A szél port kavart a szűk utcán, mintha a közeli temetőből kapta volna fel, a sírokról.
Lakást kerestünk. Albérletet, mert mi másra telt volna két fiatalnak. Álmaink is voltak: napfényes legyen, keleti fekvésű, tágas is, hogy a két külön életből hozott motyónk kényelmesen elférjen benne.
Böngésztük az újsághirdetéseket heteken át, sorra jártuk a megjelölt helyeket. Csalódottan vettük tudomásul, hogy ha nagy lakást találunk, az sötét, ha pedig napfényeset, az lepukkant.
Egy hétköznap délelőtt indultunk útnak. Busz, villamos, hosszú gyaloglás. A megadott címen egy rozsdás kapu, rajta egyetlen felirat: Kovács. A csengő felsikoltott, végigszaladt az elektromos vezetéken, betört a házba. Csoszogó lépteket hallottunk.
– Ki az? Mit akar itt? – szólalt meg tétován egy női hang.
– Az albérlet miatt jöttünk, a hirdetésre.
– Nem adom ki. Meggondoltam magam.
– De asszonyom! Hiszen tegnap jelent meg az újságban, hogy fiatal házasoknak, és hogy egyetlen nagy szoba, kérem – suttogtam. – Legalább hadd nézzük meg!
A vasajtó résnyire nyílt. Nagydarab, kócos asszony állt ott riadt tekintettel, kék strandpapucsban. Lábujjain vastag koszréteg, bordó melegítőnadrágja feltűrve a térdéig. Végigmért minket. Tetőtől talpig. Mosolyogtunk. Bátorítóan. Reménykedve.
Kopár, szürke udvaron át léptünk a konyhába. Az asztalon jobb napokat látott, piros-fehér kockás terítő, rajta egy hanyagul odavetett törlőruha sárgás foltokkal. A lábunknál egy valaha barna színű bakancs hevert, oldalán és a fűzőjén vastagon állt a sár. A mosogatóban halomba rakva edények, rájuk száradt a több napos maradék.
– Biztos, hogy látni szeretnéd? – súgta a férjem. Megborzongtam. Az asszony valószínűleg megérezte a bizonytalanságot, mert hangja recsegős lett, szinte parancsoló.
– Ha látni akarják, jöjjenek utánam!
– Csak bátran! – lökött oldalba a férjem vigyorogva.
Balra indult, átvágott egy félhomályos szobán, el az összehúzott függönyök előtt. A sarokban megmoccant egy árnyék. Odakaptam a fejem. Az ágyon egy kamaszfiú üldögélt, bambán nézett maga elé. A lábujja kikandikált a zokniból, szája sarkában megcsillant a nyál.
– Vele nem kell törődniük, elvan itt magában. A fiam. Bolond szegény. A maguké a belső szoba lehetne.
Mintha a régmúltba csöppentünk volna: sötétbarna tölgyszekrény, egy asztal megsárgult csipketerítővel, két szék, amin már foszlott az okker színű kárpit. Ujjnyi vastagon lepett mindent a por.
– Ez lenne az – húzta ki magát büszkén, mint egy barokk kastély úrnője.
– És hol aludnánk? – kérdezősködött a férjem, aki mindig racionálisan mérte fel a világot. Közben átfogta a vállamat, és közel húzott magához. Odabent a pörkölt és az izzadtság szaga keveredett a fényesen lebegő porral.
– Hát itten ni! – húzott szét az asszony a falon egy spenótzöld függönyt. Mögötte egy kivájt üregben az ágy, rádobálva gyűrött ruhák és dohos takarók.
– A volt férjem holmija. Most a gyerek alszik itt, de majd kitakarítom. Kiadom maguknak, aranyos párnak tűnnek – dőlt a vállamnak, kezét meg összekulcsolta, mintha könyörögne.
– Még gondolkodunk – hátráltam el tőle, de jött utánam.
– Tudják, szar életem vót. Ezzel a gyerekkel. Az apja meg állandóan ivott, ütötte őt is meg engemet is. De már nincs bajunk. Már ott van fenn, az a szemét!
A vaskos kar a szekrény tetejére mutatott. Nyelni sem mertem, nehogy meghallja. Tagadhatatlanul egy halotti urna volt. Por lepte, mintha szivárogna belőle, ami benne van. Mintha ellepné a szobát, a lakást, az asszony kócos haját.
A férjem megragadta a karomat, vonszolt maga után, keresztül a két szobán. A gyerek csak a szemével követett, ahogy elszaladtunk előtte.
Kiszabadultunk a sötétségből, átszaladtunk az udvaron, a kapun, csak az asszony hangja búgott még utánunk: Ne menjenek még, olcsón kiadom!
– Az a szemét! – suttogta a férjem. Lihegve kuporodtunk le a fal mellé, és percekig rázkódtunk a röhögéstől. Nevettünk a megkönnyebbüléstől és persze leginkább magunkon.
Ragyogóan sütött a nap a nyolcadik kerület keskeny utcájában.
(Francesco Ungaro fotója a Pexels oldaláról)