Nem sokszor fordult elő, hogy boldognak láttam. Néha mosolyodott csak el, a nevetés pedig olyan ritka volt nála, mint a fehér holló. A Lúdas Matyit járatta, lehet azért, hogy végre kacaghasson egy jót. Mintha mindig teher nehezedett volna rá. A gond, ami nyomta, beépült a sejtjeibe, eggyé vált vele.
Ő volt a legkisebb, a Benjamin, sorban a hetedik. Nem a kicsisége miatt féltették, óvták, kényeztették a nagyszüleim, hanem mert előtte hat gyereket eltemettek. Volt, akit néhány naposan, volt, akit kilenc évesen.
Hiába tanult jól, nem engedték messzire a falutól, a szomszéd városba járt vonattal polgáriba. Arról szó sem esett, hogy felsőbb iskolába menne. Meg se merte kérdezni erről a szüleit. Tudta jól, az lenne a válasz, minek. Ahhoz, hogy a gazdaságot átvegye rohamosan öregedő nagyapámtól, nem kell valami nagy okosság. Csupán tenni kell a napi feladatokat, ellesni mindent az apjától és úgy csinálni, ahogy tőle látja.
Mielőtt bevonult, 1944 januárjában megnősült. Lehet, hogy akkor boldog volt, de ezt – nyilván – nem láthattam. Kevés esküvői kép készült, ezeken kizárólag anyám mosolyog. Mit mosolyog! Ragyog a boldogságtól! Apámnak a képen ráncos a homloka és olyan gondterhelt, mintha neki kellene majd az egész háborút levezényelnie.
Katonaszökevényként, bujdosva tért vissza. Keresem, egyre csak keresem, hogy tudott-e boldog lenni, hogy a rettegések és átélt borzalmak után, sok hónap múltával végre átölelhette az asszonyát és néhány hónapos elsőszülött kislányát?
Egy gyerek, nem gyerek – szól a mondás és kis családunk ennek megfelelően szépen gyarapodott. A második fiú lett! Ennek biztosan örült az apám, hiszen fiú kell egy rendes családba! Apja nevét kapta, ahogy szokás. Ezt az örömöt sem láthattam, hiszen én a következő, harmadik voltam a sorban. Akit nem vártak és nem terveztek, csak úgy odapottyantott a gólya. Anyám súlyos tüdőbeteg lett a bátyám születése után. Felépült, de senki nem gondolta, hogy még egy harmadikat is szül majd, igaz kislányt.
Iskolába készültem, amikor apám a középiskolás nővérem, és annak osztályfőnöke unszolására újra elkezdett tanulni. Egy szülői értekezlet után ezzel állított be:
– Ez a tanárnő meggyőzött, hogy érdemes lenne leérettségiznem. Most indítanak levelező képzést, mit szólsz?
Anyám, lelkesedését látva átölelte őt és ennyit mondott:
– Biztosan sikerülni fog. Vágj bele!
Érettségi? Fogalmam se volt, mi az. Abból, ahogy a felnőttek körülöttem emlegették, valami nagy, elérhetetlen és félelmetes dolognak képzeltem. Azt a részét, hogy „érett”, értettem. A szamócát se lehetett megenni, meg a paradicsomot se a kertben, csakis akkor, ha már érett volt. De hogy a tanulásnak mi köze az érettséghez?
Mire én felébredtem, apám általában már elment a szőlőbe dolgozni. A kora tavaszi metszés miatt márciusra olyan barna volt, mintha tengerparton nyaralt volna. Hasalt, mászott a szőlőtőkék között és a metszőollóval csitt-csatt vágta le a szárazra fagyott szőlővesszőket, vagy mászott az almafákra és csupaszította a hajtásokat, ágakat. Aztán késő őszig, a szüretig, és az új bor hordóba fejtéséig nem volt megállása. Csaknem mindig estét harangoztak már, amikor hazaért, és végzett az aznapi munkájával. Ilyenkor még megetette a disznókat, a baromfi anyám reszortja volt. Alig vacsorázott és máris ült neki a tankönyveinek, vagy olvasott. Közben én is iskolás lettem. Esténként anyám velem kínlódott, hogy végre összeolvassam a már ismert betűket, de sehogy se sikerült, sírtunk mind a ketten.
– A-a-a-nya mos, a-a-apa oooo-l-vas – nyögtem.
Anyám visszakérdezett:
– Mit olvastál? Ha érted, miért nem mondod egyben?
– Mert ne-hem tu-hu-dooom!
Apám eközben a matekfeladatot vágta a sarokba. Egy húron pendültünk.
Időnként konzultációra ment a városba, ahol a technikum volt. Olyankor előző éjjel sokáig égett a lámpa a konyhában. Félálomban is érzékeltem, ahogy beszűrődött hozzám fény. A konyhaasztalnál tanult, olvasott, készült az iskolájába. Csatos aktatáskával indult el másnap, világos ingben, sötét nadrágban, nem a szokásos munkásköpenyben. Anyám néha dödögött:
– Mióta iskolás lettél, annyit se segítesz a háztartásban, mint előtte, pedig az se volt sok!
Előfordult, hogy a ház körül dolgozott, vagy a pincében. Ilyenkor ott sündörögtem körülötte, bámultam, ahogy teszi a dolgát és kérdezgettem: hogy lesz a szőlőből bor, mire kell a prés, miért ilyen nagyok a hordók a pincében. Ekkor megeredt a nyelve, magyarázott, amíg úgy látta, hogy követem, aztán azzal zárta le:
– Hagyjál, hadd haladjak, menj inkább anyádnak segíteni!
Hazahoztam az első bizonyítványt és akkor ő is letett egyet az asztalra. Az érettségi bizonyítványát. Negyvenévesen, őszülő hajjal, 1963-ban. Nem lett nagyobb tőle a fizetése, hisz sose dolgozott bérért. Nem tudott tőle jobban metszeni, permetezni se. Az is lehet, hogy soha senki nem kérte tőle. Neki volt fontos.
Akkor láttam, hogy boldog, nagyon boldog.
(Kép forrása: mali maeder fotója a Pexels oldaláról)