Állandóan csak a rohanás. A nagyszüleim és a szüleim is kifutottak az időből. Legutoljára nagyapám lépte át a végesség célvonalát. De nem csak az idő diktál halálos tempót. Nekem most az anyagcserém váltott sebességet. Ha már a felelősség elől lábon nem menekülhetek, fut helyettem a hasam. Ülök hát a nyirkos fadeszkán, jobbik felemmel mosolygok bele őseim camera obscurájába.
Nemrég jöttem le újra falura, hogy egyetlen örökösként túladjak a nagyszüleim házán, és végleg megszabaduljak az emlékektől, melyektől megtelt lelkem dögkútja. A budiból még kikönyörgök, hogy a vételárat szíveskedjék átutalni. Készpénzt nem fogadok el, nehogy úgy járjak, mint anno, mikor két darab százast nyomtak a markomba. Azóta átkozott a tenyerem, kezet se fogok senkivel. Ha jön a tüsszentés, szálljon a nátha gyerekre, vagy szülőanyára, én ugyan nem teszem a kezem a szám elé. Most is megy a hezitálás, mivel töröljem ki.
Nem hagy ám nyugtot a vevő, kérdezi a kovácsműhely történetét. Közben várom, hogy az idő lekaparja rólam az exkrementumot. Kiordítok az árnyékszékről, ha beszélgetni akar, jöjjön a kukorica daráló elé, onnan hallani fogom. Közelebb jön, fecseg, elmondja a terveit, melyik falat üti ki, a górénak mennie kell, a lucernást megszünteti. Kissé krákog, hallom, ahogy a moslékos vödröt a lábával arrébb löki. Piszkálom a meszelt falat a körmöm hegyével, egy légy döngicsél bent, remélem, az a szart majd leeszi. Láttam a keresztet a postasarkon, kezd bele a small talk-ba, a feleségem mondta, hogy a maga családja állíttatta. Köhint. Hát, részvétem. A légy leszáll mellém a deszkára, le kell ülnie. Ő is érzi.
Pezsegni kezd a tér körülöttünk és ezt a hallucinációt nem a bűz idézi meg. Megszédülök. A részvét bekapcsolja a kinti vécében az időgép funkciót. Száguldok vissza a budikapszulába ragadva, gyerekkorom talán egyetlen nyári napjára. A kinti wc-től csak pár méterrel arrébb, a tujaárnyékos kisszobába, a dunyha alá dob ki ez a bűzös, egyvégű csatorna. Épp számolom a tapétán a csíkokat, egytől ötig, nekem e két szám között terül el a végtelen. Várom, hogy felkeljen a bátyám, kijöjjön velem a hátsó kertbe paradicsomot szedni. Délután legózunk is és én véletlenül elvesztem majd a legfontosabb elemet.
Nyirkos talp oson, tudva, melyik parketta alatt van jajongó rés, kerül, kopog a titkos útvonalon, lábujjhegyre áll a szobám küszöbén. Hú-gyósss-kar-ri-kaaaaa, húzza el a bátyám a becézés végét, fekete hajából egy tincs belelóg a perifériámba, ahogy az ajtófélfába kapaszkodva ágyam felé lendíti a testét. Mama után ordít az igazságérzet. A Laci csúnyán beszél! Megadja az alsó „A” hangot egy rúgó a Mama ágyában, felkel vele a rózsaszín XL-es hálóing, kiordít a veranda ablakon, szétcsapok köztetek! Karikagyűrűje csattan a párkányon, még nincs reggel fél hét, de már tiszta ideg. Laci bekúszik a takaróm alá, büszkén mutatja sötét köldökszöszét, amit gyerekteste a nyárból elrejtett.
Mama megenyhül, Lacit nagyon szereti, ő két paradicsomot is ehet. Olykor a Papa késéről, ha Mama nem veszi észre, szájával veszi el a szalonna falatot. Reggeli után rohangálunk az udvaron, számmal összeszedek desszertnek vagy egy tucat muslicát meg legyet, torkomban még föl-le mozgatom őket, mielőtt nyelek. Megetetjük a tyúkokat, a nekik szánt száraz kenyérkockákba néha beleeszem. A beragadt ravaszú játékpisztolyomat Laci megbütyköli, nagy komolyan szerel egy tuskón a volt kovácsműhelyben. Tujatermést szedek szét, nézem, ahogy ujjbegyemet egymáshoz ragasztja a gyanta. Gyere te tökfej, mondja a bátyám, a játékdömperbe ültet, tol a kapuig, képtelen lefékezni, mielőtt fejemet a vaskapuba verem. Ránézek riadtan, most kapsz, gondolom, ordításra formálom a szám. Laci leteper, könyörög, hogy ne sírjak, a Mama többé nem engedné, hogy együtt nyaraljunk nála. Átgondolom az opciót, egyedül üldögélést a disznóólak előtt, fejemre potyognak a mittudomén milyen szilvák, majd rám szárad a vérük. Lenyelem a sós tengerárat, öblítek a muslicák és legyek tetemei után. A moslékos vödrök felhalmozva, megtelnek a mögöttük lévő nagyanyám levegőjével, mint orgonasípok felzúgnak, akárcsak az igaziak, isten napján a templomban. Mit csináltok, kérdezi a kukorica zsákba bújva. Mi hazudunk valamit a szomszéd kutyáról és befutunk a hűvös verandára.
Délben a Laci kedvence van, pörkölt kerek tésztával, kovászos uborkával, kis tálban. Cinkosan nézek a bátyámra, és a fejemen növekvő púpra gondolok. Este a fürdetésnél kiderül, eltilt-e minket az öreg a közös nyaralástól, vagy sem. Néha a sípcsontja felé rúgok, de Laci állja, fel se szisszen.
Unatkozva talál ránk a koradélután, nagyszüleink horkolásának lüktetése adja a ritmust, felváltva hörögnek a benti kisszobában, külön-külön rekamién. A bátyám és én kinyúlva fekszünk a nappaliban, a kockacsigás labirintuson, döglött legyet vezetek ki az útvesztőből, majd egy lehullt viaszvirággal jutalmazom. Nagyanyáméknál virágzik a technika, két Orion is várja, hogy bekapcsoljuk, de a piros pálcát nagyapánk mindig közénk vágja, ha nézni akarjuk, állítsa be valamelyikünk.
Laci felé emelem a fejem, ő a sarokban kezdte meg a tapétát titokban. Kártyázzunk, kérem, de színre színnél fontos, hogy ki kezd, és mi nem tudunk megegyezni a mikéntben. Míg orrom egy szintben van a küszöbbel, ahogy lélegzem, oda-vissza jár egy pihe rajta, színre lép a nagyapám sárga lábkörme, fölnézek rá és ő visszanéz. Erre a lépésre nincs ütőlapom, megadom magamat simogató kezének. Na, gyertek ide, mondja, mi feltápászkodunk, köré gyűlünk, ő itt az egyetlen felnőtt cinkosunk. Most is, ahogy mutatóujját szája elé teszi, jelezve, hogy a Mama erről nem fog tudni, körmei alól gyerekkorom esszenciája árad. Zeller illat és giliszta szájszag. Megfogja a kezem, itt van egy-egy százas fagyira, megjárjátok, míg a Mama alszik, aztán csak óvatosan. Ujjaimat a fém érmékre zárja. Én már a kapunál nyitom hangtalan a zárat, mire Laci visszaszalad egy dobozért a mamának. Egy citrom meg egy sztracsatella enyhít a fájdalmán, hogy fagyizni mentünk, míg ő álmában a disznóknak moslékot kevert.
Bezárjuk a kapuajtót, rohanni kezdünk. Sajnos Laci gyors. Mielőtt lehagyna, megérinti a vállam, és ahogy előrefut, ordítva teszi fel a kérdést. Szűz vagy? Mivel én már nagy vagyok, annyit én is tudok, hogy a szűz olyan idegen szó lehet, mint az idióta. És az biztos, hogy hülye nem vagyok. Visítom a replikát a Tóthék meg a Kissék kapujánál rohanva, hogy nem vagyok szűz, és a járda melletti vadcseresznyék lelógó ágai szeretettel karcolnak belém fehér mintákat. Laci végigkacagja az odavezető utat. A Retkesék kapujánál lelassítunk, kicsit még összerugdossuk egymást, mielőtt a fagyizóba belépünk.
A fagyitölcsér rácsai olyanok, mint az apácakerítés, amire a pesti Mama futtatja a rózsát, kész csoda, hogy ebbe bele lehet harapni. Belül csoki van meg vanília. A visszajáró az én kezemben van, csupa apró érme, fémes ízűt izzad tőle a tenyerem. Laci viszi a bocsánatkérő fagylaltot, mielőtt elhagy, orromat nyomja a jeges krémbe. Verseny a postasarokig, kiáltja, de mire az orromról lenyalom a csokit, ő már a Kis Kakas kocsmánál tart. Futok hát utána és most már magam nyomom az orrom a fagyiba, mert jópofa, ahogy a sötét folt vezet, mintha célpontot keresnék vele a távolban. Mázas orrom már együtt mozog Laci alakjával, manó ő, akit nózim hegyén cipelek. Laci hátranéz, az epertől piros száját kinyitja, mondana valamit, talán újra megkérdezné, szűz vagyok-e még, mikor egy kocsi, olyan, mint nálunk otthon a bilikék színű Dacia, elüti őt. Elpöcköli a helyéről, mint mi a függöny széléről a büdös bogarat. Míg azon gondolkozom, mióta járnak erre kocsik, addig a bátyám repül, a szomszéd fehér galambjaival együtt tesz meg egy kört, ám nincs füttyszó, ami visszavezetné őt, csak fékcsík.
A bátyám nyakát a jóisten, láthatatlan nagymamakezével, a vasárnapi ebédre szánt tyúkokéhoz hasonlóan, megtöri. Mivel én ki nem állhatom a fejüket szegett tyúkok rohanását, hazaszaladok, elhullajtva az aprót, mint kenyérmorzsát. Most már harapom a krémet, az orromba, majd homlokomba fut a zsibbadás, szétkenem a világos és sötét anyagot a képemen, pantomimesként állok meg a nagyanyám előtt, csak elmutogatni vagyok képes a halált.
A visszajáró fémes ösvényén fut fel a nagyanyám a postasarokig. A kapunkból is ellátni oda, ahogy gyűri a foltos otthonkát, integet a zsír a karján. Jajong, hajából kiesik a dauer, Laci mellé, az útra. Nem mozdul a bátyám. Jobban is teszi, gondolom, mert ha visszaszól, jövőre nem jöhet velem a búcsúba, ki fog körhintára ülni velem, meg dodzsembe. Újból kikukucskálok, mikor jön már vissza Lacival a Mama, utánuk szólnék, ne felejtsék a fagyis dobozt az árokban, mert a Mamának van benne engesztelő citrom és sztracsatella.
(Kép forrása: Shutterstock)