novella

Bak Zsófia: Tábortűz

Nagyon féltem, de ha Gyurira gondoltam, az mindig segített átvészelni azokat a perceket. Sokszor elképzeltem, ahogy kopogtat az ablakon, kimászom hozzá, és ő örökre megszöktet otthonról. Mindig a piros galléros pólója volt rajta terepszínű sorttal, és a haja szépen be volt zselézve, mint a táborok búcsúbulijában.

A nyársakat készítettük épp – Árpi, a szemüveges srác az irodalom szakkörről fejcsóválva magyarázta, hogy már megint túl rövidre faragtam, nem lesz ez így jó, Bálint, a barátja meg rákontrázott, hogy a lányok már csak ilyenek, reménytelenül bénák, főleg az ötödikes csitrik  –, mikor megcsapott bennünket a 13-as házból a fiúk eszeveszett sikoltozása. Ancsa néni, a cések osztályfőnöke éppen a fatálra polcolt szalonna szeleteket hozta ki a közös konyhából, és kis híján a klumpájára ejtette, mikor a négy fiú ordítva rohanni kezdett felé.

Andris, Laci, Gergő és Soma voltak a tábor nagymenői, a hatodik ások, akikbe a legtöbb lány szerelmes volt. Kivéve persze engem, mert én már akkor is a Gyuriért voltam oda.

Gyuri Ancsa néni egyetemista fia volt, aki minden évben eljött segíteni, és a világon a legszebben játszotta a gitárján a Börtön ablakát. Gyönyörű, vállig érő, sötétbarna haja volt, amit hanyagul hátrafésülve hordott, állandóan mosolygott, és mindig, mindenre tudta a megoldást, nem úgy, mint a legkisebb problémára is rákvörös fejjel sipítozó tanárnők. Most is ő ugrott elő a zuhanyból, hogy kiderítse, mi történt. Felül teljesen meztelen volt, alul épphogy takarta egy kopott, fehér törölköző. Ahogy megláttam, önkéntelenül elfordítottam a fejem, pont Árpi és Bálint irányába, de szerencsére kivételesen semmit nem vettek észre abból, hogy fülig pirultam, sokkal jobban érdekelte őket, hogy mi történt a 13-as házban, amitől a nagymenők így összecsinálták magukat.

A fiúk csak álltak dermedten, sokáig megszólalni se tudtak, aztán végül Andris lépett oda Gyurihoz, és valamit a fülébe súgott. Gyuri vonásai egy pillanat alatt kisimultak, ahogy hallgatta őt, a végén még a gödröcskék is megjelentek az arcán, mintha a nevetést próbálná visszafogni. A fiúk továbbra is sápadtan állták körbe, aztán mindannyian elindultak a 13-as irányába.

A tűz körül csend támadt, hegyes fülek fordultak a sugdolózó csapat irányába, de semmit nem tudtunk meg azon kívül, hogy nincs baj, minden elrendeződött.

Másnap reggelinél mesélte Árpi, hogy hajnalban kihallgatta Ancsa nénit, ahogy Sanyi bának, a tesitanárnak mesélte hahotázva dohányzás közben a 11-es faház előtt: a bátor nagymenők kitalálták, hogy megidézik Petőfi Sándor szellemét a Nemzeti dal visszafelé olvasásával. Pont mikor a végére értek, és kimondták, hogy “arplat”, fura motoszkálás támadt a hátsó ablak körül. Csak hogy nem Petőfi jött vissza, hanem egy mogyorós pele kotorászott az ereszben, Gyuri látta meg, mikor hátrament. A történet futótűzként terjedt a kopott lambériával bevont ebédlő falai közt, pár perc múlva visszajutott Somához is, aki odalépett az asztalunkhoz, és magából kikelve ordította, hogy ez aljas rágalom, majd Árpi tányérjára mutogatva hozzátette, hogy különben sem szabad hinni egy olyan embernek, aki nem tesz vajat a májkrém alá.

Jót röhögtünk mindannyian, engem úgy elkapott, hogy a kakaót vissza kellett köpnöm a pöttyös bögrémbe, bízva abban, hogy Gyuri nem látja. A nagymenők céklavörös fejjel, megsemmisülve távoztak, a tanárok próbálták elővenni a szigorú arcukat, de mikor Ancsa néniből is kitört a nevetés, senki nem bírta tovább, és az étkező tányércsörgésbe vegyülő visszafogott morajlása önfeledt hahotázásba váltott át.

Otthon sokszor felidéztem a jelenetet, mikor a padlón ülve, hátammal a szobám ajtaját támasztva vártam, hogy abbamaradjon a szüleim ordítozása a nappaliban. Néha kicsit furdalt is a lelkiismeret, mert anyám megkért, hogy ilyenkor imádkozzak érte a Jóistenhez, én meg nem tudtam másra gondolni, mint a tábori röhögésekre, és Gyurira, ahogy a Börtön ablakát énekli és gitározza a tűz mellett. Volt, hogy egészen ott voltam, talán még dúdoltam is, és mire magamhoz tértem, már éjfél is elmúlt, és rég lefeküdt mindenki rajtam kívül.

Apám mindig tízkor feküdt. A napirendhez való kínos ragaszkodása volt az egyetlen kiszámítható szokása. Fél hat körül hozta meg a busz a gyárból, akkor még megállt a melós társakkal egy felesre a kocsmában, így egy órával később ért csak haza, hogy otthon folytassa az ivászatot. Körülbelül este 8-ig volt beszámítható, igyekeztem úgy intézni, hogy addigra megvacsorázzak, és lefürödjek. Persze ezt nem lehetett minden nap eljátszani, mert akkor meg az volt a baja, hogy tizenévesen mi az anyámért esz mindig a szobámban a fene, és az ajtómon dörömbölve üvöltötte, hogy egy hülye mísz picsa vagyok, aki nem fog kelleni soha senkinek.

Nagyon féltem, de ha Gyurira gondoltam, az mindig segített átvészelni azokat a perceket. Sokszor elképzeltem, ahogy kopogtat az ablakon, kimászom hozzá, és ő örökre megszöktet otthonról. Mindig a piros galléros pólója volt rajta terepszínű sorttal, és a haja szépen be volt zselézve, mint a táborok búcsúbulijában. Csak egyetlen kósza tincs hullott az arcába, amit gyengéden a füle mögé simítottam, mielőtt a mélybarna szemébe nézve megköszöntem, hogy az én életemet is ugyanúgy megoldotta, mint az apró-cseprő tábori ügyeket.

A piros galléros pólóját viselte a nosztalgia-nyaraláson is, mikor a tűznél megérintette a vállam, és némán a 12-es ház felé biccentett, hogy kövessem. Mindkét kezemmel a combomba csíptem, hogy nem álmodom-e, aztán diszkréten körbenéztem, figyel-e valaki, és remegő térdekkel utána indultam. Halkan csukódott mögöttünk a faház ajtaja. Egy pillanatig zavartan toporogtam a levendulás tusfürdő illatú előszobában, de Gyuri megfogta a kezem, és szenvedélyesen magához húzott. Megadóan omlottam a kopott tábori tükörpaplannal fedett ágyra. Mohón csókolt, a szájának mentolos íze volt a tábortűznél körbejárt Ouzo-tól, a kezén még érezni lehetett a parázs melegét, ahogy a ruháimtól megszabadítva végigjárta a testem, és utat simogatott magának a combjaim között. Egy picit tartottam tőle, hogy fájni fog, tizenhat évesen én voltam az egyetlen szűz az osztályban, és a lányok a tesi öltözőben sokat meséltek már. Miközben Gyuri a nadrágját gombolta, bevillant, hogy a Jutka azt mondta, ömlött belőle utána a vér, és hirtelen pánikba estem, hogy nem hoztam magammal semmit. El is húzódtam egy pillanatra Gyuritól, de aztán mélyen a szemembe nézett, és az arcába hullott az ismerős tincs, pont, ahogy mindig képzeltem, nekem pedig minden félelmem elszállt. Gyuri persze ügyes volt, alig fájt.

A menyasszonya lefordított fotóját csak hajnalban találtam meg az éjjeliszekrényen, amikor kiosonni készültem. Na, nem mintha bármitől is visszatartott volna, Bálinttól már tudtam róla. Előző nap mesélte gúnyosan, mikor nem hagytam magam lesmárolni, hogy az imádott Gyurim a harmincadik szülinapján eljegyezte a nőjét. Attól kezdve bevetettem mindent, amit a női magazinokból, meg a lányoktól a flörtölésről tanultam. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy Gyuri másé legyen.

Végül pont a tizennyolcadik szülinapomon szöktetett meg otthonról. A tortám mellé tettem a hűtőszekrénybe a Kis hableányos levélpapírra írt üzenetet a szüleimnek, hogy soha többé ne keressenek. Életem legboldogabb napja volt. Nem sok cuccot vittem magammal, Gyuritól mindent megkaptam, amire csak vágytam. Annyit kért cserébe, hogy ne menjek egyetemre, hanem alapítsunk mielőbb családot, mert ő már jócskán benne van a korban. Harminckét évesen, kérdeztem röhögve, miközben pakoltam a ruháimat a szekrény alsó polcaira, de aztán láttam rajta a csalódottságot, és odaléptem hozzá, a füle mögé simítottam az arcába omló hajtincset, és megnyugtattam, hogy minden úgy lesz, ahogy akarja. Ő az én megmentőm, és én sosem akarnám, hogy neki rossz legyen.

Sose akarnám, hogy neki rossz legyen.

A kazán mellett kuporgok az alagsorban. Szeretek lejárni begyújtani, itt nyugodtan ellehetek, miután lefektettem a gyereket. Gyuri utálja a füstszagot, és sosem jön utánam. Körülbelül fél órát kell itt kivárnom, utána úgyis kiüti magát és aludni fog. Villog a mobil kijelzője, Bálint hív. Nem veszem fel, unom már a szokásos dumát, hogy mennyire aggódik értem. Fogalmam sincs, honnan tudja, soha nem beszélek senkinek az itthoni dolgokról. Úgyse értenék. Leteszem a telefont a szerszámos polcra, aztán válogatni kezdem a tűzifa-hasábokat. Lassan végigtapogatom őket, hagyom, hogy az apró szálkák a bőrömbe fúródjanak, aztán a körmöm hegyével egyesével kihúzgálom őket. Kinyitom a kazánajtót, és szép sorban bepakolom a legszebb hasábokat, nézem, ahogy a lángnyelvek körülölelik őket. Eszembe jut a tábor a sok hahotázással, a Petőfi szelleme elől futó taknyos kölykökkel és a reggeli kakaóval. A Börtön ablakát kezdem dúdolni, a lángok fellobbannak, és szinte az arcomig csapnak, forró párába vonva mindent körülöttem. Szinte már fel sem tűnik, hogy könnyezem.


(Kép forrása: Shutterstock)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: