novella Novellapályázat 2021 - második helyezés

Pásztor Évi: Megsemmisítésre továbbítva

A Felhő Café novellapályázatának második helyezett pályaművek.

Miklós unottan szürcsölte reggeli kávéját a monitor előtt. A telefon csörgésére gépiesen tapogatta ki kabátja zsebében a cigarettás dobozt. Szerette ezt a szürke szövetkabátot, majdnem tíz éve viselte már, amióta ezen a részlegen dolgozott. Úgy tűnt, könnyen befogadták, nem zavart senkit a különös nevű, ázsiai eredetű betegsége. Munkatársai elsőre azért meghökkentek albínó bőrén, megbámulták vakítóan piros szemét, de a reggeli kötelezőkön – kézfogásokon, köszönéseken – túl mindenki végezte a maga dolgát. Nem túl hízelgő módon, a szokatlan szeme miatt Patkánynak hívták a háta mögött. Máskülönben azért is, mert a nap nagy részét az alagsori Szortírozó és Megsemmisítő Főosztály szövevényes, fűtetlen helyiségeinek valamelyikében töltötte. Magánéletéről semmit sem tudtak bent, igaz, múlt héten a második emeleten azt beszélték, hogy kedd este részegen vitték haza a kerületi kocsmából, és hogy állítólag egyedül él.

Miklós szerdán is a megszokott mozdulatokkal végezte munkáját az irodában. Átolvasta a napi utasításokat, gondosan kijegyzetelte egy cetlire az előirányzott tevékenység pontos paramétereit. Lelketlen nevű falu Avar utcájának 1–50. házszámai voltak a soron következő címek. Előhúzta zsebéből cigarettáját, a kabátot átvetette a vállán, majd a főbejárathoz ment rágyújtani. Mintha korábban hallott volna már erről a településről, de nem tudta, hogy honnan, vagy kitől. Vajon milyen emberek lakhatnak egy ilyen nevű helyen? Lassan eregette a füstöt, közben eleresztett egy fél mosolyt. Felrémlett neki, hogy munkahelyének felirata – amelyet részben egy óriási fa takart ki – az utca túloldaláról szagos Logisztikai Központ-nak látszott. Szagos, ízlelgette magában, és közben arra gondolt, hogy képtelen kötődni ehhez a helyhez. Szükséges rossznak tartotta az ilyesfajta munkát, keserű szájízzel ugyan, de minden nap fegyelmezetten megcsinálta a kötelezőt, délutánonként viszont, mint láncát szakító kutya, szabadult ki végre a kötöttségből.

A csikket gondosan elnyomta, majd lefelé indult az alagsori irodákhoz. A nehéz kőlépcsők és a korlát vashideg érintése annak a kriptának a magányát juttatta eszébe, ahol gyerekként olyan sokat játszott szellemesdit egyedül. Az osztályozó irodák egyikéhez ment, ahol minden nap Tóték – Tóth Ágnes és Tóth Mária – válogatták a borítékokat. Előhúzta zsebéből a cetlit és odalépett az L betűvel kezdődő települések polcához. Szemével végigfutotta a sorokat és megkönnyebbülve látta, hogy a megadott utcával minden bizonnyal két nap alatt végezni fog.

Az új törvény már szigorúbb fellépést sürgetett a feladott, de a címzett által át nem vett küldeményeket illetően, amelyeket öt munkanapon belül vissza kellett juttatni a feladónak. A levelek egy része azonban elkallódott a rendszerben és végül sohasem került vissza a feladóhoz. Az intézmény megpróbálta ezeknek a számát visszaszorítani, s azok valóban évről-évre csökkenést mutattak, de még így is jelentős mennyiségben szaporodtak fel az eltelt évtizedek alatt. Ha a nyomozás nem járt eredménnyel, azokat a feladó címe szerint osztályozni kellett és csak bizonyos idő elteltével lehetett leselejtezni őket. A megszűnt címek is éppen így végezték a süllyesztőben. A rendszer levélszégyenei tehát előbb-utóbb a Patkány, azaz Miklós kezei közé kerültek.

Rutinszerűen haladt a megadott házszámok szerint, szép sorjában bontogatta a helyenként már megsárgult, foltos leveleket. Mindig ugyanaz az unalmas procedúra: megfogni, rövid pillantást vetni a feladóra, majd a címzettre, felbontani, átlapozni, borítékba visszatenni, ráütni a Megsemmisítésre feliratú pecsétet és továbbküldeni az iratmegsemmisítőbe. A levelek, mint elfekvőben lévő magányos öregek, hosszabb-rövidebb ideig várták, hogy sorsuk végre-valahára beteljesedjen.

A 15-ös házszámhoz érve meglepődött, hogy a fakkban három levelet talált. Persze mindig is voltak úgymond problémásabb lakcímek, de évente csak egyszer-kétszer fordult elő ilyen eset. A három borítékot kirakta egymás mellé. A lakcím valóban megegyezett, Tóték tehát jól dolgoztak. A leveleknek három különböző nevű feladója volt. Találomra kiválasztott egyet. Ebben a lila tintás, írógéppel ütött betűk katonásan követték egymást. Első pillantásra egy elgépelés sem volt a szövegben, csak néhány, ismeretlen eredetű paca szabadította fel a betűk eredendően karakteres vonalait. Unalmas, hivatali levélnek tűnt, amely semmi újdonságot nem tartogatott. Miklós minden nap effélékkel indította a reggelét. Úgy, ahogyan a többit, ezt is kötelességtudóan futotta át. Tisztelt Gyámhivatal! Alulírott (…)atalin (szül. 1945. augusztus 15., anyja neve Tóth Erzsébet, lakás: Lelketlen Avar u. 15.) szabad akaratommal egyezően azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy kisebbik, Éva nevű gyermekemet a hivatal az állam általi gondozásába vegye. A gyermek adatai. Neve: Nagy Éva, kora: 3 év. Egészséges, alkata átlagos, 95 cm, súlya 13 kg. Jelleme: Egyedül szívesen játszik, barátk (…) (…) ndoklása. A két gyermekem gondozását egyedül végzem, anyagi nehézségeim vannak, a segélyszolgálattól a 301/11. határozat értelmében pénzre jogosult nem vagyok. (…)lketlen, 1970. március 20.

A második sortól kezdve Miklós hirtelen fellépő és nem múló szorítást érzett gyomortájékon, amely ahhoz volt hasonlatos, mint amikor a szivacsból egy mozdulattal nyomják ki az összes vizet, és aztán ezzel a félszáraz anyaggal folytatják tovább a hideg kőpadló sikálását. A gépelt szöveg szögletes betűivel ellentétben az anya alig olvasható aláírása néma bizonytalanságot sejtetett; a mázgás betűkön elterülő pacák, mint a félelem könnycseppjeinek egykori mementói keretezték a felettébb érzéketlennek ható szöveget. A hártyaszerű papír, mintha csak önnön tartalmától rettegett volna, reszketegen vacogott a férfi kezében. Ezúttal azonban nem a félelemtől lejtett táncot, hanem Miklós ital iránti, mérhetetlen vágya követelőzött egyre hevesebben.

Az állami gondozásba vétel minden bizonnyal nem történt meg végül, legalábbis ez a feladott levél biztosan nem ért célt, hiszen akkor nem került volna be a rendszerbe. Máskülönben a három Avar utca 15. házszámhoz tartozó boríték közül a következőnek Nagy Éva volt a feladója. Miklós felbontotta ezt is, de abban a pillanatban két fénykép esett ki belőle, és lassan szállingózva értek földet. A kisebb méretű, fekete-fehér képről egy markáns vonású, egyenruhás férfi nézett vissza. Tekintete szokatlanul hűvösnek hatott, de egy régi fotónál ez nem is meglepő, biztosan csak a beállítás és az ósdi fotótechnika volt az oka. A másik képen egy megtört arcú fiatal lány állt a biciklije mellett. Miklós az ablakhoz vitte a képet, hogy alaposan megnézze. De abban a pillanatban megszólalt a telefon, amely szigorú, könyörtelen berregéssel parancsolta vissza a férfit emeleti irodájába. Gyorsan összefogta a három borítékot és nadrágjának hátsó zsebébe csúsztatta. Úgy döntött, hogy ez egyszer hazaviszi a leveleket, és otthon, nyugalomban olvassa át őket. Megmagyarázhatatlan izgalmat érzett, és érdekelni kezdte Éva sorsa is. Az sem tántorította vissza, hogy szabályellenesen jár el, a levelek ugyanis bizalmas iratnak minősülnek, és az épületből csak engedéllyel lehetett őket elvinni.

A nap további része szokásosan eseménytelenül telt, de a férfi gondolatai rendre visszatértek az Avar utcai levelekhez. Hazaérve felbontott egy üveg olcsó bort, rágyújtott, és az ebédlőasztalra tette a papírokat. Rögtön neki is állhatott olvasni. Egyedül lakott, nem kellett alkalmazkodnia senkihez. Szürkés füstfelhőt eregetve vette kezébe Éva levelét. Drága Klárám! 8-án kaptam kézhez a leveledet. Nagy örömömre szolgál, hogy Józsi és Ferike is jól vannak és egészségben talált benneteket a levelem. Mi megvagyunk, dolgosak a hétköznapok. A nagy tűz óta sokára pakoltam össze a holminkat. Múlt héten a megmaradt padlásgerendák között, az egyik résben találtam egy régi fényképet. Először ki akartam azt is dobni, képzelheted mennyi rendet rakni való dolog van itthon. De kíváncsi lettem, ki lehet a képen, főleg, hogy a hátoldalán ruszki betűk vannak. Hiába az iskola, nem tudom olvasni a cirillt, átvittem Marika nénihez a sarki csemegébe, ő járt már a Szovjetunióban. Sajnos ő sem tudta, mi van ráírva. Bár ismerősnek látszik az ember a képen, bevallom, félek tőle, olyan fura a pillantása. Betettem a borítékba, hátha te tudod, ki az. Mutasd meg Juliska néninek is, ketten többre juttok. Rég találkoztunk, ezért küldök egy fotót magamról is. A biciklit az első fizetésemből vettem, azzal járok dolgozni. Írjál, amint tudsz! Várom leveledet! Szeretettel ölellek, Évike. Kelt: 1995.X.4.-én.

Miklós gondosan összehajtogatta a levélpapírt, majd visszacsúsztatta a borítékba. Az erkélyre ment, valahogy egyszeriben szűknek érezte a szobát. Maga sem értette, hiszen nem volt Éva korú ismerőse, hasonló történésekről, örökbeadásról sem hallott még ezelőtt, a két levél mégis megmagyarázhatatlanul kavarta fel tudattalanjának leülepedett, poros darabkáit. Visszament az asztalhoz, újra rágyújtott, és kezébe vette a harmadik levelet, amelyet egy Tóth Erzsébet nevű nő írt. De mielőtt olvasni kezdte volna, cigarettáját nagy slukkokkal szívta végig, tiszteletlennek tartotta volna egy efféle régi pennával írott levél előtt – inkább annak írójával szemben – ha közben füstöt eregetve lélegzi be a gyöngybetűvel rótt, bizalmas titkokat. A levélben ez állt: Drága Etelka! A 20-iki kedves leveled óta, melyet 7-én kaptam, nem jött újabb levél. Pedig nagyon vártuk a híreket felőletek. A bombázások alatt az Avar utcai óvóhelyen laktunk. Hallottuk a gránát robbanását, mely Ili néni házától egy két lépésre csapódott a földbe. Másnap láttam a szétszaggatott emberi testeket. Akkor már vigyázva jártunk, a piacon sugdostak az emberek. Nem mondhatom el, mily nyomorúság esett, október 31-én éjjel zörgették, verték a kaput az idegen katonák. Mennünk kellett, nekem, Rózának és Zsuzsinak is, már nem tehettünk mást. Megtörtént, amitől a tartottunk. Nem mondhatok többet. Rászolgáltam az életre. Mégis az emberek között örökké pirult arccal, szemlesütve járni, nem tudom, mitévő legyek. Viselősen nehezen megy a munka. Talán még sok szenvedést tartogat a jó Isten számomra. Anyusékkal együtt epekedve várjuk a békét, és azt, hogy újra együtt legyen a család. Esténként imára kulcsolom a kezeimet Értetek és Édes Sándoromért, hogy a frontról épségben térjen vissza. Ölelünk benneteket: Erzsike. Miklós izgatottan futotta át újra a levelet, majd megint elővette a másik kettőt. Eszébe jutott, hogy Éva levelének fotóit alaposabban megnézi az ebédlő függőlámpája alatt. Ahogy a biciklije mellett álló nő csüggedt arcát figyelte, az a különös gondolat férkőzött egyre csak a fejébe, mintha az az arc az övé lenne. Képzelgését még önmaga előtt is pironkodva vetette el. Miklósnak senkije sem volt, szülei meghaltak, nem házasodott meg, gyermeke nem született. Végül az ismeretlen férfi arcképét kezébe véve ment át a szomszédban lakó orosz házaspárhoz. Azóta voltak beszélő viszonyban, amióta a feleség, Olga néhány hete udvariasan bekopogott egy tál scsí levessel. A nő az egyenruhás férfi képét meglátva szinte megrettent annak szokatlan tekintetétől, nem is tudta túl sokáig állni azt, gyorsan átfordítva kezdte szemét ide-oda járatni a cirill betűs íráson. A szövegben az állt, hogy fotón lévő Vladimir sok keresgélés után végre rátalált Ersikére. Ahogy ezt Olga kimondta, éppen akkor érkezett haza fáradtan Igor, a férje, rövid csókot lehelt a nő arcára, és köszöntötte Miklóst. Orvos volt, aki naphosszat a közelben lévő kórházban rendelt. Igor a régi képre pillantva, csak úgy mellesleg odavetette, hogy a katona papa mennyire hasonlít Miklósra. Sőt, ránézésre látszik, hogy sajnálatosan ugyanabban a betegségben szenvednek, amelyben a népességnek csak igen kis százaléka érintett. Ekkor Olga szétnyíló tenyeréből a molyrágta fotópapír ismeretlen térségek felé kelt megint vándorútra, hogy végül halkan leljen ideiglenes otthonra a szőnyeg meleg ölén. Az asszony rögtön a képért hajolt, Miklós pedig az eddig kitakart előszobai tükörben meglátta önnön piros szemét, vakítóan fehér arcát. Csak néhány pillanatig állhatott így, szemtől szemben önmagával. Évához neki köze lehet. Még az is lehet, hogy a testvére. Talán örökbe adták. Vagy mégsem. Nem. Mint egy előre nem látható akadály miatt lassan feltorlódó kocsisor, követték gondolatai egymást. A mélyről jövő felismerések szorosan a nyaka köré fonódva most rettenetesen fullasztóan hatottak rá. Egész éjjel forgolódott, ennek ellenére másnap korán kelt. Döntött. Szépen visszacsomagolta a leveleket. Az Országos Logisztikai Központ alagsori irodájában azokat a leveleket otthagyta, megsemmisítésre továbbítva.


(Kép forrása: Canva)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: