kriminovella novella

Berill Shero: Nyitott szív

Ülök a fánál, a szél a fülembe susogva szétborzolja a hajamat. Úgy, ahogy te tetted oly sokszor. Eszembe jut a legelső találkozásunk. Nem emlékszem miről beszélgettünk, csak a randevúnk hangulatára. Most is beleborzongok, ahogy felidézem.

Végig simítok a langyos pisztolycsövön. A dörrenés a fülemben visszhangzik, megtántorodom és le kell ülnöm. Szép próbalövés volt, a hasadba ment. Kezdetnek nem rossz. Fémes ízt érzek, a vér lassan szivárog a nyelvemen. Izgalmamban elharaptam a számat. Muszáj becsuknom a szemem, hogy koncentrálni tudjak, mert ezzel az első lövéssel nincs vége. A hátam nekivetem a fatörzsnek, próbálom lecsitítani háborgó elmém. Képtelen vagyok odasétálni. Nem tudom megnézni, mit tettem. Még nem. 

Azon elmélkedem, hogyan jutottunk ide. Túlságosan szerettelek és naivan hittem, te is így érzel. Bíztam benned és reméltem, ketten teremtünk egy új, az eddiginél szebb világot. Magunknak, a fiadnak és a közös gyerekünknek. Késő. Kettőnk gyereke soha nem fog megszületni. Elmúlt a pillanat. Úgy fújta el a szél, mint ahogy most kavargatja a vörös homokot a lábam előtt. Sokáig vártam rád. Lavinaként zúdultál az életembe, nem tudtam mit tenni ellened. Minél jobban kapálóztam, annál inkább magad alá temettél. Nem kérted, mégis megkaptad a szívem, a bizalmam és úgy játszottál testem húrjain, mint előtted soha, senki.

Melletted önmagam lehettem. Nagybetűs nő, végzet asszonya, máskor meg gyengéd és bújós kiscica. A veled töltött pillanatok függővé tettek, úgy vágytam rád, mint a heroinista a drogra. Előre tudtam, hogy euforikus állapotban lebegni fogok, szárnyakat adsz és bármire képes leszek veled. Remegve vártam, hogy kezed megérintse bőröm, ajkad a számra tapadjon, hogy életet csókolj minden porcikámba. Adrenalinfröccsként hatottál az érzékeimre, a tudatomra. Éltető energiád láthatatlan kötélként húzott vissza, mikor túl messzire repültem. Nevetésed megbabonázott, mosolyodtól megolvadt a szívemet körbevevő jégpáncél. Csokoládénál édesebb bőröd ízével sosem tudtam betelni. Éjjel, mikor átöleltél, könnyű lepelként hullot rám az álom. Izgatott, ahogy kék szemed a szemembe fúrtad és a vesémig láttál. Felkorbácsolta vágyaimat, mikor azt hitted nem látom, hogy figyelsz. Napokig hallgattam volna okfejtésed társadalmi problémákról, életről, házról, autókról, családról…

Mint anya a gyermekét, úgy simogatom a HK P30-at. Könnyűnek érzem a karom. A testem lassan átjárja a megnyugvás. Nem hagytál más megoldást. Újra feléd fordulok, célzok és meghúzom a ravaszt. Már meg se remeg a fegyver a kezemben. A második találatot szintén dübörgés követi. Mintha Marilyn Manson Tainted love-ja visszhangozna a fülemben. Holott nem ez volt a kedvenc számunk. Sőt, ha belegondolok, nem is volt kedvenc számunk. Hiszen én csak egy apró szeletet kaptam belőled. Egy illúziót. Sosem voltál igazán az enyém. Nem mintha szerettelek volna magamhoz láncolni, de te csak velem voltál, nem mellettem. Varázslat voltál, mágikus pillanat, s huss, mint a cilinderből kirepülő galamb, úgy illantál tova. Nem volt olyan, hogy mi. Lehetett volna. Gyerekes naivitással hittem. És látod, hova jutottunk? Benned két golyó. Szenvedünk mindketten. Szeretném hinni, hogy te is szenvedsz, nem csak én. A szemedből eltűnt a huncutság. Nem látom, vagy csak nem akarom látni.

Ülök a fánál, a szél a fülembe susogva szétborzolja a hajamat. Úgy, ahogy te tetted oly sokszor. Eszembe jut a legelső találkozásunk. Nem emlékszem miről beszélgettünk, csak a randevúnk hangulatára. Most is beleborzongok, ahogy felidézem. Repültek az órák. A parkban szép lassan ránk sötétedett. Elmosódtak a kontúrok, mégis éreztem, valamin gondolkodsz. Megkérdeztem, mi foglalkoztat. Azt mondtad, nem tudod mit szólnál hozzá, ha megcsókolnálak. Nevetve válaszoltam, hogy felénk az a férfi dolga. Rögtön visszakérdeztél. Mindig szikrázott köztünk a levegő és sziporkáztak a mondatok. Aztán gyengéden magadhoz húztál és mézédes ajkad kíváncsian indult felfedezni az enyémet. Megfordult velem a világ. Szó szerint és képletesen is. Karodba simulva azonnal azt éreztem, hazaértem. Nem voltak és nem kellettek szavak. Csak te és én, a végtelen éjben. Úgy éreztem, a pillanat örökké tart. Nem ígértél semmit.

Látod, pont ettől rosszabb. Ha dühös lennék rád, vagy haragudnék, könnyebb lenne újra elsütni a pisztolyt. De nem haragszom. Tiszta szívemből szeretlek. És mégis megteszem majd. Csak még szükségem van néhány percre az emlékek fogságában. Jeges félelem kúszik a karomon, megborzongok, pedig hétágra süt a nap. Elvakít. A könnyeimtől elmosódik az arcod, rád se kell néznem, akkor is előttem van. Látom a ráncokat a szemed körül, a szabálytalan kitüremkedéseket az orrodon, a vakító fogsorodat. Hadonászok a fegyverrel és próbálom odázni a pillanatot. Kettőnk közül azt hiszem, nekem fáj jobban. Te régóta nem érzel semmit. Legalábbis irántam biztosan nem. 

Még egy lövés. És vége lesz. A pusztában messzire száll a hang, mégse jön senki, hogy segítsen. Utoljára még meghúzom a ravaszt. Azt hittem, megkönnyebbülök utána, ám egyelőre nem érzek semmit. Letörlöm a homoktól vörössé váló könnyeimet és odasétálok a művemhez. Most már nincs visszaút. Megnyugvás helyett üresség tölt el, ahogy végig futtatom ujjaim az ajkadon. Sose bántam jól a fegyverrel, de most gyönyörűen tátong homlokod közepén a golyó ütötte fekete lyuk.  És látod, eljött az is, amire évekig hiába vártam. Kinyitottam a szívedet. Egyikünk se így képzelte, mégis megmosolyogtat, ahogy a szél keresztültáncol a még füstölgő nyíláson. Közel hajolok, beszívom a felhőkkel lassan tovaúszó lőpor szagát. Nincs más hátra, búcsúzni kell. Tágra nyílt kék szemedbe nézek, az arcodra fagyott mosolyt vizslatom, majd apró darabokra tépem a lőlapot és hagyom, hogy az emlékeddel együtt messze vigye a szél.

A novella az Aposztróf Kiadó Dimenziók 9 antológiájában különdíjas lett.


(Fotó: Adina Voicu, Kép forrása:Pixabay)

Leave a Reply

%d bloggers like this: