Egy nyúlós, ködös vasárnapon az ember arra vágyik, hogy egy bögre forró valamivel üljön a meleg szobában, a Brehmet lapozgassa, vagy állatos sorozatokat bámuljon. És belealudjon, mert a tévé előtt lehet a legjobbakat hunyni.
Bélah-nak – hával, a há néma, mondta mindig bemutatkozáskor – két szenvedélye volt: a vitorlázás és az állatok. Előbbit bizonyította a kerítés belső oldalához bújó gyönyörű vitorlás. Ahányszor csak elment mellette, megsimogatta. Öreg spánielje, a fenyőfán sziesztázó gyöngybagoly és hárpia felesége a másodikat illusztrálták. A gyűjtemény télen kimerült ennyiben, nyáron mezei egerek és vakondok hada csatlakozott a kollekcióhoz.
Bélah sem vágyott ki a csontkocogtató időbe. Győzködnie kellett magát. A kutyát el kell vinni sétálni. És ha már kint van, a lilaakácot is le kellene gallyaznia. Nem hullottak le sárgába hajló levelei, hanem zölden rárohadtak. Így az akác a takaros kert illúzióját az ápolatlanság oldalára billentette. Egy Németországból hazatelepülő nyugdíjas állatorvos, helyi nobilitás mégsem engedheti meg magának ezt a slendriánságot. Különösen nem, hogy felesége már két napja kiadta az akác-ukázt, azóta meg ott volt a homlokán az a roppant nyugtalanító ránc, ami viharjelzőként működött.
Bélah nagy sóhajjal feltápászkodott, és mert nem akarta kihúzni a gyufát, hangzatos szavakkal jelentette be inkább feleségének, mint a kutyának:
– Gyere Huba. Kimegyünk.
Az eb is feltápászkodott, az ajtóhoz poroszkált, a nyíló résbe dugva orrát kiszimatolt. Majd visszaballagott a fotel mellé és lefeküdt.
– Gyerünk kifelé! – reccsent rá az asszony. Huba még farkának csonkját is behúzva somfordált Bélah után.
Mentek egy tömbkört, a jó kondiban lévő Bélah halogatott csípőprotézis műtétje miatt bicegve, Huba a túlsúlytól döcögve.
Visszaérvén Bélah egy metszőollóval esett neki a ház előtti sövénynek. Közben dudorászott, mert felesége hatókörén kívül jó kedélyű, kedves ember volt. Éppen a kert ékét, az öreg akácfát kezdte gallyazni, amikor messziről kurjongatva feltűnt kemping biciklijén a falu bolondja.
Nem egy lepukkant, magányos férfi volt, ezt a bolondot a falu istápolta, etette, öltöztette, jó szóval tartotta. Szerették. Fején kerékpáros bukósisak, kezén vastag kesztyű, vadiúj dzsekije állig becipzározva, bakancsa tisztán fénylett.
A bolond veszettül csengetett, érthetetlenül vitázott magával és röhögött hozzá. Az öreg messziről kiszúrta a cikkcakkban közeledő biciklist és hangosan, jól artikulálva köszöntötte.
– Adjon Isten Ricsi bácsi! Mi járatban? – kezdte Bélah a társalgást, tudván, Ricsi bácsi nem csak magával szeret beszélgetni hanem másokkal is, mindent ért és ünnepnapokon megajándékozza közönségét egy-egy meglepő gyöngyszemmel.
– Aaaeza ezmeeeeg ittenöööööö aez aaaaa aaaaa kiaaa jjjjjóóu.
– Akkor jó! Látja? Én meg levelező tagozaton vagyok – és folytatta a gallyazást. – Rakom rendbe az akácot. Még apósom ültette. Legalább kilencven éves.
– Huuuu aaaaza tart! Méééééé? Csuuuuua?
– Igen, csúnya.
– Kiiiiiikkkiii vvvvvvjaaa?
– Nem, csak legallyazom. Mert vége.
A két férfi elgondolkodva nézte az akácot, már ami megmaradt belőle. A bolond szemében hirtelen értelem gyúlt.
– Mint nekünk is… – jelentette ki Ricsi bácsi vihorászva, és csengetve otthagyta az életen mélázó állatorvost.