Prológus
Annie a laptopja kijelzőjén villogó kurzorral szemezett. Annie Elizabeth vagyok, és lassan harminc éve keresem a kiutat a múltamból. Szemforgatva törölte ki a három órája megírt sort, és lehúzta a vörösbor utolsó cseppjeit.
A mobilja ekkor rezegve elindult az íróasztalon.
– Annie!
Christina hangja szinte berobbant az éjszakai csöndbe. Az íróasztali órára pillantva – hajnali fél egy – Annie önkéntelenül felállt.
– Chrissie, mi tört…
A vonal végén kislányos kuncogás. – Nagyon izgalmas hírem van. Készen állsz?
Annie megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz. – Várj, töltök hozzá bort.
– Haha, ezek szerint írsz? Az már megvan, hogy miről?
Annie arrébb tolta a két megüresedett Merlot üveget, a harmadikból megtöltötte az öblös borospoharat, és maga alá húzta a széken a lábát. Laptopjának kijelzője fehér fénnyel töltötte meg az egyszobás lakást. Az üres lap a képernyőn flegmán szemezett vele, Annie fülében még a tónus is megelevenedett. Na, még egy estével közelebb a leadási határidőhöz, és még témád sincs. Annie lecsapta a laptop tetejét. – Hagyjuk. Na, mi a nagy hír?
Christina kislányosan kuncogott a vonal végén. – Megismerkedtem valakivel, jövő héten Barcelonába költözünk, most foglaltuk le a jegyet, meg a szállást, meg minden! – Visongva zárta a nagy bejelentést.
Annie-ből kitört a nevetés. Ezek szerint nem csak ő borozott ma éjjel. – Hogy mit csinálsz?
– Mondom, Barcelonába költözöm! Két hete besétált jógaórára egy új srác, végigröhögtük az órát, az oktató, Durga, kétszer ránk is szólt. Utána megittunk együtt egy teát, és Annie, én utoljára gimnazistaként nevettem ennyit egy pasival! Mintha most ébrednék fel tíz év alvás után. Szóval Michael Barcelonába költözik, itt hagyja a pénzügyes állását, Barcelonában akar új életet kezdeni. Kérte, hogy menjek vele. Én! – Számítva a visongásra, Annie ezúttal kicsit távolabb tartotta a telefont a fülétől.
Annie lerakta a borospoharát. Rengeteg kérdés cikázott a fejében, de a boros köd mindegyiknek útját állta. – De … és Jonathan? – nyögte ki végül.
Christina felnevetett. – Miatta nem aggódnék, a hozzá hasonló pasik olyanok, mint a macskák. Tudod, cats always land on their feet.[1]Már alá is írta a papírokat, nem tűnt úgy, mintha nagyon megviselné a dolog. Szerintem ő sem volt boldog, bár ki tudja, nála nehéz megmondani. A szülei mindenesetre tuti örülnek, végre okkal utálhatnak.
– És akkor most komolyan Barcelonába fogsz költözni? És mit fogsz dolgozni?
– Az majd kialakul. Max leszek jógaoktató. Kutyasétáltató. Masszőr!
Amíg Chrissie nevetve sorolta egyre extrémebb karrierötleteit, Annie a vörösbort forgatta a poharában és az emlékei között barangolt. Eszébe jutott, hogy hányszor pásztázta a közvetlen környezetét az elmúlt években, hiába. Egyszer sem tapasztalt vagy hallott olyan érdekes sztorit, ami akár közelébe érhetett volna az első könyvének. És bár az apjával kapcsolatos dráma nagyon egyedi volt, a kiadó megmondta, hogy legközelebb is megtörtént sztorit várnak. Nem mintha Annie-nek különösebb érzéke lett volna a fikcióhoz.
Christina papírformaszerű élete mindeddig nem igazán szolgált különösebb inspirációval. Pedig Annie elkeseredettségében párszor próbált rásegíteni egy kis akcióra, de Christina és Jonathan között lehetetlen volt vitát szítani, és komolyabban nem merte manipulálni barátnőjét.
Christina ekkor hangosan felsikított a vonal végén, és Annie ijedtében elejtette a poharát. A kopott pamutszőnyeg szorgalmasan felitta a bort, még a félhomályban is egyértelműen látszott, hogy vörös foltot hagy maga után. Annie káromkodva szaladt ki a fürdőszobába vécépapírért. A főbérlőt ismerve a szőnyeg nem Ikeás áron vonódik majd le a kaucióból – bár ki tudja, Annie a lakbérrel kapcsolatban is tudott alkalmanként ügyesen manőverezni.
– Chrissie, ez a sikoltozásod, hajnali fél…
Christina közbevágott. – Annie, neked is ki kell jönnöd! Barcelonába, velünk!
Annie lerakta a vécépapírt a szőnyegre és elmosolyodott. – Chrissie, én nem költözhetek Barcelonába.
– Nem örökre! Csak két hétre. Decemberben nekünk is vissza kell jönnünk Londonba, még kell egy rakat dokumentum a költözéshez. Most csak felfedezzük a várost. Nem lenne tök izgi, ha jönnél te is? Barcelonában tuti találsz magadnak témát a könyvedhez. Márquez is élt ott egy darabig, nem?
Annie körbenézett a lakásban. Az ablakkal szemközti metrómegálló fénye kékes-fehérre színezte a félhomályt. Órák óta esett az eső, és november révén reggelre sem volt várható változás. A sarokban megcsillantak a feltornyozott borosüvegek, az elmúlt hetek önkéntes karanténjának kellemetlen bizonyítékai. Hirtelen nem is tűnt olyan rossz ötletnek két hét spanyol napsütés. Két teljes hét Christinával, iskolás koruk óta először. Két hét sangria, büntetlenül.
Két hét egy friss szerelmespárral, akik leginkább egymással lennének elfoglalva. Biztosan nem zavarná őket, hogy állandóan csak írni akar. Kéthétnyi bepillantás a kapcsolatuk legelejébe, amikor minden nap egy új kaland. Amikor még a jó és rossz érzések is hatványozottak, minden apróság kipattanthat egy vitát. Talán ezúttal nem is kellene különösebben rásegítenie…
Annie felnyitotta a laptopját. – Hányadikán repültök?
(Fotó: Kym Ellis, kép forrása: Unsplash)
[1] A macskák mindig a lábukon landolnak, azaz minden helyzetből szerencsésen jönnek ki.