Fújtatva kaptatott az ösvényen, verejtékező homlokát egy feslett rongydarabbal törölgette. Furcsán járt, mint egy fáradt, vén igásló: felsőteste minden lépésre ütemesen előre-hátra ingott. A mellkasán keresztülvetett, szakadozott, tömött sporttáska ilyenkor erre a ritmusra csapódott jobb combjához. Sovány karját sötétre cserzette a nap. „Nem emlékszem ilyen meleg novemberre” – dünnyögte magának. Tar koponyáját terepszínű horgászkalappal védte, megfakult, valaha piros színű pólót és elsárgult farmernadrágot viselt. Hogy kímélje bakancsát, melyet vastagon körbetekert szigetelőszalag tartott egyben, a fűzőknél összekötve a vállán vitte.
Hónapok óta bandukolt. Esténként elővette a táska mélyéről legféltettebb kincsét, egy földrajzi atlaszt, és igyekezett beazonosítani, merre járhat. Levágott egy gallyat, amekkorát a lapok alján lévő lépték mutatott, rovátkákat is metszett rá, és egy naptárba jegyezte, aznap mekkora távolságot tehetett meg. A kalendárium tavalyi volt, egy kukában találta, de még január 1-jén gondosan átjavította benne az összes dátumot.
Vándorolt várostól faluig, falutól tanyáig. Elolvasta a helységnév-táblákat, a forgalmasabb helyeken kéregetett pár napig, használható holmik után kutatva átnézte a konténereket, majd továbbállt. A síkságot dombok váltották fel, amelyek aztán hegyekké magasodtak. A falvak egyre kisebbek lettek, a kátyús aszfaltcsík egyre keskenyebb, végül egy apró település végénél, amelynek bájos nevétől mosolyra szaladt fogatlan szája, véget is ért. „Én aztán vissza nem fordulok” – döntötte el, és nekivágott a párszáz méter után ösvénnyé szűkülő földútnak.
Apró borházak sorakoztak a hegyoldalban, azokból pincék nyúltak a hegy gyomrába. Az öreg derűsen nézett végig a mesebeli építményeken. Minden házikót föld fedett – a völgy felé néző homlokzatok közepén ajtó, mellette parányi ablak. A legtöbb dombházikó elgazosodva, nyitott ajtóval árválkodott, máshol a vakolatát vesztett fal és a korhadástól önmagukba roskadt lócák, kisasztalok árulkodtak arról, hogy évek óta nem járt ott senki. Eszébe jutott egy faasztal egy dunántúli házban, amelyen húsleves aranylott, foszlós kalács illatozott, és ahol egy kisfiú a kandalló táncoló fényénél kacagva vívta a nagyapjával a kártyacsatákat. „Alsó, felső, király, ász” – mondta ki hangosan, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
A domboldalon egyre fogyatkoztak a kis építmények, végül az utolsó is elmaradt az öreg háta mögött. Ő csak hágott egyre feljebb, nem számított, merre viszi a lába. Hosszú gyaloglás után megpihent, szétnézett. Nagyokat kortyolt a vékonyan csordogáló patak vizéből, megcsodálta a végtelenül sorjázó domborulatokat, a párát lehelő erdőket. Akkor megakadt valamin a tekintete.
A szemközti hegyoldalban, távol mindentől egy magányos borház állt.
Fújtatva kaptatott a meredélyen, az utolsó métereket szinte négykézláb tette meg. A dombházon és a környékén is térdig ért a fű, néhány keskeny vadcsapást látott csak, semmi nem mutatta ember nyomát. Az apró ablaknyílást vasrúd osztotta ketté. Először ott kémlelt befelé. Óvatosan lépett a súlyos tölgyajtó felé. Arasznyira nyitva volt, odabentről hűvös dohszag áradt. Az rést telehordta a szél száraz növényekkel. Beljebb nyomta az ajtót. Nehezen, nyikorogva engedett. A félhomályban jobbra egy házilag ácsolt, matrac nélküli ágy, szemben, a pincébe vezető ajtó mellett egy kétajtós szekrény rajzolódott ki, az egyik sarokban jancsikályha állt. Átlépett a küszöbön. Lassan leereszkedett a priccsre. Tekintetét újra és újra körüljáratta az apró helyiségen és szívből felnevetett. A világ legszerencsésebb emberének érezte magát. Sosem volt még ilyen pazar téli szállása. Az odalára dőlt, és azonnal mély álomba szenderült.
Az erdő mindent megad, amire szüksége van az embernek, morfondírozott elégedetten az öreg. Hatalmas rőzseköteget cipelt, az oldalán himbálózó vászontarisznya gombákkal volt tele. Kitanulta az ehető növények egész sorát, a dróthurok készítésének tudományát, nem volt szüksége gyufára, hogy tüzet gyújtson. Vékony ágakból seprűt kötött, puszta kézzel tépte ki a gazt a bejárat elől. Nappal vagy a fák sűrűjében sétált betevő után kutatva, vagy a házikó előtt üldögélt egy farönkön és olvasott. Mesekönyv, ponyvaregény, filozófiai értekezés, görög dráma – nem számított, mi kerül ki a táska mélyéről, minden történet egy utazás volt. Hosszú idő óta nem érzett ilyen boldogságot. „Úr lettem vénségemre!” – kacagott hangosan, és néhanapján felbontott egyet-egyet a pincében talált borokból.
Motorhang, majd kocsiajtó csapódása verte ki az álmot a szeméből.
Remegő kézzel cipzározta szét a hálózsákot, odabotladozott a kisablakhoz, és látta, hogy a domb aljában egy terepjáró áll. Egy fiatal férfi szállt ki belőle, valamit matatott a platónál, majd elindult a borház felé. Az öreg hátrébb húzódott, remélte, hogy az idegen nem vette észre. A közeledő alak könnyedén hágott felfelé, sietősek voltak a léptei. Terepszínű nadrágot, zöld kabátot, narancsszín sapkát viselt. Egy táska volt nála. Szüntelenül a házikót figyelte. Már csak alig pár méter választotta el egymástól a két embert. Az öreg rémülten tekingetett szét a félhomályban. A helyiség túlsó feléhez botorkált, óvatosan lenyomta a pinceajtó nehéz kilincsét, a nyirkos mésztufát tapogatva lement, ott lekuporodott a hordók és a fal közötti keskeny résbe. A fejét a két térde közé hajtotta, összeszorította szemét, kezét a fülére tapasztotta. A szíve zakatolt, de kényszerítette magát, hogy csendesen, lassan vegye a levegőt.
A fiatal férfi hosszan káromkodott a ház előtt. Lerakta a táskát, lenyomta a míves rézkilincset, óvatosan kitárta az ajtót. Zseblámpát vett elő, a fénypászmát alaposan körbejáratta a présházban. Beljebb lépett, az éles fénycsóvában alaposan szemügyre vette a rossz hálózsákot, az ágy lábánál lévő néhány holmit. „Van itt valaki?” – szólt határozott hangon. Várt egy darabig. A pincébe is levilágított. Kilépett a présházból. Figyelmesen fürkészte a környéket. „Van itt valaki? – ismételte újra. Visszament a kis helyiségbe, felnyalábolta az öreg holmiját. Behúzta maga mögött az ajtót. Letérdelt a küszöbnél. Felnyitotta a műanyag bőrönd fedelét, és munkához látott.
Az öreg órákon át kuporgott odalent, a sötét zugban. Esteledett, mikor előmerészkedett. Az ablakhoz osont, hosszan kémlelt kifelé s szürkületbe. Csendes volt a táj. Lassan megnyugodott, de begyújtani nem mert. Leült az ágy szélére, és elhatározta, hogy másnap továbbáll. Nagyot húzott a borosüvegből. Apránként visszatért az élet a tagjaiba, lassult a szíve rémült kalapálása. Feltápászkodott. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem mozdult. Erősebben próbálta. Rángatta, taszigálta, hátha megszorult a nehéz tölgy a keretben. Újra és újra mozdította a kilincset. Odavilágított az elemlámpájával, látta, hogy a nyelv minden alkalommal rendben kicsúszik a zárólemezből. Eluralkodott rajta a kétségbeesés. Az ablakhoz ment, segítségért kiáltozott a végtelen hegyek felé. Mindkét kezével megmarkolta és teljes erőből rángatta az parányi nyílást kettéválasztó fémrudat. Újra és újra nekiszaladt az ajtónak, egészen addig, amíg már nem bírta tovább a fájdalomtól. Ökleivel ütötte a vastag deszkákat.
Órák teltek el így. Kimerülten rogyott le, hátát az ajtónak vetette, és sírva fakadt.
A napjai azzal teltek, hogy kiutat keressen. Odébbhúzta a heverőt, felállt rá, végigtapogatta a falakat, a mennyezetet. Kilazult téglákat keresett, ahol, ha kell, puszta kézzel ásni kezdhet. De hiába vizsgált át minden tenyérnyi helyet.
Ha csak késő esténként gyújt be, sokáig elég lesz az ölnyi rőzse. Az ágyra pakolta és megszámolta a korábban összegyűjtött gyümölcsöket, gombákat. Ha csak egyet-kettőt eszik meg naponta, ez is kitart egy darabig. Vize ugyan nincs, de szépen beosztva, pár kortyonként a rossz bor is megteszi. Időnként az ablakhoz ment. Az nem lehet, hogy se túrázók, se vadászok ne járjanak erre. „Csak várni kell” – biztatta magát.
Addig nem érdekelte, mit rejt a szekrény mélye, de most lázasan kutatta, hátha talál valamit, ami a szabadulását segíti. Rálelt egy köteg fekete-fehér Képes Újságra, azt a kályha mellé tett. Előbb kiolvassa, aztán, ha nagyon rászorul, egy kis meleget ad majd, döntötte el. Nagyot dobbant a szíve, amikor a kezébe akadt egy metszőkés. Agyonhasznált holmi volt, de az, hogy fémből készült, az öregnek a reményt jelentette. Ahol az ablaknyílást kettészelő fémrúd a falba süllyedt, elkezdte a vakolatot kapargatni az íves szerszámmal. Először a rúd aljánál dolgozott. Minden mozdulattal egy körömnyi anyagot sikerült eltávolítani. Időnként megállt, ellenőrizte, hátha enged már a fém. Úgy saccolta, ha sikerül kirángatni, sovány teste átfér a nyíláson. A szabadulás reménye az egyre mardosóbb éhségét és szomját is elnyomta. Reggelente felkockázott egy almát, körtét, azt osztotta be estig. A szekrényben füles pléhbögrét talált, abba mérte ki az aznapi boradagot.
Egyre többször kellett leülni pihenni. Megállás nélkül szélzúgást hallott, remegett a keze, a nyelve száraz volt. Összehúzta magán a kabátot, de hiába. Nagyon fázott. A keze remegett, kiszállt belőle minden erő. Vágyott pár kortyra, de már nem bírta kihúzni a dugót az üvegből. Végül csak feküdt mozdulatlanul. De legalább már nem volt egyedül. Egyre gyakrabban jött el a borházba a nagyapja. Faasztalnál ült, egy pakli kártyát terített ki, mosolygott az öregre, intett neki, hogy menjen játszani. „Még nem játszhatok, még dolgom van” – suttogta neki.
Aznap a hegy irányából érkezett a terepjáró. A fiatal férfi lassan vezetett, igyekezett a kerekeket a fűvel benőtt, épp csak sejthető földúton tartani. Óvatosan fékezett a présháznál, tolatva állt be az épület mellé. Meglepetten vette észre, hogy a hajléktalan holmijai érintetlenül ott vannak, ahol gondosan összehajtva hagyta tizenegy nappal ezelőtt.
Korábban akart visszajönni, de csak most sikerült elintézni a papírokat. Kiszállt, lenyitotta a platót és szép sorjában elkezdte lepakolni a takaros kis fahordókat. Mikor végzett, első dolga volt, hogy a nyerskő homlokzatba faragott díszt letakarítsa. Szeretettel, mosolyogva söprögette a vastag port a vésett monogramról. A hordókat ugyanilyen családi címerek ékesítették. Nagyon boldog volt. Idén sikerült visszavásárolni a dédnagyapja egykori kis erdejét a magányos pincével. Azt még gyerekként elhatározta, hogy a legjobb borait itt fogja érlelni. Az édesapja mesélte, hogy sehol a környéken nem akadt olyan nedű, mint ami ebből a pincéből kikerült. Talán a klíma az oka, vagy az odaadás, amivel a dédapa két kezével építette a helyiséget. Ezt sosem tudták megfejteni.
A szerszámos bőröndből megint elővette az akkumulátoros kisgépet. Kihajtotta a csavarokat az ajtót és a félfát egymáshoz rögzítő rövid, derékszögű pántokból. Tiszteletteljesen és óvatosan tolta befelé az ajtót. Jelentős mérföldkőhöz ért, minden pillanatot ki szeretett volna élvezni. Lassan szokott hozzá a szeme a benti félhomályhoz.
Nagyot kiáltott, rémülten hőkölt hátra.
Az öreg az ágyon feküdt, feje alatt poros újságköteg. Sovány mellkasa előtt összefont, elkékült kezeiben egy kártyalapot szorított.
Békésnek tűnt. Mintha csak aludna.
(Fotó: Julian Steenbergen, Kép forrása: Unsplash)