Hevesen csókolózik egy thai nő és egy középkorú férfi a bangkoki Adelphi Suites szálloda liftjében. Testük szorosan egymásba fonódik, a férfi a lift oldalához nyomja a nő törékeny testét. Szinte összeroppantja szeretőjét, akinek fiatal arcába még nem vésődtek mély ráncok, bőre úgy ragyog, akár Tutanhamon aranyozott halotti maszkja.
Éles, csilingelő hang és a nyíló liftajtó vet véget a szenvedélyes pillanatnak, a szálloda egyik takarítója zavarja meg a szerelmi légyottot. Elnézést – motyogja lesütött szemekkel és megalázkodó hangsúllyal.
Szétrebbennek, akár a kamaszok, akiket szüleik rajtakaptak. Zavartan igazgatják gyűrött ruháikat, miközben cinkos pillantásokat vetnek egymásra.
– Kérem – int a férfi a takarítónak és a thai nőnek, akiket maga elé engedve kitessékel a liftből.
A pár szótlanul, tisztes távolságot tartva egymástól vonul végig a hotel halljában, mégis mindenki látja, hogy szinte forr köztük a levegő. Amint kilépnek a szálloda fényesre pucolt forgóajtaján, rögtön egymásnak esnek. Hosszú percekig búcsúzkodnak, majd a férfi finoman eltolja magától a nőt.
– Egy hónap, és jövök újra. Addig ne írj, majd én hívlak, amint tudlak – a férfi keze közben egyre lejjebb csúszik a nő karcsú testén, és apró fenekét keresi a bő ruha alatt.
A nő nem válaszol, csendben bólint és hagyja, hogy a férfi újra belekapaszkodjon és fogaival beharapja telt ajkait. Némán tűri, mint ahogy akkor sem ellenkezik, mikor a férfi fényes fekete copfját csavargatja, pedig gyűlöli, ha ezt csinálják vele. De nem mond semmit, csak tűri, mert nem is jut eszébe, hogy tehetne másképp.
– Viszlát Vahan – mondja a férfi megjátszott udvariaskodással.
– Viszlát György – válaszolja a nő, ügyetlenül ejtve szeretője nevét.
– Hát te meg hogy nézel ki, Gyurikám? – veri oldalba egy kövér, vörös hajú férfi Györgyöt egy budapesti parkolóház mélygarázsában. – Megkapott a nap apukám.
György fáradtan vesz egy mély levegőt, erőt gyűjt a válaszhoz.
– Káprázik a szemed, Pali. Bangkokban ilyenkor van az esős évszak, nem igazán ért a nap.
– Aha – nyújtja el a választ Pali, miközben lassan bólogat, arcán cinkos mosoly húzódik. – És az nem lehet, hogy azért nem ért a nap, mert ki sem léptél a hotelszobából, barátom?
György zavarában elmosolyodik, beül a vadonatúj városi terepjárójába, és becsapja a kocsiajtót. – Barom – motyogja magában, miközben a sebváltót az R betűhöz tolja, az elektromos terepjáró pedig halkan kifordul a parkolóból. Bekapcsolja a rádiót és feltekeri a hangerőt. Könnyeden gurul Budapest utcáin a fekete Mercedes a szokásos pénteki dugóban, majd telefoncsörgés töri meg a smooth jazz lágy dallamát.
– Na, már csak ez hiányzott – morogja, majd rányom a kocsi érintőképernyős kijelzőjén a zöld gombra, és fogadja a hívást. – Üdvözlöm, Gáspár úr – köszönti a főnökét hivatalos hangon.
– Mondom, hogy nem kérem, Kata, menjetek vegyetek magatoknak még egyet, csak hagyjatok békén – hadarja ingerülten a vonal másik végén Gáspár úr. – Elnézést György, bocsánat, itt vagyok, csak éppen az Állatkertben vagyok a családdal. Nos, hogy ment a konferencia? Sikerült megállapodni velük?
– Semmi baj, ismerős szituáció – hízeleg György a főnökének. – Tehát – megköszörüli a torkát, mély levegőt vesz, majd belekezd a beszámolóba – a 2018-ban elért negyvennégy százalékos növekedésünkhöz képest sajnos van egy kis visszaesés.
– Egészen pontosan mekkora? – vág közbe idegesen Gáspár úr, miközben lesöpri kabátjáról a zoo-csemege maradékát.
Megint közbevág ez az idióta – bosszankodik magában György, miközben felhajt az autópályára, és a Sashalomra vezető sávba kormányozza az autót. – Egészen pontos adatot most nem tudok mondani, mert vezetek, de amint hazaértem, küldöm az elszámolásokat.
– Jó, de megközelítőleg hány százalék? – kérdezi türelmetlenül Gáspár úr.
– Megközelítőleg negyven százalék az exportot illetően, de továbbra is Thaiföld a legjelentősebb partnerünk a Délkelet-Ázsiai régióból. Az import viszont növekvő tendenciát mutat, erről is küldök majd egy pontos kimutatást.
– Nem is tudom, Gyuri. Thaiföld integrációja még mindig gyerekcipőben jár Kínához képest, ezt önnek is látnia kéne. Fél évet adok még magának, ha nem lesz jelentős változás, leveszem az ügyről, és Pálnak adom a kapcsolattartást.
György szíve hevesen kalapál, kiveri a víz, ujjaival gyorsan dobol a kormányon. Fékeznie kell magát, hogy ne dühből reagáljon. Résnyire leengedi az ablakot, lassan szívja be az autópályáról besüvítő, szmogos levegőt, majd tízig számol magában. Ahogy a pszichológusától tanulta.
– Teljesen megértem és mindenben igaza van, Gáspár, higgye el, rajta vagyok az ügyön. Ha még egyszer kimehetnék velük tárgyalni… – György nem tudja befejezni a mondatot, mert a főnöke ellentmondást nem tűrő hangon közbeszól.
– Szó sem lehet róla – jelenti ki –, az elmúlt fél évben háromszor volt Bangkokban, ha ennyi idő nem volt elég, akkor be kell látnunk, hogy nem maga a legmegfelelőbb ember erre a feladatra. Sajnálom, György.
– Értem, de Thaiföld integrációja mindössze három éve kezdődött, ahhoz képest a negyvennégy százalék szerintem igazán látványos.
– Jó, ezt majd megbeszéljük az irodában, most mennem kell, a lányom szoknyáját megeszik a kecskék a simogatóban. Hétfőn jöjjön be dél körül az irodámba!
– Rendben. Jó hétvégét, Gáspár úr! Ja, és kitartást az Állatkerthez! – teszi hozzá György, összeszedve az utolsó energiáit.
A másik zavartan motyog valami köszönésfélét, majd megszakítja a hívást.
Hazaérve György egyenesen a dolgozószobájába rohan, megnyomja a macbookja bekapcsoló gombját és türelmetlenül topog, amíg végigfut a fehér csík a neve alatti sávban. Megnyitja a dokumentumokat és csatolva küldi a főnökének.
– Nem is hallottam, mikor megjöttél – mondja köszönés nélkül a felesége, miközben hátulról átöleli a dolgozóasztal felett görnyedő Györgyöt.
A férfi idegesen kibontakozik az ölelésből és gyors puszit nyom felesége homlokára.
– Most jöttem, két perce – veti oda idegesen.
Az elmúlt hónapokban György mesterien megtanulta, hogyan vezesse félre a családját. Egyre hihetőbb hazugságokat talált ki, miközben remekül játszotta a szerető apuka és az odaadó férj szerepét. Minden fontos családi eseményen részt vett, nem feledkezett meg egyetlen évfordulóról sem. Úgy érezte, kézben tartja a dolgokat, és könnyedén fenntartja kettős életét.
– Jött egy csomó leveled, amíg nem voltál itthon. Betettem a felső fiókba – mosolyog Réka a férjére. – Tíz perc múlva végez Lotti a matektanárral, aztán vacsorázhatunk.
– Persze, megyek – válaszol fáradt mosollyal György és megvárja, amíg felesége becsukja maga mögött az ajtót. Előveszi a leveleket, unottan bontogatni kezdi őket. A szokásos levelek között megakad a tekintete egy bangkoki címről érkezett borítékon. Azonnal félreteszi a többit, és mint egy űzött vad, aki érzi a vesztét, feltépi a levelet. Kézzel írott szöveg, mindössze pár sor. György rögtön tudja, ki a feladó. Végigfutja a szöveget, de közben észreveszi, hogy egy fénykép maradt a borítékban. Előveszi a képet, de amint meglátja, szédülni kezd és hideg verejték önti el a testét. Egy ultrahang felvételt tart a kezében, amelyen egy tizenkét hetes magzat összegabalyodott teste rajzolódik ki.
– Gyuri, gyere már! Kész a vacsora! – lép be a szobába újra Réka.
György ijedtében a földre ejti az ultrahangképet. Réka meglátja a felvételt, arcán semmi jele a meglepettségnek, vagy a dühnek. Tekintetét a férjére emeli majd fojtott hangon megszólal.
– Gyere, kihűlik a lazac.
(Kép forrása: Krisztina Papp fotója a Pexels oldaláról)