Bankó-Erdősi Viktória: Keddenként

„rozsdás napok lakatra zárt szobában
fakult fotókba öltözött falak
szakadt zsebedben zörgeted a kulcsot
ma fedd fel titkodat”
/Bali Anikó/

Kapkodnak a mozdulatok, de most máshogy. Anyuka egyetlen vonással varázsolja pirosra a száját, nem áll sokat a tükör előtt, mint máskor, nem fésülgeti az ezüsthátú kefével a hosszú haját, mindössze egyszer húzza át a fogakat a feje bal és egyszer a jobb oldalán. A nagy táskát is előveszi, azt, amelyikkel nyáron a Balatonon voltak, a tóparti kölcsön-nyaralóban, ahol Apuka éjjel rosszat álmodott, és azt kiabálta Anyukának, hogy megöli. Bori azt hitte, Apuka ébren van, mert atlétában volt és abban a nadrágban, amit este az étteremben viselt, de Anyuka másnap megmagyarázta, hogy Apuka csak túl sokat evett, az megfeküdte a gyomrát és rosszat álmodott. Talán azt hitte Anyukára, hogy egy gonosz szörnyeteg, azért támadt rá alvajárás közben.
Anyuka a nagy táskába összehajtott ruhákat tesz. Először szép rendben a sajátjait fekteti bele, az üresen maradt szűk sávba az ő pici holmijaiból jó sokat. Eltűnik a gyerekszobában, a mackóját hozza, amelyiknek a buksija egyik oldalon kilapult a kislány éjszakánként ránehezedő testétől.
– Macim! – kiáltja kinyújtott karral a viharvert plüssállat felé, de Anyuka most csak annyit vet oda: „Majd megkapod”.
Az utca ködös, a régi Opel ajtaját úgy kell kifeszegetni, Anyuka bepakol a csomagtartóba, s mint aki más holmiját viszi, körbe-körbe néz, nehogy tetten érjék. Bori tisztában van vele, hova mennek, ismeri ezt az utcát, a csillogó kirakatosat, és a másikat is, ahol az a magas szobor áll; nyáron még látszott a katona szigorú arca, de mire lehullottak a levelek, és a napsütés is elfogyott, autókázásaik ismerős pontjai az utcalámpák és fényreklámok lettek, a katona arca pedig fekete maszkot húzott. Ugyanott parkolnak le, ahol mindig, közvetlenül egy kapu előtt: alacsony kerítés mögött nagy ház, sokkal nagyobb, mint nagymamáéké, és szebb is, hibátlan a festése, fehér az ajtaja. Anyuka lefejti a sálat Bori nyakáról, az ülésre dobja, a retiküljében kotor, előveszi a Túró Rudit. Hiába volt az a szokatlan, nagy sietség indulás előtt, ez mégis ugyanaz a Túró Rudis utazás anyukával, mint minden kedd délután. Nem bontja ki az édességet, mert tudja, soká lesz még, míg elindulnak haza, inkább akkor eszi majd meg, ha már elunta a várakozást.
– Nemsokára kijövök érted, jó? Elmagyarázom a helyzetet neki, aztán megmutatlak. Szeretni fog, és akkor nem kell visszamennünk többet. Jó leszel addig?
Bori nagy szemekkel néz Anyukára. Hogy-hogy kijövök érted? Mit jelent az, hogy megmutatlak? És kinek? Ki fogja szeretni? Hogy jó lesz-e, azt érti, mert reggelente az oviban is mindig meg kell ígérni, hogy egész nap jól fog viselkedni, és ő csak néha hibázik, mikor például a Dani kicsúfolja, és azt mondja rá, csóró. Nem tudja, mit jelent ez a szó, mégis nagyon fáj, amikor Dani grimaszolva a mellének szegezi. Akkor meg szokott lendülni a lába, akkor kiáltozni is szokott, és az óvó néni ezért a sarokba állítja, azzal indokolja, hogy nem ismer rá. „Nem ismerek rád, Borikám!” – így mondja olyankor. S aztán még akkor szokott rosszalkodni, amikor Apuka meg Anyuka veszekedik, de az afféle titkos rosszalkodás, mert nem tudhatják, hogy amikor éjjelente kiabálnak, s néha verekszenek is, akkor Bori előveszi a pénztárgépet, amit nagymama vett neki karácsonyra, és boltosat játszik egyedül. Tudja, hogy tilos, mégis, míg tart odakint a zűrzavar, addig a boltos világban megnyugtatóan egyszerű a képeskönyveket meg a babákat eladni és kifizetni saját magának.
– Jó – feleli végül kurtán, keveset beszél még, húsvétkor lesz négyéves.
Anyuka megsimogatja, aztán felnyitja a csomagtartót, de nem húzza ki, hanem egy hangos sóhajtól kísért határozott mozdulattal visszacsapja a kocsitetőt; az Opel, mint fémbölcső ringatja Borit. Látja, hogy Anyuka kinyitja a kaput, becsukja maga után, aztán sétál a szép piros kabátjában, ami Apukának nem tetszik, azt mondta rá, hogy kurvás, ami talán azt jelenti, hogy csúnya, mert Anyuka megsértődött rajta. A ház bejáratánál lámpa ég, jól látszik, hogy Anyuka becsönget, az ajtó szinte azonnal feltárul, és Anyuka eltűnik mögötte, ahogy minden kedden.
Bori a képeskönyvet lapozza. Tudja, hogy A három kismalacot lassan és sokáig kell nézegetni, akkor gyorsabban telik az idő, míg Anyuka visszajön. Hazafelé pedig megint vidám lesz, kócos és nevetős, este a fürdőkádban együtt énekelnek, és megengedi, hogy egyen egy kocka csokit fogmosás után. Anyuka vidámságáért hajlandó akár háromszor is végignézni A három kismalacot az utcalámpa sárgájában, és erősen szuggerálni az ismerős ház ajtaját, ahogy Aladdin a barlang bejáratát; „Nyílj ki!”. Halkan duruzsolja a meleget az Opel, a kipufogó füstje összekeveredik az esti párával. Bori leveszi a sapkát, a Túró Rudi papírjával babrál, nehéz úgy kibontani, hogy ne nyomja össze a puha tölteléket. Anyuka a nagyot vette, kicsiket harap belőle, hogy tovább tartson. A ház ajtaja mozdulatlan, nem nyílik. Bori szeretné kikapcsolni az övet, de megígérte, hogy jó lesz, és a kikapcsolás, az rosszalkodás. Oldalra fordítja a fejét, némán könyörög a szemével: „Anyuka, gyere ki, ég a házad ideki!” S végre nyílik az ajtó, kilép rajta egy láb, követi a test, de egy bácsié. Bori sosem látta még, mogorva az arca, mint Apukáé, amikor a postaládából kiszedett keskeny, sárga papírokat nézi. Becsukja maga mögött az ajtót, rohan a járdán, hátra-hátra néz, feltépi az Opel csomagtartóját, becipeli a nagy táskát. Bori azt gondolja, most lesz majd, amikor Anyuka megmutatja őt neki. A bácsi ismét kijön, megint fut, kifulladva ül be az autó volánjához, nem néz hátra, vadul indít:
– Büdös picsába, a büdös picsába! – vonyít, mint a kutya, amikor a farkára lépnek. Bori nem látja az arcát, nem tudja, sír-e, de lehet, hogy sír, mert pont úgy hangzik, mint amikor a Kokas Bella az oviban nem akarja megenni a tökfőzeléket, Panni néni meg erőlteti, hogy kóstolja meg, s akkor a Bella hisztizik.
„Anyuka hol van?” – szeretné megkérdezni, de nem szól, riadtan szorítja a képeskönyvet, és a macira gondol, amit a bácsi bőröndöstül becipelt abba a házba. Biztosan Anyukának vitte, de ha a bőrönd meg Anyuka abban a házban vannak, akkor hova mennek ők?
A bácsi a lakásuk előtt fékez le, törlőkendőt vesz elő a kabátjából, Bori érzi az illatát, olyan, amivel Anyuka az ő arcát és kezét dörgöli, ha összekeni magát evés közben vagy a játszótéren. Áttörli a kormányt, az ülés szélét, azt a botot a két ülés között, elhasznál nyolc-tíz kendőt is, „Ez igazán pazarlás” – gondolja Bori. A bácsi mindet a zsebébe gyűri, nem dobja a járdán álló kukájukba. A kabátja ujját a kezére húzza, úgy nyitja a kocsiajtót, kipattan, megint takarít, megint elhasznál egy csomó törlőt. Bedobja a tisztára suvickolt kulcsot az ülésre, a csípőjével belöki az ajtót, sötét lesz bent és hideg. A csomagtartó külsejét is sikálja, de oda sem néz, az utcát pásztázza, mintha őrségben volna, merev sietséggel elindul abba az irányba, ahonnan jöttek.
Bori fázni kezd, vajon rosszalkodás-e kicsatolni az övet és kiszállni, ha már itthon van, csak valamiért elfelejtették kivenni az autóból? Az is lehet, hogy Anyuka bent van. Talán valamiképp előbb hazaért, talán már a serpenyőben süti a pirítóst, és ma kedd van, úgyhogy ma csak kacag azon, hogy Apuka kikiabál a tévé elől, hogy kér még egy sört. Fokhagymát pucol és a fülébe sugdossa, hogy szereti, és este rövid időre, míg Apuka nem dörömböl az ajtón, mellé bújik az ágyban. Olyan szép képek ezek, hogy Bori elfelejt jól viselkedni, kicsatolja magát, meghúzza az autó-ajtót nyitó fület, lecsúszik a magas ülésről és a mesekönyvvel meg az üres Túró Rudi papírral a kezében elindul a lépcsőházuk felé.
(Fotó: Noah Silliman, Kép forrása: Unsplash)