a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Az ajtó nem mozdult. Erősebben próbálta. Rángatta, taszigálta, hátha megszorult a nehéz tölgy a keretben. Újra és újra mozdította a kilincset. Odavilágított az elemlámpájával, látta, hogy a nyelv minden alkalommal rendben kicsúszik a zárólemezből. Eluralkodott rajta a kétségbeesés.
Lehunytam a szemem, és újra láttam, ahogy gyújtóst vágunk ketten, majd a kemencét hevítjük. Ahogy lesben állunk egész délelőtt a kertben, az öreg, meg én, a gyermek, hogy elcsípjük a gyanútlan vakondot. Ahogy rakjuk ketten a szekeret a mezőn, én állok fent, ő pedig lentről adogatja nekem a szénát.