úgy bámultad a sarki standot, mint kisgyerek a karácsonyfát.

– Melyik tetszik? Melyiket szereted? – kérdeztem, miközben megsimogattam az arcod.

– Nekem te tetszel. És én téged szeretlek, te kis hüye. – mondtad a magad módján, kedvesen. Azóta tudom, hogy a fehér rózsa a kedvenc virágod. És téged azóta nem zavart, ha kedvesemnek hívtalak. Hiányzol. Talán ma jobban, mint valaha.

Megvárta, hogy a tinta megszáradjon, majd felcsavarta a papírt. Vékony fehér szalaggal kötötte át a levelet és a rózsák közé dugta. A sötétszürke öltönyét vette fel, elvégre nagy nap a mai. Fekete ballonkabátját leakasztotta a fogasról, belenézett a tükörbe. Kék szemei fényüket vesztve pásztázták a látványt.  Arca frissen borotvált volt, de fakó. Ősz haja félig oldalra, félig hátrafésülve. Jobb kezének gyűrűsujján aranykarika, bal csuklóján az óra, amit Viktóriától kapott. Kiemelte a csokrot a vázából, útját apró vízcseppek jelezték a bejárati ajtóig.

A lakásban most arcszesz illatú a néma csend, de a falon lévő képek élettel töltik meg. A tágas nappali ablak nélküli falán negyvenegy évnyi emlék kapott helyett. Időrendi sorrendben, balról jobbra rendezve. Közös nyaralások, ölelkező szerelmespár a Dunakanyarban, a Balatonon és a horvát tengerparton. Karácsony, hol az egyikük, hol a másikuk családjánál. Szerpentines konfettiszórós szilveszteri házibuli. Esküvői fotó, Viktóriát édesapja kíséri az oltárhoz, ahol Iván várja. Életképek a lagziból, menyasszonytánc, félrészeg mulató násznép. Szerelmes nászút a homokos tengerparton, aztán pózolás a havas hegycsúcsokon, majd nagy mosoly egy korsó sörrel Prágában. Viktória gömbölyődó hassal, a következő képen már hárman vannak. Első nap az óvodában, majd újra gömbölyödő pocak. Az utoló képet fél éve tették fel a falra. Viktória 70. születésnapján készült. Fehér haját rövidre vágatta, smaragd szeméből büszkeség és boldogság sugárzott. Keze Iván kezében, mellettük a két nagylány és férjeik, ölükben az unokák, a háttérben a zebegényi Mókus kocsma. 

Néhány utcával arrébb, a hatalmas tölgyfa alatti padon egymásba burkolózott két fiatal. Szeptember volt, már búcsúzott a nyártól a világ. Sárga, bordó, rozsdaszínű levelek hullottak rájuk.  Egy ballonkabátos, őszhajú férfi hatalmas hófehér rózsacsokorral sétált el mellettük. Szerelméhez igyekezett, megismerkedésük 41. évfordulóján, és már szinte oda is ért, mikor a fiú egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólította.

– Jónapot, csinálna rólunk egy fotót?

– Te hülye vagy? Ne őt, milyen képet fog csinálni rólunk? – Súgta oda felhúzott szemöldökkel és alig mozgó szájjal a lány.

– Persze – lépett közelebb az öreg , és úgy tett, mintha csak a fiút hallotta volna.

– Menni fog? Ez egy ilyen iphone, nincs rajta gomb, csak…

– Ismerem, nem lesz gond – tette le a csokrokat a padra –, de biztos, hogy ez legyen a háttér?

– Igen, lehet, hogy kicsit furcsa – magyarázkodott a lány –, de itt dolgozom a virágosnál, itt ismerkedtünk meg, mi szeretjük ezt a helyet. Tudja, mindig olyan nyugalom van.

– Igen, tudom. Egy ideje gyakran jövök én is.

Hosszú, szőke haját félig arcába fújta a szél, hatalmas zöld szemei smaragdként ragyogtak. Egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal a fiú vállát karolta. Lábuk csak térd fölött látszódott, ezért Iván kicsit hátrébb lépett. Így már a fejük fölött lévő sokszínű lombkorona is szerepet kapott, és a háttérben, a baloldalon jól látszódott a temető bejáratánál lévő virágosstand is. 


(Kép forrása: Craig Adderley fotója a Pexels oldaláról)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: