Nagyapám halálának másnapján került elő az a régi fénykép, ami végül elindított a keresés útján. Előtte azt hittem, nagyanyám csak kitalálta a családi bibliát, hogy némiképp ellensúlyozza vele az árvaságomat, a szüleim korai tragikus halálát, és feledtesse a tényt, hogy jóformán senkim sincs rajtuk kívül.
De minél többet mesélt róla, annál fontosabb lett nekem is az a titokzatos könyv, aminek a hátsó üres oldalaira fel lett jegyezve rólunk generációról-generációra minden. Főleg hogy ezen kívül egyetlen valamirevaló könyvünk nem volt. Ha pedig nincs könyvünk, történetünk sincs, ez motoszkált a fejemben, és akkor az életünk láthatatlanul zajlik, bármennyire is igyekeznénk nyomot hagyni a világban, olyan, mintha itt sem lettünk volna hetven-nyolcvan esztendeig.
Tudnom kell, ki vagyok, magyaráztam a pajtában a református papnak, aki esténként tőlünk hordta a tejet. Komoly kétségek között hánykolódtam, nem tudtam, mit bíztak rám az őseim, milyen utat szántak nekem, pedig ez fontos lenne, értse meg. A pap szórakozottan nézett, mint egy nyavalygó gyereket, akkor legalább szabad vagy, mondta végül, eldöntheted a sorsodat, vele ellentétben például, akit eleve predesztináltak a papi pályára, és nem is próbált tiltakozni a sorsa ellen, hisz – miután apai ágon minden felmenője pap volt – el sem tudta képzelni, mások mivel töltik reggeltől estig az időt. Bólogattam, de igazából irigyeltem a papot. Nekem nem szabadság kellett, hanem kötöttség, mert tartozni akartam valahová.
Nagyanyám is csak kiválóságokról szeretett mesélni, mintha a mi életünk abszolút lényegtelen lenne. Bezzeg az a bukaresti család, ahol lánykorában szolgált! Az úr a minisztériumban dolgozott, a kisasszonykák pedig csipkés-fodros ruhákban jártak, amiket nagyanyám varrt nekik. Gyönyörű vörös, göndör hajuk volt, és ha kimentek a napra, napernyőt kellett tartani a fejük fölé, nehogy lebarnuljon a bőrük. A szalonjukban a plafonig értek a polcok, és tele voltak finom bőrkötéses, aranyozott borítójú könyvvel. A cselédek rendszeresen leporolták őket tollseprűvel, utána meg a földön is szépen összekanyarintották a port a polcok alól. És tálcán kávét vittek az uraknak, esetleg egy kis likőrt az olvasáshoz. Bár akkoriban, a második világháború kitörése előtt, nem volt igazi kávé még az uraknak sem, mondta nagyanyám, úgyhogy árpát pirítottak, és abból főzték. Ebben legalább magunkra ismertem.
De aztán elhurcolták őket valahová, folytatta elgondolkodva, csak egy-egy bőröndöt vihettek magukkal. Hogy előkerültek-e utána, nem tudni, mert később beszélni sem szabadott erről többet. A sok szép ruha, ekszcájg, edény, minden ott maradt, a népek meg már másnap szétlopkodták a házat. A könyv nem kellett nekik, azt letapodták a földre.
– Akkor mire jó az a sok tudomány! – sóhajtozott nagyanyám a sparhelt mellett.
Ez nekem is szólt, mert tudta, mennyire szeretem a könyveket. Makacsul ragaszkodtam a történetekhez, mindent megjegyeztem, amit olvastam, vagy amit meséltek nekem, hírességekről, rokonokról, árvákat támogató és taníttató papokról, dolgos parasztokról, kegyes báróról. Aztán próbáltam megtalálni magam bennük, összerakni belőlük saját magamat, de bevallom, kevés sikerrel jártam. Úgy éreztem, semmi közöm nincsen ezekhez a derék emberekhez.
– Jut eszembe, fiam, hát te is gazdag vagy! – nézett fel egyik nap nagyanyám krumplihámozás közben.
Akkor hallottam először arról a bibliáról, ami állítólag már önmagában is igazi ritkaság, és ráadásul a családunk története is benne van, a születések, keresztelők, esküvők, és elhalálozások kronológiája. És még ki tudja, mi minden, reménykedett nagyanyám. Hátha az is, hogy hol volt eredetileg dédapám birtokainak a határa, mert akkor nem lenne annyi fölösleges vita a szomszéddal. Vagy, hogy nagyapám dédanyja tényleg katrincás román volt-e – aminek hallatán nagyapám köhögni kezdett, és félő volt, hogy az asztmája megöli –, vagy pedig színmagyar. Vagy, hogy az amerikás nagybácsi, miután visszajött, a pénzét hol rejtette el. Mert ha megkerülne az a dollár, akkor lehetne igazi kávét venni, meg konyakot, vagy csokoládélikőrt, és akkor máshogy élnénk mi is, nem úgy, mint a nincstelen parasztok, hanem, mint az urak.
Csakhogy a könyv nem lett meg, és senki nem tudta, hol van. Pedig az elsőszülött fiúnak folytatni kellene a családi történetet, és az nagyapám, meg apám után én vagyok, ezért jó lenne, ha megkeresném, biztatott nagyanyám.
Átkutattam hát a padlást, meg a csűrt. Az udorban sok régi, egérrágta könyvet találtam, de egyik sem volt az. A rokonoknál is érdeklődtem alkalomadtán, de senki nem tudott róla.
– Egészen biztos, hogy dédanyádnál maradt, miután dédapád elesett a fronton, vélekedett nagyanyám. – Ő aztán az amerikás bátyjához költözött, és ott az udvaron volt egy nagyon mély kút. Na, abba engedték le egy zacskóban, a dollárokkal együtt, hogy a szekusok meg ne találják, mert a bibliáért, meg a dollárért is bezárták volna őket. Utána dédanyád a Nagykertben ásta el valamelyik sírkő alatt, de a halála előtt állítólag mégis kiásta, és odaadta a református papnak. Az meg befalazta a templom tornyába, azt beszélik a népek.
– Akkor sokat nem olvasták azt a bibliát! – jegyeztem meg élcelődve.
– Jaj, akkoriban nem lehetett, mit gondolsz te! – rémüldözött nagyanyám. – De megtanultuk kívülről a bibliai könyveket, ha hiszed, ha nem!
Nagyapám nagyszombat este halt meg, Jézushoz képest fáziskésésben. Az első szobában ravataloztuk fel húsvét reggel. Olyan méltósággal feküdt ott, kezét karba téve, mintha csak szundítana a reggeli után. A háborúban meglőtt görbe nagyujja tartotta elegánsan a szemfedőt. Nagyanyám a fejénél állt, és a zsoltárokat mormolta egymás után, majd a passiót Lukács evangéliuma szerint. Néztem nagyapám keskeny ajkát, vékony hegyes orrát, lehunyt szemét, és vártam a csodát, elvégre a feltámadás napja volt. Aztán elmosódott a kép, hullámzani kezdett a szoba, nagyapám pedig felemelkedett a ravatalról. Talán most kel át a tengeren, gondoltam, és elindultak a könnyeim. Lehunytam a szemem, és újra láttam, ahogy gyújtóst vágunk ketten, majd a kemencét hevítjük. Ahogy lesben állunk egész délelőtt a kertben, az öreg, meg én, a gyermek, hogy elcsípjük a gyanútlan vakondot. Ahogy rakjuk ketten a szekeret a mezőn, én állok fent, ő pedig lentről adogatja nekem a szénát. Közben utasítgat, ezt tedd a saroglyába, ezt meg középre, és én helyezgetem, küzdök a széna-szörnnyel, folyik rólam a víz, beterít a törek, szúr mindenhol, porral telik meg a szemem, az orrom, de nagyon igyekszem, hogy megdicsérjen. Na jól van legényke, ennyit mondd csak, de tudom, hogy elégedett velem.
– Ezt a könyvekből nem lehet megtanulni – hallom a hangját, kicsit gunyoros, mint mindig.
– Mi bajod van a könyvekkel, papó?
– A paraszt télen olvas, máskor nincs ideje. Nyáron csak az urak olvasnak, azt itt falun henyélésnek hívják – csóválgatja a fejét elmenőben.
A szekrényfiókban az igazolványát kerestem a temetéshez, mikor a kezembe akadt az a régi, megsárgult fotó. Rajta dédapám, meg dédanyám fiatalon a házunk előtt, a cserefa alatt. Dédapám egyik kezével dédanyámat öleli, a másikban egy méretes könyvet szorongat, szép bőrkötéses, aranyozott szegéllyel. Mutattam nagyanyámnak, mit találtam.
– Hát hiszen ez az, te legénke! – rikkantott boldogan. – Ez a mi családi bibliánk! Régiség, sok pénzt megér! De mi nem adjuk el soha senkinek, hisz ebben van feljegyezve minden. És ez a tiéd, érted? Csak kerülne végre elő!
Elmegyek a paphoz, mutatom neki a fényképet. Nagyítóval vizsgálja, hümmög. Ért a régi könyvekhez, és úgy saccolja, ez egy Misztótfalusi-féle aranyas biblia lehet a tizenhetedik századból. Ő is hallotta, hogy a templomtoronyban bibliákat, meg egyéb iratokat rejtegettek, meg is mutatja nekem a vakablakot, ahova be voltak falazva. De mikor felújították a tornyot, akkor megtalálták, és Kolozsvárra, az egyházi könyvtárba vitték őket, de csodálkozna, ha ez még meglenne, mert túl értékes, biztosan ellopta már valaki.
– Pedig meglátja, megtalálom, tiszteletes úr! És akkor gyönyörű regényt írok a családomról!
– Igen, az fontos – bólogat kicsit irigykedve. – Én is most rakom össze a családfám. Csak hát itt nálunk minden iratot eltüntettek, egy részét az átkosban, a maradékot azután. De sok szerencsét!
Azzal a kezembe nyomja a nagyítóját, hogy el tudjak olvasni mindent.
A hajnali vonattal utazom fel Kolozsvárra, és egyenesen a könyvtárba megyek. Nagy, sötét, komor épület, az ereszcsatornán galambok ülnek. Csoportos vezetések vannak, csak úgy lehet bejutni a régi könyvekhez. A könyvtáros, szemüveges, fehérhajú nő, az ajtóban vár, és végigvezet az épületen. Az olvasóterem gyönyörű úri szalon, nagyanyámnak biztosan tetszene. Aztán egy kisebb terembe érünk, ott tartják a legértékesebb könyveket. Tótfalusi biblia csak egy van. Kérem, hogy vegyük ki az üveg alól. Izgatott vagyok, izzad a tenyerem. A borító belső oldalán meglátom dédapám nevét. A miénk hát, valóban. Elfutja a szememet a könny. Milyen jó lenne, ha nagyapám megérte volna ezt a napot, mikor minden titokra fény derül! A borító alatt azonban hiányoznak a lapok. A Genezis könyve is. Hátralapozok gyorsan a végére, de ott meg kitépte valaki az utolsó oldalakat. Egy tollvonás sincs sehol. Végigpörgetem többször a bibliát, semmi. Folynak a könnyeim, aztán hirtelen ordítani kezdek, és földhöz vágom ezt az ócska, dohos, olvashatatlan papírköteget. A biztonságiak azonnal körbevesznek. A nyanya komor arccal követeli, hogy fizessem ki a kárt, mert egy ilyen könyv sokba kerül.
– De hisz az enyém! Örüljön, hogy nem viszem magammal! – azzal előhúzom az igazolványomat, és odarakom a biblia borítójának belső oldalára, ahol pontosan ugyanaz olvasható: Hodgyai Ézsaiás, Ócfalva.
Elképedten néz a szemüvege fölött, nem szól többet. Tompán konganak a lépteim, ahogy elindulok kifelé. Üresnek, és tehetetlennek érzem magam.
Mikor hazaérek, a pap már a templomkapuban vár:
– Na, mit intéztél, fiam?
– Semmit! – legyintek keserűen.
– De hát mit vártál te attól a könyvtől? Tudod, hogy itt az emberek inkább csak mesélni szoktak. Nem írnak, és nem is olvasnak semmit. Errefelé más tudományok vannak – bök rá egy szénásszekérre, ami épp az orrunk előtt megy el.
– Igen, de van, amit senki nem tud, pedig fontos lenne. Azért reméltem, hogy megkerülnek azok a feljegyzések.
– Hézagok mindig maradnak – ingatja a fejét. – Azt a képzelettel kell kitölteni.
– Azt mondja, hamisítsam meg a családom történetét? – nézek rá szúrósan, rosszkedvűen.
Megvonja a vállát, gondolkodik:
– Van, amit nem tudunk, de van, amit nem lehet elmondani, azért nem beszél róla senki. Jobb híján ki kell találni valamit. Hát nem regényt akartál te írni eredetileg?
– Abból már nem lesz semmi! – puffogok, mintha ő tehetne róla.
Otthon mégis előveszem a megsárgult fényképet, és a pap nagyítójával megnézegetem. Csak akkor látom, mennyire hasonlítok dédapámra, mert amúgy senki másra a családból. Ugyanolyan bozontos a szemöldököm, erős, barna az üstököm, a szám felfele görbül, és jó magas vagyok, épp úgy, mint ő. A csontos, hosszú ujjait, melyekkel a bibliát szorítja, ugyancsak megörököltem. Alig idősebb, mint én, de neki már csak egy éve van hátra. Ez az egyetlen kép, ami fennmaradt róla.
Kimegyek, és odalépek a ház elé, ahol ők is álltak. A cserefának csak a csonkja van meg. Sötétedik, a tavasznak mohaszaga van. Mikor dédapám gyalogosan elindult a háborúba, dédanyám innen egészen a falu végéig tudta követni a szemével, míg el nem tűnt az utolsó kanyarban. Aztán minden este kijött ide és leste az utat, vajon nem tűnik-e fel újra a hosszú, nyurga alak. Egy év múlva érkezett a távirat, hogy elesett. De dédanyám nem hitte el, hisz az csak egy darab papír volt, nem hús-vér valóság, és makacsul tovább kémlelte a kanyart, míg jóval később, egy nyári délután csukott szemhéja mögött meg nem látta végre közeledni a dédapámat.
(Kép forrása: George Sharvashidze fotója a Pexels oldaláról)