Margit vagyok. 65 éves. Ma dolgoztam utoljára. Tizenegy évet húztam le itt, a Munkaügyi Hivatalban. Már régen elmehettem volna nyugdíjba, de rábeszélt ez a kisfőnök – akit én a többséggel ellentétben kifejezetten kedvelek –, hogy maradjak, szükség van rám. Nagy dolog, amikor azt mondják egy hatvanas nőnek, hogy szükség van még rá. És nem azért, mert ápolnia kell valakit, mert gondoskodnia kell a családjáról, vagy, mert a kisunokákra kell vigyázni az elfoglalt gyerekei helyett. Hanem azért, mert van egy munkahelye, ahol embereken segíthet, ha még oly’ nyomorultakon is, mint mi itt. Nem mindig felemelő érzés, volt, hogy napokig kísértett egy-egy eset. A velem egykorú barátnőim már mind nyugdíjasok. Ők nem is értették, miért hagytam magam rábeszélni a maradásra. Tudják, megélhetési gondom nincs, szerencsére drága megboldogult Jánosom gondoskodott rólam időben.
De nem is ezt akarom elmesélni most, hanem azt, milyen volt az utolsó munkanapom. Elhatároztam ugyanis, hogy ha már utolsó, akkor maradandóvá teszem. Már reggel úgy kezdtem neki az ügyfelezésnek, hogy megbeszéltem magammal, ma azért sem számítanak az időkorlátok, nem törődöm a szabályzattal, végre megengedem magamnak, hogy annyi időt szánjak egy emberre, amennyit csak akarok.
Így történt, hogy ezen a napon végül csak tizenegy emberrel foglalkoztam. Persze ezt előre nem tudhattam, hogy ennyien lesznek. Ennek csak később lett jelentősége. Köztük volt néhány, aki tényleg csak egy pecsétért, egy hiányzó okirat miatt jött. Furán is néztek rám, amikor megkérdeztem, jól vannak-e, hogy élik most az életüket, mire vágynak. Azt hitte egyikük-másikuk, hogy megőrültem. Mondtam nekik, többüknek is, hogy ma van az utolsó munkanapom, ezért mindenkivel különösen kedves szeretnék lenni. Volt azért köztük olyan is, aki ezt nem volt képes megérteni. Azt válaszolta, meglehetősen faragatlan stílusban, hogy hozzá ne legyen senki kedves, ne gyötörjem őt a sok adminisztrációval, csak adjam oda, ami jár, és egyébként is, rohadjon meg az egész világ, amiért neki segélyen kell élnie. A magam részéről nem hagytam annyiban, még megkérdeztem, hogy mindig ilyen negatív-e, de ahogy a kérdés elhagyta a számat, már éreztem, ezt nem kellett volna. Lilás-vörös lett a feje egy pillanat alatt, nagy levegőt vett, láttam rajta, mindjárt ordítani fog. Így aztán villámgyorsan, a botrányt megelőzendő, felemeltem a kezemben lévő pecsétet, mutatva neki, hogy értem, és egy pillanatot sem várok tovább, nyomom, amit nyomni kell, mondtam, ne haragudjon. Aztán ugyanazzal a lendülettel minden jót kívántam neki, meg, hogy mielőbb rendeződjön az élete, és a kezébe adtam – szinte odadobtam – a papírját. Köszönés nélkül távozott.
Ez volt a mélypont. Ennél csak jobb pillanatok voltak a nap folyamán. Azzal a fiatal anyukával, Nórikával, akit nemrég hagyott el a gyerekei apja, például egészen hosszasan elbeszélgettem. Már minden kollégám túl volt az ebéden, többször megkérdezték, én nem akarok-e ebédszünetet, de intettem nekik, nem, most fontosabb dolgom van. Máskor a főnök is szólt volna, ha látja, hogy milyen sokáig ül nálam valaki, de ma ő is érezhette, hogy itt most nincs helye fegyelmezésnek, tán még azt is felfogta, hogy különlegessé akarom tenni a búcsúmat.
A tizenegyből végül, ha a morgós ügyfél esetét pozitív kimenetelűnek értékelem, csupán egynek nem tudtam segíteni. De ő csakis azért jött be, hogy hőbörögjön egy kicsit és kifejtse, milyen rossz a rendszer. Megjegyzem, ezt havonta megteszi, legalább másfél éve. Visszatérő ügyfél, rengeteg panaszlevelet írt már, ránk szabadított újságírókat, valami blogot vagy mit is írt az irodáról, amit én nem láttam, mert én csak egyszer-egyszer nézek rá a közösségi térre, akkor is csak azért, hogy a gyerekeim oldalát megnézzem, meg azt a két-három barátnőmét, akik nagyon aktívan űzik ezt a dolgot.
Ha jól számolom, összesen öten sírtak ma nálam. Máskor ritkán, hetente csupán egyszer-kétszer fajul idáig a dolog. Láttam ugyan korábban is, mindig volt ehhez antennám, ha valaki nagyon mélyponton volt, vagy idegileg az összeomlás szélén állt, de máskor igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Nem fért volna bele. Persze mindig próbáltam a nehéz sorsú embereken segíteni, azt közvetíteni feléjük, hogy együttérzek velük. De ma ünnepeltem, és hagytam, sőt, kértem őket, mondják el nyugodtan, ami bennük van. Volt, aki csodálkozott rajta, volt, aki először nem hitt a fülének, őt emlékeztettem arra, hogy ez az utolsó munkanapom, és szeretnék többet adni, mint máskor. Az az öt ügyfél pedig, aki sírt is, hálásan, szerintem megkönnyebbülten távozott. Láttam rajtuk, hogy ki voltak már éhezve egy kis figyelemre, empátiára.
Az a helyes fiatalember, a Gábor, még azt is elmondta, hogy amióta nincs munkája, a barátnője is szakított vele és most ki kell költöznie az albérletből, mert nem tudja egyedül fizetni. Fogalma sincs, mit csináljon, nem akar visszamenni a szüleihez, úgy fogalmazott, hogy bele is halna, ha erre kényszerülne. Mondjuk, amit az apjáról mesélt, az nagyon durva volt, teljesen meg is értem, hogy kerüli a szülői házat. Már majdnem felajánlottam neki, hogy jöjjön hozzám, mert olyan nagy a lakás, tudok neki adni egy szobát, de aztán utolsó pillanatban megszólalt a vészcsengő, hogy állj, Margit, mit szólnának a gyerekeid, bolondnak néznének, és különben is, alig tudsz valamit erről a fiatalemberről. Még időben leálltam. Ő ugyan már nyelte a könnyeit, vörös volt, mint a rák, én meg nem tudtam kimenni hozzá, átölelni, hogy gyere ide, te gyerek, hadd vigasztaljalak meg, hidd el, lesz ez még rosszabb is. Nem irigylem a mai fiatalokat. Nekünk se volt mindig könnyű, de ezeknek ma nagyon nehéz. Így végül csak annyira tellett tőlem, hogy mondtam, lehet, hogy tudok neki segíteni, van egy ötletem, de meg kell kérdeznem valakit. Elkértem a telefonszámát (teljesen szabálytalan) és ígértem, felhívom hamarosan. Még egy hónapig kap járandóságot, aztán nem lesz jövedelme. Persze a végén beszéltünk róla, mesélte nekem, hogy néha akad feketemunka, én is ajánlottam neki ilyen lehetőségeket (ez aztán pláne szabálytalan), de megállapodtunk abban, hogy ez csak muszájból jöhet számításba, ilyesmire nem lehet jövőt építeni. Ha az én unokám vagy gyerekem lett volna, mondtam volna neki, hogy még ha nincs is munkája, azért egy kicsit adhatna magára, nem kellene ilyen igénytelenül öltözködnie, de nyilván ez ma, ott nem fért bele. Majd legközelebb, ha találkozunk. Már csak ezért is muszáj lesz vele találkozni. Hátha épp ezzel tudok neki segíteni! Kicsit gatyába rázom. Lehet, hogy egy-két hónapra a szobát is megkapja, megtanítom vasalni, elmagyarázom neki, milyen fontos a tiszta, rendes cipő. Még akkor is, ha kopott. Csak valahogy meg kell előtte beszélnem a gyerekeimmel.
A fiatalasszonynak, Nórikának, én adtam meg a telefonszámomat, mondtam neki, jövő héttől rengeteg szabadidőm lesz, szóljon, szívesen eljövök vigyázni a gyerekekre, nem kérek érte pénzt se. Lehet, hogy mások azt gondolják, ez könnyelmű ígéret volt, de miért lett volna az? Láttam rajta, hogy lelkiismeretes anya, ápolt, kifejezetten nett kis nő, nem kell attól tartanom, hogy valami koszfészekbe csöppennek. Miután jól kisírta magát – szerencsére a szomszéd ablakoknál épp nem volt ügyfélforgalom, mert mindkét kolléganőm ebédszüneten volt –, feltette nekem a kérdést: akkor most hogy oldja ő meg a mindennapokat? A férfi elhúzott, azt se tudja, hova ment, kétséges, pénzt fog-e küldeni, vagy, hogy jogilag lehet-e rendezni az ügyüket. Tele van bizonytalansággal. Ha pedig ő dolgozni akar, többet, mint eddig, hogy fogja ellátni a gyerekeket? Mit tehettem volna, ha nem volt jobb ötletem? Kénytelen voltam felajánlani a segítségemet.
De a legdurvább esetem az utolsó ügyfél volt. Nála mindketten sírtunk. Én elmondtam neki, hogy ez az utolsó munkanapom, ezután már senkinek nem lesz rám szüksége, ő pedig azért sírt, mert a párja elment egy nála húsz évvel fiatalabbal, ráhagyva a lepukkant lakást, tele tartozással, és a hitelt, amit volt olyan hiszékeny, hogy a saját nevére, jelzálogra vett fel, azért, hogy a férfi új vállalkozásba kezdhessen. Most a totális anyagi csőd szélén áll. Foglalkozására nézve színész, de évek óta nincs munkája. Sokat járt castingokra az utóbbi időben, egyszer be is válogatták egy sorozatba, de néhány rész után bedőlt a produkció, nem lett belőle semmi, az addigi munkájukat sem fizették ki. Ezután idegösszeomlást kapott. Még néha volt egy-egy szinkronja, de ma már az sincs, senki nem gondol rá. Szégyelli magát, a szakmától eltávolodott, régi barátai egy része meghalt, másik részük nála is rosszabb helyzetben van, azokkal pedig, akik már korábban, időben váltottak és egészen mást dolgoznak, megszűnt minden kapcsolata. Ők voltak az okosak. Nézzen rám! – mondta. Ilyen bőrrel, ilyen fogakkal kinevetne bárki, akit felkeresnék azzal, hogy itt vagyok, élek még, gondoljon rám. Legfeljebb egy szakadt takarítónő szerepére lennék alkalmas. És itt már annyira kiborult, hogy kitört belőle a sírás, zokogott, folyt a könnye, mint a patak. És biztos, hogy nem megjátszotta! Pedig milyen szép nő voltam – mondta –, hogy odáig voltak értem a férfiak! Hát igen, gondoltam magamban, vagyunk ezzel így néhányan, csak mi, többiek, szerencsére nem erre építkeztünk. Se kutyája, se macskája nincs, gyereke sem született. Igazán drámai helyzet, belátom. Muszáj volt elkérni a telefonszámát. Meg kell majd keresnem, nehogy valami butaságot csináljon.
A többiek már mind befejezték a munkát, amikor én még ott ültem Rozáliával, a művésznővel. Már többen is jelezték, fejezzem be, várnak. Sejtettem, hogy lesz valamiféle ünnepélyes elköszönés tőlem. Így szokás. Ezért, miután biztosítottam szegény nőt, hogy keresni fogom hamarosan, és odaadtam a papírjait, én is lezártam mindent. Végleg, utoljára.
Kaptam egy nagy ajándékcsomagot. Kedvesek voltak, látták a kisírt szememet. Nem magyarázkodtam nekik, hogy nem csak magam miatt van. Még koccintottunk is, pedig ez ritkán fordul elő ezen a helyen. Főleg, amióta ez az István lett a kisfőnök. Kicsit rend- és szabályzatmániás. Na, neki végül, amikor átnyújtotta az ajándékomat, adtam két nagy puszit. Kicsit zavarban volt, láttam rajta, ő csak egy kézfogásra készült. A kis mamlasz! A gyerekem lehetne. Nem is tudom, miért olyan szimpatikus nekem. A többiek általában nem kedvelik. De belőlem mindig valamilyen mély – talán anyai – érzéseket váltott ki. Ezért sem tudtam vele szigorú lenni soha, ha például rosszul kommunikált velünk. Nem sokat tudok róla, soha nem beszélgettünk magánemberként egymással. Most mégis olyan jól esett megpuszilni. Ennyi már csak járt nekem ennyi év után.
Megyek most már hazafelé. Nehéz ez a kosár. Holnap szét is osztom az új barátaim között. A kávét a szomszédasszonyomnak adom.
Tizenegy év! Nahát, milyen érdekes, hogy ma tizenegy ügyfelem volt! És most esik le, hogy ma november 11-e van!
Micsoda egybeesések! Ez nem lehet véletlen! Na, várjatok csak, barátaim, nem hagylak cserben benneteket! Ha már így alakult, ennyire bíznak bennem az égiek is – mi más ez, ha nem égi üzenet –, akkor meglátjátok, megoldunk majd mi szépen sorban mindent! Csak érjek már haza! Leszakad a karom.
(Kép forrása: Pixabay)