– Zsófi, a kurva anyádat, már 23 van! – riad fel a kiabálásra, de aztán ráeszmél, hogy ő nem Zsófi, a szomszéd kislány, neki még nem kell felkelnie. Az oldalára fordul, karját az ágy mellé lógatja, a kiskutyája pedig már nyaldossa is ráncos kézfejét. Kellene még pár perc, de Picurt, a zsemleszínű tacskót nem érdekli, hogy még csak 7 óra 23 van, ő bizony már felébredt.
– Nem hiszem el, hogy semmit nem pakoltál össze! Megint el fogsz késni! – sipít a szomszéd lakásban Zsófi anyukája. Mint minden reggel.
– Hagyjál már! – emeli fel keményen a hangját a kislány, de aztán csak elsírja magát.
– Miért kell mindig ezt csinálni? – szipogja már csak magának a lépcsőházban. Dühösen dübögnek lefelé a léptek, az iskola kétpercnyire van. Elég lenne félkor is elindulnia, mert 35 előtt nem is engedik be őket. Búzaszőke tincsei szomorúan lengedeznek az őszi napsütésben, néha még el is mosolyodik. Otthon viszont már összefogja a haját és szigorúan, komolyan nézi a leckét. Nem érti. Az első osztály sokkal könnyebb volt.
– Anya, segítesz? – vesz nagy levegőt.
– Nem látod, hogy főzök? – rivall rá az anyja, majd mintha megenyhülne, belepillant a füzetbe.
– Mit nem értesz ezen, hülyegyerek?
– Semmit – gyűlnek újra könnyek a szemébe –, és nem vagyok hülyegyerek! – kapja fel a holmiját a konyhaasztalról és bevonul a szobájába. A szobájukba. Hárman vannak testvérek. Két fiú és ő, a legnagyobb.
*
– Már megint krumplis tészta? – lép be este a lakásba az apa, pálinka és izzadtság szaga lengi körbe.
– Mégis mit vártál, libamájat? Ennyi pénzből? Adjál többet, ha meg nem tetszik, oldd meg!
– Mert te aztán olyan sokat keresel.
– A te kölykeid, kötelességed etetni őket.
– Már megint kezded? – ordít újra a férfi, és ez így megy, bele az éjszakába. Pofonok csattannak, ajtók csapódnak, már lassan éjfél, mikor Zsófi sírva kiált fel.
– Hagyjátok már a gecibe!
*
– A gecibe? Hallod, Picurkám, hogy beszél ez az édes kislány? Micsoda világ! – Picur hallja, de nem különösebben érdekli, megszokta már. A puha kis ágyában szépen összegömbölyödik, és már alszik is. Tízéves. Rózsika néni a fiától kapta, hogy ne legyen egyedül, meg, hogy ne hagyja el magát.
*
– Hogy tetszik lenni? – lép be a szobakonyhás lakásba Gyuszi. Csütörtök van, ilyenkor mindig hoz túrós rétest, mint annak idején az apja. Gyula bácsi meghalt, és tudja ugyan Rózsika, hogy Gyuszinak rövid az ebédidő, meg nagy kitérő a rétesbolt, de mégis…
– Megvagyok, fiam, csak hát ezek az Évikéék. Mindig ölik egymást – sóhajt nagyot.
– Ne tessék már mindig ezzel foglalkozni!
– De hát úgy sajnálom azokat a gyerekeket. Hogy így kell felnőniük. Meg az Évikét is, olyan kedves kis fiatalasszony lenne. Egész éjjel kiabálnak, veszekednek, nem lehet tőlük aludni.
– Tessék akkor füldugót használni!
– Mondtam én a szomszéd Erzsikének is, hogy csak csinálni kéne valamit. De hát az is olyan, mint a hátramenés.
– Igaza van Erzsike néninek, ez nem a maguk dolga. Az Évike felnőtt nő.
*
– Érted te ezt, Picurka, hogy nem az én dolgom? – a gombszemű zsemlegombóc farkcsóválva fészkelődik gazdája ölébe, eljött a délutáni szieszta ideje. Rózsika néni csak nem nyugszik, azon jár az esze, hogyan lehetne segíteni Évikééknek. Mert abban már biztos, hogy segítenie kell. Az ura elitta az agyát, veri szegény asszonyt, és ki tudja, a gyerekek mikor kerülnek sorra. Nem jól van ez így. Miközben kavarognak a gondolatok, az újságokat lapozgatja. A kismenye gyűjti neki a fodrászatban. A legtöbb lapban még a rejtvény sincs megfejtve, de most nem is ez érdekli, hanem egy cikk, amit a minap olvasott.
*
– Csókolom, Rózsika néni! – köszön előre Évike, nagy mosollyal az arcán. A lépcsőház előtt futnak össze, Picur a pórázt rángatja, Évike két szatyor krumplival a kezében egyensúlyozik.
– Évike kedves, egy pillanatra, szeretnék adni valamit – nyúl a zsebébe, ahonnan egy alaposan összehajtogatott, színes papírt vesz elő. Évike értetlenül, kíváncsian nézi a lapot.
– A Meglepetésben találtam egy cikket, Évikém, szerintem el kéne olvasnod. A családon belüli erőszakról – mondja szinte suttogva, miközben felé dugja a papírt, lopva körbenéz.
– Hogy micsoda? – csattan fel a nő, mire az idős hölgy összerezzen – Miért kéne nekem elolvasnom?
– Hát mert, hát, mert. Mert ebben leírják, hogy hol lehet segítséget kérni. Az olyanoknak, akiket. Akiket ver az uruk – mondja ki végül. – Nem lehet így élni, Évike.
– Ehhez aztán Rózsika néninek semmi köze nincs! Hogy veszi egyáltalán a bátorságot? – szorítja össze a fogát, pedig annyi, de annyi mindent mondana. Hogy 35 évesen nem ilyen életről álmodott. Hogy nincs az az alapozó, ami elrejtené a kék-zöld foltokat, hogy félti a gyerekeit, hogy utálja magát, amiért ő is olyanná vált, mint a férje.
– Én csak segíteni szeretnék – próbálkozik még utoljára.
– Az én életem rendben van, törődjön inkább a magáéval!
*
– Gyere, Picurkám, kezdődik a Séfek séfe – teríti magára a takarót, kényelmesen elhelyezkedik a fotelben, és a szokásos hársfateáját kortyolgatja. Jön az ősz, kell az erősítés a megfáradt szervezetnek.
– És már jön is a feketék csapata, Krausz Gáborral! – kiabál a műsorvezető, de a pirosak érkezését már nem hallja, a papírvékony falak újra zengeni kezdenek.
– Hogy mit mondott? Hát én megölöm azt a vénasszonyt! – üvölt a férfi magából kikelve. – Hogy mit? Milyen erőszak? Esküszöm, ha meglátom, kitépem a karját, és azzal verem agyon! Te meg! Te meg minek állsz szóba vele? Elment az eszed?
Picur összébb gömbölyödik, Rózsika néni óvatosan az előszobába megy, kinéz a levélbedobón. A lépcsőházban sötét van. A bejárati ajtó zárva, de azért még egyszer leellenőrzi.
– Miért nem bírtok normálisak lenni? Miért? – sikít zokogva Zsófi, de ez csak olaj a tűzre. Az apja már magán kívül van.
– Fogd be a pofádat te is! Esküszöm, kinyírlak, ha nem kussolsz!
Éjfélre minden elcsendesedik, csak Rózsika néni szíve kalapál hevesen, be is vesz egy fél xanaxot.
*
– Zsófi, a kurva életbe, már 23 van, ezt komolyan nem hiszem el! – indul az újabb reggel. Rózsika az oldalára fordul, a karját lelógatja, de semmi nem történik.
– Picur? Picur? Picur? – fut át rajta a jeges rémület.
(Kép forrása: Artem Beliaikin fotója a Pexels oldaláról)